Mint Jupiter és az ő holdjai – Verdi Requiem a Müpában

2026. január 09.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

VERDI: Requiem

Anna Netrebko – szoprán
Agnieszka Rehlis – mezzoszoprán
Matthew Polenzani – tenor
Köpeczi Sándor - basszus

a Magyar Állami Operaház Zenekara
a Magyar Rádió Énekkara és a Magyar Állami Operaház Énekkara
vez. Michelangelo Mazza

Zsúfolásig megtelt terem várta ezen az estén Verdi csodálatos, ezerszer, de soha nem elégszer hallott remekművének előadását. Aki ott lehetett, a szerencse lányának-fiának tekinthette magát, egyrészt, hogy egyáltalán jegyet tudott szerezni a lépcsőzetesen zajló értékesítésben; másrészt különösen azért, mert kivételes élményben lehetett része.

Anna Netrebko fellépése mindig esemény, és nem csak nálunk. A világ bármelyik színpadán és hangversenytermében ünnepelt vendég bármikor, de ez a mostani koncert jelentős esemény is volt, mert életében először énekelte a Requiem szoprán szólóját ­– hogy ez a debütálás Budapesten történt, kitüntetés koncertéletünknek, nagy köszönet és elismerés illeti a szervezőket, hogy ezt az alkalmat fővárosunkba hozták.

Majdnem hihetetlen, hogy erre a debütálásra csak most került sor. Netrebko harmincéves karrierje alatt elénekelte Verdi műveinek nagy szoprán szerepeit; tulajdonképpen némileg érthetetlen is, hogy sem neki, sem másnak nem jutott eszébe korábban. Különösképpen az, hallva és megcsodálva produkcióját, melyet teljes meggyőződéssel rendkívülinek mondhatunk.

Netrebko, mint a dívák általában, a figyelem kereszttüzében áll, megfigyelői között nem csak a feltétel nélküli rajongók, hanem bizony a rosszindulatú fanyalgók is szép számmal megtalálhatók. Magamat mindig is rajongói közé soroltam, de sose a feltétel nélküliek közé. Nem kezdem sorolni, miket mondtam, írtam róla többek közt a momus hasábjain, de bizony elismerem, hogy impozáns pályája során többször is fenntartásaimat hangoztattam, ha szerepválasztásairól, illetve a karrier menedzselésése került szóba.

Nem hittem a hosszú évekig tartó belcanto repertoárban, mert hangszépsége ellenére hiányoztak a koloratúr szerepkörhöz szükséges magasságai. Biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz a fachváltás, és lőn: a sokak által hosszú ideig kétségbe vont lirico-spinto szerepkörben lett egyértelműen nyilvánvalóvá számomra művészi nagysága. Viszont ebben az időszakban nem vállalt, vagy egyenesen lemondott olyan szerepeket, melyek valóban nagy dobásai lehetnének vagy lehettek volna, úgy mint a Faust Margitja, Butterfly és Norma. Helyette, legalábbis szerintem, ismét tévútra tévedt: sorozatban kezdte énekelni az olyan hanggyilkos drámai szerepeket, mint Lady Macbeth, Turandot és Abigél, olykor legalábbis vitatható eredménnyel. Több rádióközvetítésben is úgy éreztem, hogy hangja megsínylette ezeket a téves szakmai lépéseket.

És ekkor íme, itt van ez a fantasztikus Requiem-debüt. Amely, mint egy kijózanító pofoncsapás, olyan erővel hatott rám, és cáfolta meg korábbi félelmeimet, fenntartásaimat. Bár Netrebko mindent elkövetett, hogy hangját rombolja – ez sajnos számos fachtársának volt szokása az operatörténelemben – a jelek szerint nem ártott neki semmi. A drámai repertoár nem ejtett sebeket a matérián, torkában van ma is az a kivételesen gyönyörű színű matéria, melyet a Teremtőtől kapott. Nem ártott meg neki az sem, hogy az utóbbi időben lefogyott, ránézésre minimum húsz kilót – ami bizony nem szokott jót tenni a hangoknak – de ettől nem csökkent a volumen, megmaradt a puha bársonyosság is, és ismét az a csodaszép, filmsztár külsejű hölgy jelent meg a pódiumon, akit a felejthetetlen baden-baden-i koncert Giudittájában megismertünk, úgy húsz éve.

Igen, a pazar hangi teljesítmény mellett külön kell szólni, sőt elemezni Netrebko színpadi megjelenését, amely ezen az estén egyszerűen lélegzetelállító volt. A fekete tüllből készült nagyestélyi önmagában tervezői remekmű. Ravaszan egyszerűnek látszik, de világos, hogy nem spóroltak benne az anyaggal. A kihívónak látszó mély dekoltázst egy fátyolnak látszó tüll rátéttel borították, megőrizve dekorativitását, finoman elegánssá és visszafogottá téve. Remeklés volt diszkrét sminkje és frizurája, amelyben az előrehozott nagyobbacska tincs fiatal lányos jelleget kölcsönzött arcának. Meggyőződésem, hogy a külsőségek ilyen tökéletes tervezettsége és kidolgozottsága nagy mértékben fokozta a teljes produkció hatását.

Persze mindez csakis a kivételes hangi teljesítménnyel együtt értelmezhető, anélkül fabatkát sem érne. Márpedig a hangi teljesítmény lenyűgöző volt. Annak ellenére, hogy először énekelte a szólamot, tökéletesen birtokolta azt, torkába tette a legapróbb nüanszokig, nem ismerve semmilyen nehézséget ebben a kegyetlenül összetett, differenciált énektudást követelő szólamban. Bevallom, hogy az első hangtól az utolsóig K.O. állapotban hallgattam éteri pianóit, a simogatóan puha középhangokat és a szárnyaló fortékat. A szólam íve lineárisan emelkedett, hogy a Libera me szenzációs, ritkán és egészen kivételes énekesnőktől hallható szépségű középrészével tegye fel rá a koronát.

A hatalmas legatók, légzési bravúrok szinte hipnotizálták a hallgatókat, egyáltalán nem lepődtem meg, hogy az utolsó hangok lecsengésével tapsolni se nagyon tudtunk, idő kellett hozzá, hogy mindenki magához térjen, és ekkor már a siker nem ismert határt. (A közönség koncentrációjának bizonyítéka, hogy januári, influenzás időszakban a teljes koncert alatt mindössze három köhintést hallottam, az elsőt a Lux aeterna alatt, igencsak a mű vége felé.)

Anna Netrebko ezen az estén ismét igazolta számomra, hogy kivételes helye van a mai operavilágban, melyben évtizedek óta sztár, de azt hiszem, mára megkérdőjelezhetetlenül a legnagyobbnak tekinthetjük a szopránok közt. Renata Scottóról mondta egy amerikai kritikus elemzésében: több, mint díva. Ez a megállapítás abszolút érvényes ebben az esetben is. Netrebko több, mint díva. Jelenség, hangi és énektechnikai fenomén.

Egy ilyen produkció árnyékában a partnerek két dolgot tehetnek: ha azonos súlycsoportban vannak művészileg, megpróbálnak versenyre kelni, és az ilyen „összecsapásokból” tudnak ám csak csodák születni! Itt erről szó sem lehetett: a partnerek kiváló teljesítményre képes, többé-kevésbé neves professzionisták voltak, akik engedelmesen tették dolgukat. Tették, amire és amennyire képesek. Értelemszerű, hogy egy ilyen színvonalú, külön művészi kategóriának tekinthető énekesnő mellett pontosan és szépen keringő holdjai lehettek csak a hatalmas bolygónak.

Elsőnek és kiemelten említeném a mezzo szólamot éneklő Agnieszka Rehlist, akit 2017-ben volt alkalmam hallani Varsóban Adalgisaként, Edita Gruberova Normája mellett. Kiváló teljesítményt nyújtott akkor is, de bevallom, nem néztem ill. hallottam ki belőle, hogy pár év múlva Amneris lesz nagy színpadokon. Rehlis hangja nem az a sűrű és krémes mezzo hang, amellyel a Lacrymosát szeretem, de a középregiszter alsó felének viszonylagos erőtlenségét kárpótolta a szélső regiszterek biztonsága, néhány szép dinamikai megoldás, a kitűnően iskolázott technika. Legnagyobb értéke azonban az a hangi alkalmazkodás volt, amellyel tökéletes partnere lett Netrebkónak, így a Recordare és az Agnus Dei a koncert gyönyörű pillanataival ajándékozta meg a közönséget.

A fiatal kolozsvári basszus, Köpeczi Sándor nagyon szép hang birtokosa, ami vitathatatlan érték, nem véletlen, hogy a nemzetközi operaélet is felfigyelt rá, nemrég mutatkozott be a Metben is a Bohémélet Colline-jaként. A hangszín inkább basszbariton az én fülemnek, abban is inkább a világosabb fajta, és minden elismerésem mellett is úgy gondolom, hogy a magas regiszter kidolgozásában lenne még tennivalója. Erre utalt a Confutatis csúcshangja, a magas E, amelyet megfogott, de hirtelen leejtett. Ifjú még, basszusban különösen, érdemes lenne a technika perfekciójára gondot fordítania.

A koncert számomra leggyengébb pontja a tenorszólamot éneklő Matthew Polenzani volt. Sok metes rádióközvetítésben hallhattuk őt évtizedeken át, élőben 2009-ben Gruberova utolsó bécsi Luciájának Edgardójaként láttam, és fiatal emberként maradt meg emlékezetemben. Szomorúan tapasztaltam, hogy külsőleg és sajnos hangilag is megfáradt kissé. Kiegyenlítetlen vokális produkciót hallottam, sok falzettel, olykor egyenesen infantilis hangszínnel énekelt, máskor egy jól megfogott, erőteljes hang mégis utalt az egykori kvalitásra. A legmagasabb fekvésben, bár az Ingemisco magas Bé-je megszólalt, sokat vesztett korábbi fényéből és erejéből.

Az énekkar ellenben okvetlenül az este igazi főszereplője volt, a Magyar Rádió kórusa (karigazgató: Szabó Sípos Máté) és az Operaház Énekkara (karigazgató: Csiki Gábor) a maguk legjobb színvonalán látták el feladatukat, és ez minden Requeim-előadás sikerének alfája és omegája. A zenekar szép tónusú játékkal követte a karmestert, Michelangelo Mazzát. Mazza volt már vendégünk, 2017-ben, az Operaházban Az álarcosbál bemutatójának volt dirigense – rám akkor különösebb hatást nem tett. Nem rossz, de nem is kiemelkedő, gondoltam. Most örömmel tapasztaltam, hogy biztos kézzel, irányítva és mégis alkalmazkodva vezette a mű hatalmas apparátusát.

Mégis...mégis az az 1994-es koncertszerű Aida jutott eszembe, amelyben a Kongresszusi Központban Ondrej Lenard vezényelte a nemzetközi énekesgárdát, köztük a félelmetes Amnerist éneklő Jelena Obrazcovát. Akkor írta egy kritika, hogy ez egy olyan este volt, amikor az volt az ember benyomása, hogy nem Lenard, hanem Obrazcova irányított mindent. Ahogy ezen a csodálatos estén ugyanezt éreztem Netrebkóval kapcsolatban. Akarva-akaratlanul rá irányult minden figyelem, ha nem ő énekelt, akkor is őt kereste a tekintet, hogy megnézze, mit csinál, ha éppen nem énekel. A mágikus erejű személyiség mindent visz. Hiába, ez az este Anna Netrebkóról szólt.

fotó: müpa:© Nagy Attila