Az 1991-óta működő kórus első lemeze messze meghaladja az amatőr kórusok, és kiadványaik színvonalát. Érződik, hogy Kabdebó Sándor elsősorban a szép és egységes hangképre törekedett.

A Michelangeli zongorajátékáról 1950-ben ill. \'52-ben készült felvételek magukon viselik a kor hangrögzítés-technikai fogyatékosságait, amit a hangmérnökök utólag sem nagyon tudtak kikozmetikázni.

Jön ez a bámulatos gárda, és rámutat olyan ismeretlen belső szólamokra, eddig rejtve maradt tematikus összefüggésekre, hogy leesik az állunk.

Ahogy Daphnis elmondja Chloénak a régi pásztormeséket, úgy válik a maguk élete is azzá a nimfák, Pán és Erósz megjelenésével.

Elnémul Mahler hárfája, döbbent, hideg csend - aztán, 39 másodperc elteltével eszmél a publikum, tör ki a tapsorkán.

Boskovsky sok éven át dirigálta hegedűvel a kezében a Bécsi Filharmonikusok újévi hangversenyeit. Pályafutásával lezárult az a korszak, melyet joggal tarthatunk a bécsi tánczene aranykorának.

Mandel Róbertnek régi terve volt, hogy a vielle teljes irodalmát feldolgozza, és CD-sorozaton kiadja. Kutatásai során fedezte fel a XVIII. század e különös muzsikusának munkáit, és döntött úgy, hogy a Hungaroton által is felvállalt sorozatot az ő világának megidézésével kezdi.

Egyetlen olasz van az énekesek között, Cajusként Enrico Facini. A címszereplő Wales-ben született, Pistol ukrán, Bardolph angol, Alice kanadai, Ford amerikai, Annuska és Meg Page német, Fentont orosz tenor énekli, Quickly pedig Szentpétervárott tanult.

Az énekes-kultuszban biztosan szerepet játszik az, hogy egy tehetséges hangszeres művész - ha támogatással is - de szert tehet jóhangú hangszerre, de az énekesnek erre (is) születnie kell.

Puccini művét 1893-ban sikerrel mutatták be Torinóban.
Nyílván e nevezetes dátum évfordulója adta az alkalmat, hogy hatvan évvel később éppen a bemutató helyszínén, a helyi zenekar és énekkar közreműködésével lemezre rögzítsék az operát.

Cura nem azt akarja megmutatni, hogy máskor, hogy \"amúgy\" mire képes - most bolerókat énekel.

Verdi: A trubadúr
Roberto Alagna, Angela Gheorghiu, Thomas Hampson, Larissa Diadkova (etc.)
London Voices, London Symphony Orchestra, Antonio Pappano...

Lehet - sőt biztos -, hogy a lemezen hallható énekesek nagy része szinte semmit sem jelent az ötven év alatti generációnak, de ez már a mi szégyenünk, és nem kisebbíti az egykori sztárok érdemeit.
Mert - és ez is tény - igazi sztárparádé a szereposztás.

Sacred Songs címmel nem véletlenül éppen novemberben jelenik meg egy ilyen szép lemez. Csak azt kell eldöntenünk, hogy a lejátszóba tegyük, vagy a fa alá.

Bámulatos felvételek. Először is a műsor. A sorozat más tagjaival ellentétben ezúttal remekelt a szerkesztő, a művek kiegészítik, vitatják egymást, ikerpárok alakulnak ki, a dialógus létrejön.

A kiadó nem árul zsákbamacskát, hiszen az album címében egyértelműen jelzi, hogy jazz kiadványról van szó, de nyilvánvalóan számít a Perlman vagy Previn rajongók táborára is.
Mármint azokra, akik a két muzsikust nem az éjszakai bárok világából, hanem a legnagyobb koncerttermekből ismerik.

Anne-Sophie Muttert általában megvetéssel kezelik a vájtfülűek. Recenzens nem menekülhet a feltételezéstől, hogy ennek oka legkivált az, hogy a hölgy roppantul csinos.

Egy lemez, amit akárhányszor érdemes meghallgatni. Miközben hallgatjuk, egy pillanatig sem jut eszünkbe, hogy zenei múzeumban sétálnánk, olyan tárgyak között, melyek érdekesek ugyan, de nem sok közünk van már hozzájuk.
Mindenekelőtt ez az ember benyomása a 32 éves svájci születésű zenei világpolgár, Emmanuel Pahud új lemezéről.

Richter egészen döbbenetes teljesítményt nyújt. Bemutatja a hatalmas mű teljes gazdagságát, megszólal a finom líra, az óriási hangtömegeket megmozgató szenvedély; emitt a könnyed scherzo-hang, amott a sűrű pátosz bűvöl el.

E nagyszerű, remek műsorfüzettel ellátott CD főszereplője Kurt Weill, a zeneszerző. Legfontosabb, Bertolt Brechttel közösen írt színpadi műveinek legnépszerűbb számai szerepelnek a lemezen. Mellettük helyt kapott Rudolf Nelson, Friedrich Hollaender és Wilhelm Grosz néhány, a korra jellemző slágere.
Ám a lemez valódi főhőse Berlin.