Az én operaigazgatóim VII. – Locsmándi Miklós, az untermann

Rendhagyó direktori pályaképek nagyon szubjektíven megfogalmazva: ahogyan én láttam őket, a nézőtérről. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy időben visszafelé haladunk. Egyfajta időutazás, aminek a végére érve az Olvasó egy folyamaton tekinthet végig. Egy folyamaton, ami nemcsak a rendszerváltás előre kiszámíthatatlan operai útvesztőin vezeti végig, hanem a műfaj strukturális és művészeti változásain is. Látni fogjuk, mi változott meg visszavonhatatlanul és mi csak átmenetileg. A mai írás hőse Locsmándi Miklós.

Hangfajok halálozási statisztikái az operaszínpadon

A halál az operaszínpadon mindennapos dolog. Ráadásul gyakori az erőszakos halál, a különféle gyilkosság, a párbaj, és az öngyilkosság. Persze ez a prózai tragédiákban se ritka, Shakespeare különös előszeretettel irtja ki főszereplőinek többségét.
Az operai halálestek leggyakoribb velejárója, hogy egy lelövés, leszúrás, súlyos mérgezés után valaki még hosszú percekig énekel. Ezen gyakran gúnyolódnak a műfaj kritikusai, de a lassú haldoklás legtöbbször nemcsak művészi, de orvosi szempontból is indokolt.

Maria – 100 év és ami mögötte van

A mai napon lenne 100 esztendős az operaműfaj vitathatatlanul legismertebb dívája. 100 esztendeje ezen a napon született egy görög kislány, akinek egész életét meghatározta a soha be nem teljesült vágy, hogy valaki igazán szeresse.

A Szegedi Nemzeti Színházban, előadás nélkül – avagy bő egyharmad (Lang János emlékének)

A kulturális örökség napjai kapcsán lehetőségem adódott a Színházat más aspektusból megnézni.
Három önkéntes támogató gondoskodott a meglepően nagy létszámú csoportról. Két hölgy kísért, irányítgatott bennünket, egy úr pedig lelkesen magyarázott.
A Színház történetéről, a nyitás után pár hónappal bekövetkezett nagy tűzvészről. A gyors újjáépítésről...

Viva la vita insiem! - A 25 éves Café Momus születésnapjára

„Viva la morte insiem! - Éljen a halál együtt!” – kiáltják végül a szerelmesek a nagy paradoxont, én pedig fordítok. Viva la vita insiem! Éljen, hogy még vannak ilyen énekesek, éljen az élet, mert lehet őket együtt hallgatni, ami megsokszorozza az élvezetet és a megrendülést! Hogy valaki más is ugyanazt érzi közben, mint te.

Kire is van valójában szüksége Erkel Zeneakadémiájának?

Nem lehetséges, hogy közel 150 év elteltével mi igazából ismét Erkel Ferencet keressük? Persze, jöjjön-jöjjenek az intézmény rangját emelő nemzetközi megbecsülésnek örvendő virtuózok is, azonban tőlük aligha remélhető, hogy egész évben itthon írnak majd mindenféle tanterveket meg beadványokat…

Az én operaigazgatóim VIII. – Szinetár Miklós, az egyensúlyozóművész másodszor

Rendhagyó direktori pályaképek nagyon szubjektíven megfogalmazva: ahogyan én láttam őket, a nézőtérről. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy időben visszafelé haladunk. Egyfajta időutazás, aminek a végére érve az Olvasó egy folyamaton tekinthet végig. Egy folyamaton, ami nemcsak a rendszerváltás előre kiszámíthatatlan operai útvesztőin vezeti végig, hanem a műfaj strukturális és művészeti változásain is. Látni fogjuk, mi változott meg visszavonhatatlanul és mi csak átmenetileg. A mai írás hőse újra Szinetár Miklós.

„Csupán vágyjuk a békét…” – Gondolatok a lezárult operaházi vezetői pályázatról tisztánlátás céljából

Lezárult a Magyar Állami Operaház megismételt vezetői pályáztatása, Csák János miniszter bő hónapja eredményt (más nézőpontból: ítéletet) hirdetett. Mivel az események az eltelt egy hónap után sem csitulnak és mivel a főigazgatónak szinte minden megnyilvánulása újabb adag olaj a lassan hamvadni készülő parázsra, érdemes górcső alá venni ezt a bizonyos főigazgatói pályáztatást.

Az én operaigazgatóim IX. – Hegyi Árpád Jutocsa, a konfliktuskereső blöffmester

Rendhagyó direktori pályaképek nagyon szubjektíven megfogalmazva: ahogyan én láttam őket, a nézőtérről. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy időben visszafelé haladunk. Egyfajta időutazás, aminek a végére érve az Olvasó egy folyamaton tekinthet végig. Egy folyamaton, ami nemcsak a rendszerváltás előre kiszámíthatatlan operai útvesztőin vezeti végig, hanem a műfaj strukturális és művészeti változásain is. Látni fogjuk, mi változott meg visszavonhatatlanul és mi csak átmenetileg. A mai írás hőse Hegyi Árpád Jutocsa.

Az én operaigazgatóim X. – Vass Lajos, aki jobb híján volt

Rendhagyó direktori pályaképek nagyon szubjektíven megfogalmazva: ahogyan én láttam őket, a nézőtérről. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy időben visszafelé haladunk. Egyfajta időutazás, aminek a végére érve majd az Olvasó egy folyamaton tekinthet végig. Egy folyamaton, ami nemcsak a rendszerváltás előre kiszámíthatatlan operai útvesztőin vezeti végig, hanem a műfaj strukturális és művészeti változásain is. Látni fogjuk, mi változott meg visszavonhatatlanul és mi csak átmenetileg. A mai írás hőse Vass Lajos.