Rados Ferenc halálára

Gimnazista lehettem, a ’70-es évek második felében jártunk, amikor betévedtem egy koncertre a Nemzeti Galéria egyik délutáni matinéján. Ott, a XIX. századi festmények termében találkoztam élőben először a Téli utazással, Schubert dalciklusával. Polgár László énekelt, Rados Ferenc kísérte zongorán. Akkor nem tudtam megfogalmazni, mi fogott meg az előadásban, de másnap elrohantam szerezni egy lemezt. Ma már pontosan tudom, a letisztultság ragadott meg.

Most már tudom, annak a koncertnek az alaphangját Rados adta meg a maga rendkívüli kamarazenei elhivatottságával. Egy rejtőzködő előadóművész, aki művészetét leginkább a tanítványain keresztül fejtette ki egy életen át. Kocsis az interjújában (itt: Egy nagy helyretevési folyamat részesei vagyunk - Kocsis 60) azt mesélte, hogy igen, Kadosa Pál nem mondott sokat, de ott voltak a tanársegédei: Kurtág György és Rados Ferenc. Ők annál inkább.

De ugyanezt mondta Schiff András és Ránki Dezső is, meg Vékony Ildikó vagy Kelemen Barnabás. És a sort folytathatnánk nagyon hosszan. Csak a tehetség érdekelte, de az rettentően. Rados amolyan szürke eminenciása lett a magyar zenei életnek, mint előtte volt a legendás Simon Albert vagy még korábban Weiner Leó. Akiknek a nagyságát legpontosabban a következő muzsikusnemzedék teljesítménye tud jellemezni.

Erős és határozott jelzés lehetett a Zeneakadémia felé, amikor Rados, tanári pályája csúcsán, 60 évesen, szinte fiatalemberként abbahagyta az oktatást az intézményben. A tanítást nem, csak onnantól privát formában folytatta. Egyik rendszeresen visszatérő „növendéke”, Leonidas Kavakos így beszélt erről J. Győri Lászlónak: „A legtöbb tanár megmondja, mit csinálj, Rados viszont gondolkodni tanít. Amit nála tanultam, az túl van a hegedülésen, túl a jó hegedülésen, túl minden hangszerjátékon. A műről tanít meg mindent, azt tanítja, hogyan alakíts ki egész univerzumot a hangokból, színekből, hullámokból, árnyékokból és fényekből.”

Rohmann Imre még egyértelműbben fogalmazott: „Az ő zenei szemlélete univerzális. Mindig a mű volt fontos, technikai dolgokkal nemigen foglalkoztunk. Rados egyedülállósága abban is megnyilvánult, hogy az első találkozáskor képes volt felmérni a növendék képességeit, karakterét, mik a deficitek, mit kell esetleg hagyni, hátha magától rendbejön.”

Hosszan lehetne tanári erényeit sorolni, de inkább az általa is háttérbe szorított előadói attitűdjéről beszélnék. Amiről egyébként Kocsis felsőfokban nyilatkozott azzal, hogy szerénysége miatt sorolta pedagógusi tevékenységét előtérbe. Az intézményes tanítással párhuzamosan fellépéseit is leépítette. Ha mégis nagy ritkán felbukkant valahol, azt a zenész világ nagyon értékelte. Néha egy-egy magánszervezésben létrejött kamarazenei fesztiválon láthattuk, legtöbbször Kaposvárott.

Máig világító fáklyaként hatott, amikor, majd 13 éve a Mozart Maratonon elvállalt egy háromnegyedórát a Fesztiválszínházban. Ma sem tudom egzaktabban megfogalmazni az érzéseimet. „Egy kicsit mindannyian, akik ott ültünk a Fesztiválszínház elsötétített nézőterén bekerülhettünk Rados Ferenc bűvkörébe. De nem együttesen, hanem egyesével. Vagy csak egyedül én? Mintha ketten ültünk volna egy tanteremben: a Mester és tanítványa. Minden teatralitástól mentesen, póztalanul. Az első szám után ki is hunyorított rám, hogy ne mocorogjak már annyit. És játszott tovább dudorászva, én meg csak bámultam meredten a »fehérek közt egy európait«.”

Egyik utolsó koncertje öt éve lehetett, egy Beethoven-szonátát játszott egy lelkes, ám túlterhelt hegedűssel. Szemmel láthatóan nem volt elégedett, csak hosszas unszolás után állt rá egy ráadásra. Partnere egyből kezdte is volna, de Rados ehelyett hangot adott, mert elégtelennek ítélte a hegedű hangolását. Maximalizmusa akkor is mindent maga mögé utasított.

Nagyon hiányzik már most!