Elrejtett üzenetek nyomában – A Borisz Godunov új produkciójáról

Azt gondolom, Almási-Tóth András rendezőnek nem volt különösebb mondandója a Borisz Godunov kapcsán. Odáig ez nem volt baj, amíg hagyta a cselekményt folyni a maga medrében. A gond akkor keletkezhetett, amikor úgy érezte, ki kell bővítenie Muszorgszkij és főleg Puskin zsengéjét. Amikor a sorok közt mindenáron meg akarta találni az elrejtettnek hitt üzenetet, amit eddig még nem fedezett fel senki.

Prága – Két este, két operaelőadás

Két előadás egy fővárosból, két operaházban, egymást követő napon. És mintha ég és föld lenne a Nabucco és Ruszalka között.

Messziről néha tényleg minden másképp látszik – Szubjektív széljegyzetek a minapi Hunyadi-előadáshoz

Megint vihar van az Operaház táján. Ezúttal a Hunyadi László előadása került veszélybe. Ez a cikk azért született, hogy dokumentáljuk ezt a helyzetet, ezt az estét, mert messziről néha tényleg minden másképp látszik.

Egy csipet századforduló – A Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara koncertjéről

Fantasztikus együttes a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara, amely ilyen egységes hatást képes kelteni, de az eredmény nemcsak a zenészek egyéni képességeit, nemcsak a dirigens magasrendű irányítását, nemcsak az elmúlt 17 esztendő zenekarnevelő munkáját, nemcsak a rendkívüli együtt-muzsikálási készséget dicséri, hanem azt a megjelenítő állapotot, ami képes volt filozófiai magasságba emelni a hangjegyeket.

Fékezhetetlen szenvedélytelenség – A Pikk dáma idei előadásáról a MÁO-ban

Szóval, Vagyim Milkov rendezése tősgyökeres konzervatív munka. Szépnek tűnő díszletek, kornak megfelelő, cikornyás jelmezek és már ott vagyunk a XVIII. században, a cselekmény színterén. A rendező nem pepecselt sokat a társadalmi rétegek bemutatásával, mert a mű 2003-ban a szenvedélyességével aratott sikereket. Ha azt az előadást két szóval kéne jellemezzem, az a fékezhetetlen szenvedély lenne. És már itt is vagyunk, a 2024-es problémák sűrűjében.

Az oly soká várt katarzis az első pesti Ruszalkában – Gondolattöredékek a Magyar Állami Operaház új bemutatója kapcsán

A színház nagy ziccert hagyott ki a Ruszalkával. Szikora János pedig még nagyobbat pusztán azzal, hogy nem jutott semmi eszébe a dalmű kapcsán. Nem is érdemes sorolni, hányféleképpen és mi módon közelíthetett volna ehhez a remekműhöz, mert pusztán a lehetőségek felsorolása is meghaladja, amit a rendező ezúttal kiizzadt magából. A lebutított mesét láthattuk minden mélyebb gondolatiság nélkül, s még a mesékre oly jellemző varázslatot is gondosan kigyomlálta belőle.

Turandot, a túldíszített karácsonyfa – A hosszú Alfano-csábítás Bécsben

Tudom, mese. De én mindig elgyengülök attól, hogy Kalaf nem legyőzni, nem is megszerezni akarja Turandotot, hanem megváltani. Kifejezetten a szerelmére vágyik. Előbb visszaadja neki az esélyt, a végén pedig visszaadja a méltóságát is: Kalaf vagyok, Timur fia, öless meg, ha ettől boldog leszel. De hát hogy is öletné meg?

Az utolsó primadonna – Kolonits Klára estje az Eiffel Műhelyházban

Aki Kolonits lassan három évtizede kanyargó operaszínpadi pályafutását végigkövette, láthatta, hogy a Művésznő az ilyen lehetőségeket nem egyszerűen kipipálja, hanem ezekből a helyzetekből mindig építkezik. Kevés igazán tudatos szopránénekesnő működött hazánkban az elmúlt három évtizedben, Kolonits közülük is kiemelkedik.

The Triumph of the CSO - A Chicago Symphony Orchestra és Riccardo Muti látogatása a Müpában

Amikor az ember hírét veszi egy ilyen látogatásnak, és megtudja, hogy a világ „egyik legjobb” zenekarát egy igazi karmesterlegenda vezényli, nagyon hamar végig kell gondolja, hogy az egyszeri és megismételhetetlen lehetőségek nagyon drágák, és nagy kockázattal járnak. Tényleg annyira jók? Ez a kérdés már csak azért is állandóan fészkelődik, motoszkál és triggerel, mert nagyon jól emlékszem korábbi nagy találkozásokra!

Ellentmondásos benyomások – Új Eötvös-opera az Eiffel Műhelyházban

Rendhagyó párhuzamos beszámoló DNI és -zéta- klaviatúrájából Eötvös Péter új operája, a Valuska előadásáról az Eiffel Csarnokban. Az előadás ellentmondásos benyomásokat keltett, remek karakterábrázolások és szép megoldások mellett maradtak hiányérzetek.

Domingo, Per sempre

Domingo operabaráti énem egyik meghatározó, nem, nem alakja - hőse. 1987-ben láttam először a pesti Aidában. Majd három év múlva Salzburgban, Ballo-Riccardoként. És utána oly sok helyen, megannyi szerepben.
Főleg persze Bécsben, hiszen a Császárvárosban éltem-dolgoztam négy éven át.

Megtisztulás attacca nélkül, avagy a decemberi 5-i verzió Goldbergből – Jevgenyij Koroljov zongoraestje a Zeneakadémián

Valamikor a negyedik-ötödik variáció táján tűnt fel, hogy már nem fázom, s hogy elkezdtünk, mi nagyközönség együtt lélegezni a pianistával. Koroljov ezen az estén nem sietett, bár a szüneteket minimálisra csökkentette, szinte attacca játszva az egyébként monumentális alkotást. Ennek látszólag ellentmond, hogy valójában a művet mégis megfosztotta a monumentalitás üres bálványaitól, lehozta ide a földre közénk, a sok táncos-népies karakter mellé becsempészve az elmélyült filozófiát, de úgy, hogy mindezt valami földöntúli derű lengte körül.

Kicsit sárga, de a miénk – Gondolatok az operaházi Ring nyomán

Az, hogy egy világvárosban pár hónap elteltével két, ráadásul nagyon különböző Ringet tekinthet meg a Nagyérdemű, fantasztikus kincs. Ha valamire lehetnénk büszkék, erre mindenképpen. És megnyugtató, hogy mindkét produkció telt házak előtt ment-megy, sikerrel. Ugyan ezt nem mindenki hiszi el, de két konkurens előadás húzza egymást.

A jó szándék kevés… - Verdi Aidájának koncertszerű előadása a MÜPÁ-ban

Régi közhely, hogy énekesek nélkül nem lehet operát csinálni. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar impozáns, minden értelemben felvillanyozó teljesítménye nagy élmény volt az Aidában: gyönyörű szín, egységes hangzás és ahol kellett, félelmetes erő jellemezte az énekkar minden megszólalását, de ez önmagában nem elégséges Verdi remekművének előadásához.

Egyszerre lebilincsel és földhöz ver – Magyarországi Kurtág-bemutató a MÜPÁ-ban

Nem véletlenül fogta meg Kurtág Györgyöt A játszma vége, de azt hiszem, így is kellett a hosszú életpálya, hogy a saját eszközeivel vigye színpadra Beckett darabját. Az eredmény egyszerre lebilincselő és földhöz verő, attól függően, honnan nézzük.

Nagyon hiányzik a Kocsis – A Nemzeti Filharmonikus Zenekar évadnyitó hangversenye

Az idén 100 éves Nemzeti Filharmonikusok kezdte meg most az új évadot. Jó lenne, ha most egy szép összefoglalóval tudnám köszönteni őket, de ekkora áttekintésem sajnos nincs, ahhoz túl fiatal vagyok. Habár, ha jobban belegondolok, amikor kiskamasz koromban a fővárosba költöztem, hogy megkezdjem középiskolai tanulmányaimat - szinte napra pontosan ötven évvel ezelőtt – hallottam először őket egy Zeneakadémiai koncerten

Egy családon belüli erőszak margójára – A Pelléas és Mélisande a MÜPÁ-ban

A Pelléas és Mélisandét színpadra álmodni különleges feladat, mert el kell engedni a szüzsé megszokott értelmezéseit. Fischer Ivánék a MÜPA nagyszínpadát rendezték, nyugodtan mondhatjuk, hogy álmodták be. A zenekar a színpadon egy díszleterdőben ül, barna-barnászöld leplekkel borítva, miként a karmester is.

KaposFest 2023.

Az idei immár a 14. augusztusi fesztivál Kaposváron, hagyományosan a nyolcadik hónap 13. napján kezdődik és 19-én fejeződik be. A vírusidőszak óta, tavaly és idén rövidebbre sikerült, négy napot lehetett tartalmas programmal megtölteni.

Hatások keresztbe és kasul – A Roger király az Eiffel Műhelyházban

Végre eljutott hozzánk a XX. század emblematikus darabja, a nálunk feltűnően keveset játszott Karol Szymanowski operája, a Roger király. Az előadás a Kassai Állami Színház produkciója volt, ami kimagasló művészi színvonalon valósult meg.

Mit keres Adél a Rigolettóban? – Nyári Rigoletto-sorozat a MÁO-ban

Szinetár Miklós és Harangi Mária lassan két évtizedes Rigoletto-rendezése korrekt és pontos, a darabbéli viszonyokat remekül tükrözi. Beállítása alapjaiban klasszikus, de egyes megközelítései határozottan modernek voltak. Méltán ünnepelte a zömében külföldiekből álló publikum a produkciót az előadás végén felállva.