Azok a sosem hallott színek – A Faust az Operaházban

A szólisták nyomán minden adva volt egy kifejezetten jó előadás létrejöttéhez, de hogy ez kimagaslóan sikerült, ahhoz kellett a veterán dirigens, Kovács János. Kovácsot – bármily furcsának tűnik – az Operaházban eltöltött közel fél évszázada alatt elkerülte a Faust vezénylése. Ez nekünk a legrosszabb, mert sosem hallott színeket varázsolt elő Gounod partitúrájából.

A mítoszok itt vannak előttünk – A Takács Quartet koncertje a Zeneakadémián

A Takács Quartet a vonósnégyes-játék tökéletességét mutatta be. Négy egyenrangú muzsikus maximális egymásra hangoltságát, közös együtt lélegzését. Ez utóbbi nem pusztán szóvirág, a négyes tagjainak minden megszólalása végtelen harmóniát tükrözött. Minden kicsit is szólisztikus dallam a nagy egészből nőtt ki és utána ugyanoda érkezett vissza, átadva a helyet az utána következőnek. Ez, bármennyire egyszerűnek is tűnik így leírva, elképesztő mennyiségű közös próba és együtt-gondolkodás lehet e kidolgozottság mögött. A mérnöki pontosság pedig egy ponton átcsapott a legmélyebb művészetbe.

Nem csak koncert – Zubin Mehta a Nyugat-Keleti Diván Zenekarral a MÜPÁ-ban

Nagy örömömre Mehta nem engedett a csábításnak, hagyta, hogy Schubert angyali hangjai, majd emberi érzései megtegyék a magukét. A megint csak visszafogottabb tempóban megszólaló pazar scherzo-t az előadás nagyon bölcsen megfosztotta a legterjedelmesebb ismétléstől, így elkerültük azt, hogy a 3. tétel nyúljon a leghosszabbra az összes közül. Ezzel egyébként a keringő ritmusú gyönyörű középrész is nagyobb hangsúlyt kapott.

Már megint – az új Macbeth első szereposztása

Már megint kiderült, hogy Boross Csilla alulfoglalkoztatása (mellőzése) az Operaházban teljesen érthetetlen. Ladyje hangi szempontból mindenképpen a produkció legnagyobb értéke, még ha nem is teljesen és egyformán átütő minden regiszterben.

„Ami megtörtént, nem vonható vissza” – Az új Macbeth az Operaházban

Két, meglehetősen unalmas felvonást, két sokkal izgalmasabb követett az Operaház új Macbeth-produkciójában, a végére összejött valami katarzisféle, ami Verdi-dalműnél általában sokkal előbb és gyakrabban szokott előfordulni. Már az is magáért beszél, hogy az első igazán bravós ováció a IV. felvonásbéli Macduff-ária után érkezett az Andrássy útra. Nem, nem a Macbethben volt a hiba, s nem a nézőtérben.

A pózna vége… - Gurre Lieder az Erkel Színházban

Meggyőződésem, hogy Arnold Schönberg nélkül szinte a teljes huszadik század zenéje válik érthetetlenné. Ő volt az a géniusz, aki képes volt a korábbi mesterek műveit minden szempontból továbbgondolni, extrapolálni. Richard Strauss szélsőséges harmóniavilágát jeleníti meg – sőt fejleszti tovább – a „Megdicsőült éj”, és Mahler gigantikus oratórikus szimfóniáit gondolja tovább a Gurre-Lieder. Mindkettő után nyilvánvaló, hogy az a hangkészlet és modell, amit az európai műzene még évszázadokkal ezelőtt választott magának, tovább nem fejleszthető.

Isten veletek, múlt szép álmai — Operai napló — Traviata

Traviata ment utoljára az Erkel Színházban. Nem búcsúzom. Legalábbis nem végleg. Reméljük, hogy hamarosan új szelek fújnak majd az egykori Köztársaság téren. A Magyar Köztársaság majd az Erkel Színházat is visszaadja nekünk. Nekünk és az operának.

Mikor a darab nem enged – Operai napló – Manon Lescaut

A címszerepben Ádám Zsuzsanna a teljes hangtartományban homogén színnel szól, közép fekvésben, ha kell puha, bársonyos, ha kell erőteljes, a magas regiszterben pedig példátlan fénnyel és erővel szól. Ez a hang nemzeti kincs, amelyre repertoárt lehetne és kellene építeni, mindenekelőtt a Verdi-életmű nagy szerepeit, de bevallom, nekem lennének más, merésznek tűnő ötleteim is.

Tomboló siker – Az új Pillangókisasszony mankóval Szegeden

Cso-Cso-Szán szólamát tökéletesen uralja Máthé Beáta, bírja a nagy kitöréseket, s hihetetlenül árnyaltan énekel, akár egy frázison belül váltva hangszínét – azt a hangszínt, ami gyönyörű, minden lágéban. Máthé a mai szegedi operajátszás egyik legdíszesebb ékköve. Szeretném hallani vele a nagy Verdi-szerepeket, a két Leonórát, Elisabettat, Améliát, idővel Aidát.

Nem kell mindig mélyen szántani - Az NFZ és Denis Kozhukhin hangversenye

Elsősorban a Strauss Burleszk miatt éreztem fontosnak elmenni erre a koncertre, aztán persze pontosan az ilyen okoskodásokat szokta az élet felülírni – szerencsére. Most például a karmester oldott fel minden görcsöt és más problémát, és vezényelt mindent másképp, mint amire én fel voltam készülve.

„Csak azt tudnám feledni…” – Az új Turandot két fináléval az Operaházban

Puccini halálának 100. évfordulójára az Operaház új rendezésben hozta ki a Turandotot, mindjárt két különböző fináléval. Ha engem megkérdeznek, a legstílusosabb és a komponistához is leginkább hű megoldás Liù halála és elsiratása után leereszteni a függönyt, miként az ősbemutatón történt. A néző pedig hazafelé szabadon lamentálhat, hogy Ő hogyan fejezné be ezt az elvarratlan történetet.

Egy új élet kezdetének két változata – A Scævola és a Gianni Schicchi a Csokonai Színházban

Mi sodorta egymás mellé a kortárs komponista, Mátyássy Szabolcs és a kerek száz esztendeje elhunyt Giacomo Puccini egyfelvonásosait? Végül arra jutottam, hogy nyilván a feltűnő ellenpont. Mátyássy operája, a Scævola rideg és riasztóan ismerős háborús hangulata a látszólag pozitív végkicsengés ellenére sem hagy a nézőben derűs nyomot, ezzel szemben a Gianni Schicchi a halál (szó szerint) kézzelfogható közelsége ellenére is megmarad az operairodalom egyik legoptimistább remekművének.

A kultúra ÍGY nem vész el – A kamara.hu negyedik koncertjéről

A kamara.hu fesztivál minden évben egy-egy regényt tűz ki mottójául, az idén Kundera került műsorra. De ha jobban belegondolok, Simon Izabella és Várjon Dénes immár évek óta ismétlődő fesztiválja pont a mennyiség őrületével szemben jött létre. Egy olyan biztos pont a hazai zenei életben, ahol csak egymásra, a kamarázás élményére figyelhetünk.

Végül is... - A Staatskapelle Dresden a Müpában

Vártam már ezt a hangversenyt. Egyrészt a legendás múltú Staatskapelle Dresden zenei minősége személyesen is megérintett, amikor még kamaszkoromban megvettem bakelit-gyűjteményem egyik legelső kincsét, a Weber Freischütz komplett felvételét Carlos Kleiber vezényletével – de élőben azóta sem sikerült meghallgatnom őket.

Amikor nem a címszereplő a főszereplő – Bellini: Il pirata

A kalóz hatalmas főszerepe tökéletesen megfelel magyar bel canto dívánk, Kolonits Klára mostani hangjának. Azt hiszem, a legjobb pillanatban találkozott vele, mikor egyszerre élvezhetjük a tökéletességig kiforrt hangot és a hozzá csatlakozó hangi alakítókészséget is.

Menj vidékre! – Operai napló – Tosca / Requiem

Menj, ha Budapesten nem találod meg, amit keresel, vagy ha mégis, nem olyan formában, mely neked elfogadható. Ezzel a gondolattal vágtam neki november végén két többszáz kilométeres kiruccanásnak, nem kímélve sem erőm, sem időm, sem pénztárcám.

Ciprusi éjszaka négy felvonásban – Operai napló – Otello

Hovhannes Ayvaziyan mindenben ellentétes mórt vitt színre, mint José Cura. Esetében egyetlen hang esetében sem lehet takarékos, vagy akár csak megfontolt éneklésről beszélni, sőt: bámulatos volt az az intenzitás, amely végigkísérte alakítását, mely valójában egy hatalmas ívként írható le.

A kedvencek bolygója – Operai napló – A bolygó hollandi

A két este énekesei közül a két Sentát kell mindenképp első helyen említeni. Már 2015-ös debütálásakor leírtam, hogy Sümegi Eszter minden korábbinál meggyőzőbb volt számomra, és csak a húsz évvel ezelőtti viharos Lohengrin Elzáját tudtam hozzá hasonlítani. A másik Senta Horti Lilla. Személyében pontosan olyan figura áll a színen, amilyet az ember elképzel: szép fiatal lány, tiszta arccal, nyílt, ábrándos tekintettel.

Különbözőségünk feldolgozásának folyamatai – John Adams: Nixon Kínában az Eiffelben

Igazából Pat Nixon az a karakter, akinek jelenlétén keresztül a néző megvilágosodhat arról, hogy az opera mit is akar közvetíteni. Ahhoz, hogy egymás különbözőségét megértsük, nem a különbözőt kell elsősorban elemezni, hanem magunkban kell megkeresni azokat a biztos pontokat, amelyeken keresztül a másik másságát megérthetjük, ehhez pedig fejlett empátia és önismeret szükségeltetik.

„A történelem visszatartja a lélegzetét” – A Nixon Kínában magyarországi bemutatója

Az Operaház hatalmasat lépett előre a Nixon Kínában c. John Adams-opera magyarországi bemutatójával, még akkor is, ha ezt a lépést akár két-három évtizede is megtehette volna. Ugyan, az intézmény háza felől permanensen az anyagi gondokról szólnak leginkább a hírek, a produkció ezt a legkevésbé sem tükrözte, sőt, helyenként pazarló kiállítással találkozhattunk.