A trubadúr

Verdi: A trubadúr

Roberto Alagna, Angela Gheorghiu, Thomas Hampson, Larissa Diadkova (etc.)
London Voices
London Symphony Orchestra
Antonio Pappano
EMI 5 57360 2 (2 CD)

Ez egy igazi Manrico nélküli Trubadúr. Szomorú hallgatni Alagna vergődését. A felvétel 2001 augusztusában és szeptemberében készült, és már előre jelezte azt, ami az idei nyáron a Salzburgi ünnepi Játékok koncertszerű Rómeó és Júlia előadásán történt: Alagna utolsó áriáját döbbent csönd fogadta, az emberek már nem is \"búztak\". (Azok számára, akik nem járnak Ausztriában operába: itt a fütyülés helyett ez a nemtetszés jele).

Egyetlen példa a hang elhasználódására: a Strettát záró magas C. Alagna tartja, tartja, a voce meg közben egyre inkább lebeg, \"kistercnyi tartományban nagytercnyit\", ahogy a nálam gonoszabbak mondanák. Egyébként is, általános a \"vastagítás\", a \"zsírosítás\", noha tagadhatatlan, hogy a lírai részekben akadnak szép pillanatok - főleg az utolsó felvonásban.
Sajnálom, hogy a valamikor \"Negyedik Tenornak\" kikiáltott, szimpatikus művész jelenleg ebben - a talán irreverzibilis - stádiumban van.

Thomas Hampson sem váltotta be azt az ígéretet, amit pár éve a Don Carlos Posajaként felcsillantott. Luna szólamának tolmácsolása korrekt, muzikális és szép, de egy Warren, vagy Bastianini (hogy Svéd Sándort most ne is említsem...) hangszépsége nélkül.
Larissa Diadkova sem Stignani, és nem is Simionato.

Pappanóval viszont sokat nyert a Covent Garden. Feszes, pergő, izgalmas előadást dirigál, s a felvétel hangzása is megfelelő.

Akkor miért is írunk erről a lemezről? Mert az általam ismert talán legjobb Leonóra van rajta. Hallgassák meg a II. felvonás fináléjából az \"E deggio e posso crederio?\" kezdetű frázist - hogy csak egyetlen példát hozzak. összevetettem néhány, a kezem ügyébe kerülő régebbi Trovatore-felvétellel:

Maria Carena (Nastrucci/Sabajno, 1930, stúdió), Norina Greco (Calusio, Met, 1941 élő), Zinka Milanov - azt hittem, ez túlszárnyalhatatlan (Cellini, 1952, stúdió), Antonietta Stella (Serafin, 1962, stúdió), Gabriele Tucci (Gavazzeni, 1964, élő), Leontyne Price (Mehta, 1969-es és Karajan, 1977-es stúdiólemezek).

Gheorghiu nemcsak a legszebben énekel, úgy érzem, ő a leghívebb Verdi utasításához (\"con tutta forza di sentimento\" - áll a partitúrában). De sorolhatnánk tovább a példákat, az I. felvonás áriájának gyönyörű, sejtelmes-szomorú hangvételét, az ezt követő cabaletta staccatóinak hihetetlen precizitását (talán csak Várady Júlia Verdi-árialemezén hallani így), egészen az opera zárójelenetének felívelő, elcsendesülő \"meghalás-motívumáig\".

Gheorghiut 1993 februárjában, a Bécsi Staatsoperben hallottam először - neve akkor még ismeretlen volt számomra, de a Falstaff Annuskájaként nagy hatással bírt rám. Azt hiszem, itt van napjaink definitív Verdi-heroinája - a vocéban még ott a könnyedség (augusztusban győzte Júliát), de már ott a súly, a dráma. Erzsébet, Forza-Leonora, Ballo-Amelia, Desdemona, pár év múlva Aida. Várom a felvételeket.

Csak ha lehet, ne a férjurammal...