A különleges időutazás és a csend titkai – Kolonits-gála az Eiffelben

2026. szeptember 20.
Eiffel Műhelyház, Bánffy Terem

Donizetti, Erkel és Verdi áriái, jelenetei

Kolonits Klára – szoprán
Kovácsházi István – tenor
Alexandru Agache – bariton
Horváth Béla – oboa
Dinyés Dániel – zongora

Különleges időutazásnak lehetett részese az operabarát, ha ellátogatott a Príma Donnák sorozat szeptember 20-i koncertjére az Eiffel Műhelyházba. Mintha az elmúlt 6-8-10-12 év Kolonits Klára nevével fémjelzett koncertjeit egyben nézhettük volna újra. De persze nem ugyanúgy, hanem tovább fejlődve, ahogy a művésznőtől megszokhattuk.

Mert sosem énekel kétszer ugyanúgy, mindig valamit csiszol, hozzátesz a megelőző megszólaláshoz. Legutóbbi gálaestje óta sok változáson ment keresztül, egy súlyos betegségen átesve. Kolonits pedig még ebből a szituációból is nyertesen jött ki. De nemcsak Ő, hanem a közönsége is, akik lelkesen elzarándokoltunk kies Kőbányára.

Az est úgy kezdődött, hogy kijött a pódiumra Dinyés Dániel, meghajolt, majd belecsapott a billentyűk közé az igen impulzív Odabella áriába („Santo di patria... Allor che i forti”), a bevezető hangok végén pedig berobbant az énekesnő és az érthető tapsvihart is nyomban elnémítva.

A műsorválasztás nyilván nem a véletlen műve, ahogy ezt Kolonitstól megszokhattuk, az egész koncert végtelenül okosan és tudatosan került felépítésre, egyszerre utalt vissza a (hősi) múltra és előretekintett a jövőbe. Az Attila hősnőjének áriája így kezdődik, a címszereplő kérdésére: „Gyengéd nőkbe ki lehelt ily hősiességet? A haza iránti határtalan, szent szeretet!” Kolonits évtizedek óta repertoárján tartja a darabot idehaza és külföldön egyaránt, megszámlálhatatlanul sokszor énekelte ezt az áriát is, mégis, most ez több, érettebb és határozottabb volt minden korábbinál. Ellenállhatatlan amazonhang volt, a kies terem minden zugába elhatoló.

És még kifújni sem tudtuk magunkat, már egy merőben ellentétes világ következett alig húsz másodperc szünet után: az amazonhang után a magyar bel canto egyik csúcsa a Bánk bánból, egy összetört, törékeny és elárvult asszony hangja. Melinda áriája („Ölj meg engemet, Bánk...”) egy végtelen lírai sóhaj, ami után óhatatlanul összeverődik a közönség tenyere, kivéve, ha annyira fogva tartja a dráma, hogy moccanni sem tud. A rutinos operalátogatók hosszan tudnak mesélni a csend természetrajzáról, s hogy az mennyire tud néha közömbös, máskor meg elképesztően feszült lenni. Most ez utóbbi következett be az előadóknak köszönhetően megállás nélkül szólalhatott meg a sóhaj címzettje, Bánk („Hol van, hol szép homlokod”). Kovácsházi István pontosan eltalálva a megfelelő hangnemet Kolonits partnereként, Dinyés ihletett kíséretével – mindössze egyetlen pad segítségével – közösen megteremtették a színpadi környezetet a magyar kultúra kiemelkedő gyöngyszeméhez.

A jelenet után Kovácsházi hozta a kötelezőt, a „Hazám, hazám” ária nagyívű és szenvedélyes, egyszerre aggódó és diadalmas előadásával.

Boleyn Anna áriája és a kabaletta következett a II. felvonásból. Egy testhez- és hanghozálló főszerep, ami (eddig) elkerülte Kolonitsot. Az a bel canto hangütés, amit Ő tud lassan már három évtizede leginkább a Kárpát-medencében, talán ebben a szólamban mutatható meg leginkább.

Az áriában Horváth Béla igényes oboaszólóval közreműködött, majd utána Donizetti F-dúr oboaszonátája hangzott fel, mutatva, hogy a Mester hangszeres szólókat is a bel canto alapszabályai szerint alkotott.

Újra Verdi következett, a Traviatából Violetta és Giorgio Germont kettőse a II. felvonásból. Kolonits partnere Alexandru Agache volt, megszámlálhatatlan Traviata-előadás közreműködője, csak Budapesten 41 éve énekli a szólamot. Itt újra megismétlődött a csendcsoda. A „Dite alla giovine” kezdetű kettős után feszült, lélegzetvisszafojtott csend, közben ott, ugyanazon a kopár padon ülve megteremtődött az a színpadi lét, amit rendező aligha, csak nagy személyiségek tudnak megalkotni. Két imponálóan egybesimuló hang úgy, hogy egymással ellentétes érdekeket jelenítenek meg, miközben elsuhan az élet, a dráma közöttük.

A feszültséget egy számomra eleddig ismeretlen Verdi-zongoraszám oldotta, Románc szöveg nélkül Dinyés Dániel perfekt és stílushű előadásában. Utána vissza a Traviatához, Agache előadásában a híres „Di Provenza il mar” kezdetű ária maga volt a megtestesült fájdalom. S hogy a jeles bariton mennyire nem áriát adott elő, azt bizonyítja, hogy közben végig fiára tekintve (ott a pad sarkában) hallhattuk az apa könyörgését. Ezek azok a pillanatok, amikor jelmez és valódi díszlet nélkül is megszólal a dráma, mindössze hang és személyiség szükségeltetik.

Az est zárószáma egy új feladatot jelentett Kolonitsnak, aki Elena boleróját A szicíliai vecsernyéből tudomásom szerint még sosem énekelte közönség előtt. A feladat egyszerre virtuóz bel canto mű, ami már kikacsint a dráma irányába. Azt tudjuk, hogy Kolonits Klára mindig előre tekint, így kíváncsian várhatjuk pályaútjának további alakulását.

A publikum hálásan fogadta a hangversenyt és emlékezetes ünneplésben részesítette az est hőseit.

fotó:© MÁO - Illés Árpád