Ég és föld – Operai napló – Gioconda

Magyar Állami Operaház
2025. június 8./13./20./

Gioconda - Ádám Zsuzsanna / Francesca Tiburzi
A vak asszony - Schöck Atala
Barnaba - Szegedi Csaba
Laura Adorno - Szántó Andrea
Enzo Grimaldo - Kovácsházi István / Stefano La Colla
Alvise Badoero - Cser Krisztián
Zuáne - Zajkás Boldizsár
Isèpo, írnok - Biri Gergely
Pap/Egy énekes/Egy távoli hang - Fekete Károly / Irlanda Gergely
Másik távoli hang - Matyó Márió, Novák János

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez. Kovács János

Az Operaház második világháború utáni első Gioconda-produkciója 1991-ben került színre Lamberto Gardelli vezényletével az Erkel Színházban, néhány ponton rendkívül erős, mondhatni, a legmagasabb nemzetközi igényeknek is megfelelő szereposztásban. (Tiszteletem és elismerésem jeléül kötelességem megemlíteni Misura Zsuzsa, Szendrényi Katalin, Rohonyi Anikó és Szilfai Márta nevét a címszerepben, Andrej Lanczovot Enzo és Pánczél Évát Laura szerepében.) Sajnos egy szerencsétlen baleset következtében a díszletek megsemmisültek, és a darabot le kellett venni műsorról. Emiatt a színház és a budapesti közönség lemaradt egy hatalmas lehetőségről: nem tudták felújítani akkor, amikor Lukács Gyöngyi, Pánczél Éva, Wiedemann Bernadett, Fekete Attila, Anatolij Fokanov és Rácz István személyében minden szerepben ismét nemzetközi szintű megoldás kínálkozott a színrevitelre.

2019-ben került újra színpadra a mű, a régit sajnos meg se közelítő színvonalon. Egy hangkarakterben eleve alkalmatlan címszereplő és az épp akkor súlyos hangi krízisben leledző tenor nélkül a többiek, egyikük-másikuk színvonalas alakítása ellenére, súlyos hiányérzet maradt a nézőben. És akkor még nem beszéltem a teljesen elfuserált rendezésről, annak képtelen ötleteiről, amelyekről akkor részletesen írtam (itt olvasható vissza: https://momus.hu/hangversenyek/operabemutatok/merenyletek-a-lagunakban-a-gioconda-az-erkel-szinhazban).

Hat év elteltével az akkori rendezés feltámadt, ismét Almási-Tóth András vezetésével, aki, nem tudni, miért és milyen megfontolásból, de majdnem teljesen újrafogalmazta akkori munkáját, tulajdonképpen minden szempontból előnyére. Emiatt az első dolog, amit meg kell tennem, hogy kiosztok neki egy nagy dicséretet: a vitatható szcenikai megoldásokat leegyszerűsítette, csak a színpad előterében hagyott meg egy kis kacsaúsztatót a korábban az egész színpadot elárasztó uszoda helyett. Egészen más, klasszikus díszlet megoldásokat talált a kápolnára, Alvise szobájára, és legfőképp: elhagyta az utolsó felvonásból Gioconda vérző falú doboz szobáját.

A szereplők mozgatása is logikusabb és életszerűbb lett, nem hozza őket sorozatosan kényelmetlen akusztikai helyzetbe, sőt: kifejezetten énekesbarát szituációkat állított be, ami rendkívül jót tett az összhatásnak. Ezek közül kiemelném tulajdonképpen a teljes második felvonást: a rivaldára rendezett Enzo románc, az eső és esőköpeny nélküli, a korábban a színpad mélyébe rendezett Laura-Enzo duett ebben a helyzetben énekesileg is hatni tudott. Elmaradt, hála az égnek, Alvise mennyből való leszállása is a második felvonás végén.

A dicséret mellé azonban Almási-Tóthnak ki kell osztani egy körmöst is, ugyanis a sok képtelen ötlet legképtelenebbjéről nem tudott lemondani ezúttal se. A fináléban a darab szerint Giocondának önmagával kellene végezni, de ehelyett Barnabát szúrja le. (Szerencsére legalább nem revolverrel végez vele, mint korábban.) Ezzel a rendező megfosztja a címszereplőt hősnői mivoltától, az önfeláldozó és nagylelkű Giocondát egyszerű gyilkossá fokozza le. Érdemes lett volna talán tanulmányoznia a szövegkönyvet, amelyben minden írva van; ha máshonnan nem, a Méregáriából egyértelműen kiderül, hogy Gioconda elvesztett mindent: anyját és szerelmét is, nincs miért tovább élnie, a méregről szólván lényegében megelőlegezi az öngyilkosságot. Ezzel a gyilkosság totális ellentmondásban áll, színpadilag is suta, Barnaba utolsó mondatai pedig értelmetlenek.

A Gioconda énekesi szempontból a legigényesebb művek egyike. Bár tudjuk jól, hogy nincs olyan opera, amely jó énekesek nélkül működni tudna, vannak esetek, amikor egy-két kiválóság elviszi hátán az egész produkciót. A Giocondához hat kiválóságra van szükség, ellenkező esetben jobb neki se állni. És közöttük is kell legyen egy olyan szoprán, aki a címszerep támasztotta igényeknek hiánytalanul megfelel. Ha ilyen szoprán van, beragyogja az egész produkciót, energiát ad partnereinek is, és ha azok hangilag alkalmasak a feladatra, csoda születik. Ha azonban a címszereplő nem megfelelő, a csoda elmarad.

Ez történt most az első szereposztás és a második szereposztás előadásain, amelyekben tulajdonképpen csak a szoprán és a tenor főszerep lett kettőzve. Ádám Zsuzsanna az első két előadáson olyan alakítást nyújtott, amely okvetlenül a színház emlékkönyvének arany lapjaira tartozik. Először is bebizonyította ismét, hogy nem csak kivételes hang birtokosa, hanem igazi hangfenomén. Győzi a szerep minden buktatóját, hangja dúsan és ellenállhatatlanul árad, szárnyal, betöltve úgy a házat, ahogy azt csak a legnagyobbak kivételes alakításaikor lehet tapasztalni.

A Gioconda rendkívül összetett szerep. Alakítójának minden dinamikai árnyalatban, minden érzelmi helyzetben meg kell találni a szükséges énektechnikai és kifejezési eszközöket. Olyan szerep, amelyet nem elég elénekelni, csak úgy. Bele kell menni, a maximumot adni minden pillanatban, valóban apait-anyait, különben nem hat. Minden szoprán álma – de nagyon kevesen alkalmasak rá. Büszkén állapíthatjuk meg, hogy Ádám Zsuzsanna személyében ma a színháznak olyan drámai szopránja van, aki ezeknek a követelményeknek minden szempontból megfelel, akire a világ bármelyik operaháza büszke lehetne vagy elirigyelheti.

Meg kell állapítani róla ezen kívül, hogy az énekesek azon szerencsés típusába tartozik, akiknek alakítása előadásról előadásra egyenletes fejlődést mutat. Ezt már tapasztaltam az idei szezon Manon Lescaut és Don Carlos szériájában is. Az a hatalmas ugrás, amit most a Gioconda első és második előadása között mutatott, az előzmények ellenére is döbbenetes volt. A 13-i előadáson alakításával magával ragadta partnereit is, tényleg mindenki önmaga maximumát produkálva ragadtatta a közönséget igazi, Budapesten ritkán tapasztalható standing ovationra.

Milyen kár, hogy nem kapott lehetőséget alakításának gazdagítására és kiteljesítésére további előadásokon. Ugyanis miközben ő csak két előadást énekelt, a váltónak meghívott olasz szoprán hármat, noha a különbség kettejük között ég és föld. A vendég nem, hogy nem tudta magával ragadni partnereit, hanem a produkció egészére nézve egészen pusztító hatással volt. Nem tudom, honnan és hogyan került Francesca Tiburzi ebben a szerepben Budapestre, vétke mindenképpen megbocsáthatatlan.

Tiburzi minden szempontból csődöt mondott, lévén vokálisan teljesen alkalmatlan a szerepre. Hangja eleve nem drámai szoprán, volumene súlyosan korlátozott, lírai szopránnak is kicsi, csúnya, éles és bolyhos. Pontosan érezvén önnön korlátait, ravasz megoldásokkal élt: a kényelmetlen részeket lemarkírozta, különösen a szerep mély fekvésű részeit. Ennek áldozatul esett a II. felvonás szinte teljes egészében: amit a „Chi son, tu chiami? Son l’ombra che t’aspetta” részben csinált, azt nem tudtam fegyelmezetten elviselni, és hangosan megszólaltam: hangot!! De már előtte az I. felvonásban az „Enzo adorato” részt is elsunnyogta-elsuttogta, hogy utána egy csúnyát rikoltson a „quant’io t’amo” frázison. Minden szempontból elfogadhatatlan produkciót nyújtott, akit a színház saját csodálatos énekesnőjének két előadásával szemben három estére is kitűzött. Vajon miért? Kinek állt ez – anyagi – érdekében, és ki engedte meg neki?

Saját bűneit Tiburzi tetézte azzal, hogy lélektelen, hangtalan és unalmas produkciójával elveszejtette a produkció varázsát, egyébként kiváló produkciót nyújtó partnerei se tudták azt a hatást elérni, mint mindent beragyogó partnernőjükkel az előző két estén. Bevallom, hogy a szünetben elhagytam a nézőteret, nem lévén kíváncsi, sőt még a gondolatát is elutasítva, hogy ezzel a hölggyel végigszenvedjem a III-IV. felvonást.

Így partneréről, a szintén vendégként érkezett olasz tenorról csak az első két felvonás alapján írok, de azt hiszem, abból is bőven hiteles képet kaptam. Stefano la Colla neve és hangja nem volt ismeretlen számomra, hallottam különféle élő rádió- és tv közvetítésekben is. Meg kell mondanom, hogy élőben sokkal jobb benyomást tett rám a korábbiaknál. Erőteljes, hősies hang, igazi olaszos színnel és iskolával, amely Enzo szerepéhez tökéletesen illik. Különösen értékesnek találtam férfiasan zengő középregiszterét, amely a mai világ mikrohangjai között igazi értéknek számít. A magasabb fekvésű frázisokon kissé veszít zengéséből, bár a románc záróhangja impozáns produkció volt. Az ő meghívása minden szempontból igazolható, szívesen hallanám ismét más szerepekben is Pesten.

La Colla elismerésre méltó teljesítménye mellett is ki kell emelnem, kétszer aláhúzva, hogy az első szereposztás Enzója, Kovácsházi István minden szempontból a vendégével egyenrangú teljesítményt nyújtott. Sőt: éneklésének árnyaltsága, érzéke a dinamikai és érzelmi nüanszokra még felül is múlta azt. Hosszú ideje már elragadtatva hallgatom Kovácsházit különböző szerepekben. Ahogy most nagyszerű Enzójában, már egy tavaly decemberi Verdi-Requiemben is csak bámulni tudtam elképesztő énektudását. Hihetetlen az az út, amelyet Kovácsházi bejárt Szu-Csong hercegtől a Wagner-hősökön át Enzóig, megőrizve hangja szépségét, hajlékonyságát és erejét egyaránt. Azt hiszem, itt a pillanat, amikor a legnagyobb olasz tenor szerepekre alkalmas jelöltnek kell nyilvánítani, elfelejtve a nálunk szokásos beskatulyázást bizonyos fachokba. Kovácsházi ugyanis mindenre alkalmas – a felelősök keressék meg neki a megfelelő alkalmakat!

Laura szerepében Szántó Andrea, nemrég hallott katasztrofális Ebolija után, várakozásaimmal ellentétben, most minden szempontból elfogadható, számos ponton egyenesen jó teljesítmény nyújtott. Kétségtelen, Laura, bár egyáltalán nem könnyű feladat, kevésbé bonyolult és összetett Ebolihoz képest. Szántó hangja, lévén rövid szoprán, nem mezzo, jól győzte a szerep magasabb fekvésű részeit, de a kulcsfontosságú részekben, mint a „L’amo come il fulgor del creato” és a „Scenda per questa fervida” hiányzott a középregiszter súlya és sűrűsége, különösen, ha valaki Fedora Barbieri felvételén és Pánczél Éva élő alakításaiból ismerte meg a szólamot.

Szegedi Csaba folytatta azt az örvendetes hangi és technikai fejlődést, amelyet kb. egy évvel ezelőtt a Traviatában először tapasztaltam. Változott a szín: bariton szól, nem tenor secund, meglett a volumen is; a nagy testből, nem úgy, mint egykor, megfelelő erősségű matéria szól. Sokkal magabiztosabban énekel, ezáltal úgy is közlekedik a színen. Eltűnt színpadi lényéből az, amit korábban úgy jellemeztem magamban: a joviális gömböc. Nem lett sovány, bár úgy látom, mintha fogyott volna, ami nem is ártott, de egész alakítása komolyan vehető intrikus. Hiteles a gonosz karaktere, ami például Alfio vagy főleg Tonio alakításából teljességgel hiányzott.

Cser Krisztián alakítása Alvise szerepében nem győzött meg egyértelműen úgy, mint az idei szezonban énekelt kitűnő Banquója. Gyanítom, hogy míg az utóbbit már új énektechnikájával tanulta meg, most visszaköszönnek régi beidegződések és reflexek is. Pozitívumok most is voltak: az első két felvonásban jó volumennel, erőteljesen szólt, a harmadik felvonás áriájában azonban csak az első fele volt sikeresen megoldott, a második részében ismét beszűkült, emiatt az ária zárlata mindkét általam látott alkalommal erősen gikszer-gyanúsra sikeredett. (Lehet, hogy érdemesebb lenne inkább lemondani arról a magas F-ről, hiszen nem kötelező, és nagyon nagy basszusok kiváló Alvise alakításából is hiányzott.)

Rögtön Ádám Zsuzsanna után kellett volna említenem Schöck Atala Vak asszonyát, mint az előadás másik abszolút hiánytalan női alakítását. Érdekes, hogy ugyanaz az énekesnő is mennyire eltérő benyomást kelt két olyan szerepben, amelyek papírforma szerint mindketten repertoárjába tartoznak. Tavaly Ulrikáját az Álarcosbálban tévedésnek tartottam, most La Cieca olyan volt, mintha Ponchielli egyenesen neki írta volna. Schöck Atala hangja imára született – egyik barátom, nagy rajongója mindkettőjüknek, Kathleen Ferrierhez hasonlította, nem is indokolatlanul. Gyönyörű hangon, minden fekvésben hibátlanul szólt, külön kiemelném pasztózus mély hangjait és a „rosario” áriát, amely mindhárom előadáson a legszebb vokális pillanatok egyike volt.

Zuane kis szerepében fel kellett figyelnem Zajkás Boldizsár szépen fejlődő basszusára, tavalyi Grenvil doktorjához képest. Talán hamarosan nagyobb szerepben is érdemes lesz kipróbálni, tekintettel az Operaház jelenlegi siralomvölgyi állapotára a basszus hangfajban.

Az Órák tánca mint balettbetét, ezzel a koreográfiával továbbra is idegen test a darabban. Sőt, az átrendezett változatban még inkább, mint korábban. A Barta Dóra készítette koreográfia a vonaglásokon kívül nem szól semmiről, és még akkor sem győzött meg létjogosultságáról, ha Almási-Tóth egy Opera Café műsorban külön elméletet gyártott hozzá. Valami klasszikusabb változat jót tett volna az egész produkciónak. Ahogy az is jót tett volna, ha megszüntetik a második felvonás brutális megcsonkítását, amivel kihagyták az Enzo románca előtti teljes részt: a Barcarolát és az azt megelőző és követő kórusrészt is. Nyertek 10 percet, hogy hamarabb vége legyen az előadásnak, ha ez volt a cél. Mi elvesztettük az opera egyik slágerszámát. Megérte?

Az Énekkarról csak a legjobbakat mondhatom, de ebben semmi újdonság nincs. Tulajdonképpen megszoktuk már, hogy el vagyunk kényeztetve általuk, de nem szabad valamit megszokni és természetesnek venni, ha valami vagy valaki jó. Minden alkalommal értékelni és méltatni kell a jól végzett munkát és teljesítményt. Ez érvényes a kiváló formában játszó Zenekarra is, és ez Kovács János keze alatt szintén teljesen természetes és megszokott. Pedig ő most először vezényelte Ponchielli remekét – nekem az, még ha sokan esetleg nem így értékelik a művet – de remélem, nem utoljára.

És ha majd erre újra sor kerül, leghamarabb a 2026-2027-es szezonban, nem kényszerítik rá, hogy a címszerepre teljesen alkalmatlan énekesnővel abszolválja a darabot. „La Tiburzi”-ról korábban írott véleményemet fenntartva és megerősítve: az Operaház gyakorlata a vendégek meghívásában tarthatatlan! Olyan szerepre meghívni külföldi énekeseket, akik az olasz és német vidék 3-4. osztályában is gyengének számítanak, érthetetlen és indokolatlan. Különösen, ha náluknál összehasonlíthatatlanul jobb énekesek vannak itthon. Senki érdeke nem előzheti meg a közönségét, hogy saját legjobbjait hallgathassa. Ennek áldozatul esett egymás után a Nyugat lánya és Gioconda is. Mindkét szerep Boross Csillát illette volna. Ezt a nonszensz állapotot más nem teszi szóvá – én magamra vállalom a felelősséget. Most és mindig.

fotó:@Berecz Valter