Budapesten
Elsősorban a Strauss Burleszk miatt éreztem fontosnak elmenni erre a koncertre, aztán persze pontosan az ilyen okoskodásokat szokta az élet felülírni – szerencsére. Most például a karmester oldott fel minden görcsöt és más problémát, és vezényelt mindent másképp, mint amire én fel voltam készülve.
Budapesten
A kamara.hu fesztivál minden évben egy-egy regényt tűz ki mottójául, az idén Kundera került műsorra. De ha jobban belegondolok, Simon Izabella és Várjon Dénes immár évek óta ismétlődő fesztiválja pont a mennyiség őrületével szemben jött létre. Egy olyan biztos pont a hazai zenei életben, ahol csak egymásra, a kamarázás élményére figyelhetünk.
Budapesten
Vártam már ezt a hangversenyt. Egyrészt a legendás múltú Staatskapelle Dresden zenei minősége személyesen is megérintett, amikor még kamaszkoromban megvettem bakelit-gyűjteményem egyik legelső kincsét, a Weber Freischütz komplett felvételét Carlos Kleiber vezényletével – de élőben azóta sem sikerült meghallgatnom őket.
Budapesten
Fantasztikus együttes a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara, amely ilyen egységes hatást képes kelteni, de az eredmény nemcsak a zenészek egyéni képességeit, nemcsak a dirigens magasrendű irányítását, nemcsak az elmúlt 17 esztendő zenekarnevelő munkáját, nemcsak a rendkívüli együtt-muzsikálási készséget dicséri, hanem azt a megjelenítő állapotot, ami képes volt filozófiai magasságba emelni a hangjegyeket.
Budapesten
Aki Kolonits lassan három évtizede kanyargó operaszínpadi pályafutását végigkövette, láthatta, hogy a Művésznő az ilyen lehetőségeket nem egyszerűen kipipálja, hanem ezekből a helyzetekből mindig építkezik. Kevés igazán tudatos szopránénekesnő működött hazánkban az elmúlt három évtizedben, Kolonits közülük is kiemelkedik.
Budapesten
Amikor az ember hírét veszi egy ilyen látogatásnak, és megtudja, hogy a világ „egyik legjobb” zenekarát egy igazi karmesterlegenda vezényli, nagyon hamar végig kell gondolja, hogy az egyszeri és megismételhetetlen lehetőségek nagyon drágák, és nagy kockázattal járnak. Tényleg annyira jók? Ez a kérdés már csak azért is állandóan fészkelődik, motoszkál és triggerel, mert nagyon jól emlékszem korábbi nagy találkozásokra!
Budapesten
Domingo operabaráti énem egyik meghatározó, nem, nem alakja - hőse. 1987-ben láttam először a pesti Aidában. Majd három év múlva Salzburgban, Ballo-Riccardoként. És utána oly sok helyen, megannyi szerepben.
Főleg persze Bécsben, hiszen a Császárvárosban éltem-dolgoztam négy éven át.
Budapesten
Valamikor a negyedik-ötödik variáció táján tűnt fel, hogy már nem fázom, s hogy elkezdtünk, mi nagyközönség együtt lélegezni a pianistával. Koroljov ezen az estén nem sietett, bár a szüneteket minimálisra csökkentette, szinte attacca játszva az egyébként monumentális alkotást. Ennek látszólag ellentmond, hogy valójában a művet mégis megfosztotta a monumentalitás üres bálványaitól, lehozta ide a földre közénk, a sok táncos-népies karakter mellé becsempészve az elmélyült filozófiát, de úgy, hogy mindezt valami földöntúli derű lengte körül.
Budapesten
Az idén 100 éves Nemzeti Filharmonikusok kezdte meg most az új évadot. Jó lenne, ha most egy szép összefoglalóval tudnám köszönteni őket, de ekkora áttekintésem sajnos nincs, ahhoz túl fiatal vagyok. Habár, ha jobban belegondolok, amikor kiskamasz koromban a fővárosba költöztem, hogy megkezdjem középiskolai tanulmányaimat - szinte napra pontosan ötven évvel ezelőtt – hallottam először őket egy Zeneakadémiai koncerten
Budapesten
Ez az este úgy kezdődött, hogy ennyi ismeretlen komponistára én nem vagyok kíváncsi. Miért menjek el egy olyan operaestre, amiből mindössze egyetlen Gounod-részletet ismertem korábban, Júlia áriáját? Hát tán pont ezért! Mert utána jöttek a hírek, milyen remek koncert készülődik. Éppen ráértem és legyőztem azt a fránya előítéletet – és milyen jól tettem.
