Merre tovább - (BFZ, Bruckner, Janowski)

2026. április 17.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Anton Bruckner: 5. B-dúr szimfónia (WAB-105)

Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Marek Janowski

Valamikor a 90-es években láttam utoljára Marek Janowskit a Budapesti Fesztiválzenekart dirigálni, emlékszem a viharos tempójú Rajnai szimfónia ilyen formán rövid, de intenzív előadására. De persze a lengyel-német dirigens gyakori vendége volt a Fesztiválzenekarnak már az előtt is, és ezt követően is, a mostani koncertet viszont úgy hirdették, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor az együttes élére áll. Három telt házas koncerten dirigálta az immár igen idős, de jó erőben lévő mester Bruckner 5. szimfóniáját. Külföldiekből, fiatalokból és az érettebb korosztályból egyaránt verbuválódott a közönség. Hogy mennyien voltak az érdeklődők között fekete öves Bruckneropaták (copyright by drága hitvesem), azt természetesen nem lehet megmondani, de később az is kiderült, hogy igazán értő publikum verődött össze össze ezen az estén. Marek Janowski időről időre előveszi ezt a művet, még a videomegosztón is van egy pár évvel ezelőtti koncertfelvétele a WDR zenekarral.

Janowski azon karmesterek közé tartozik, akik nem húzzák az időt. Mozgatja, tempóban tartja, áramoltatja a zenét, és ez az alapállás nagyon is jól harmonizál a Fesztiválzenekar karakterével; a BFZ összhangzása számomra soha nem a fényesre polírozott bársonyos hangzást jelentette, sokkal inkább a kirobbanó erőt, a lendületet, a meg nem állást, a felhúzott íj feszültségét. Azt a képességet, hogy minden egyes hangban ott legyen a színesség és a levegősség, az élet és a szabadság, a pillanat intenzív megélésének képessége, akkor is, ha nem minden hang tökéletes vagy hibátlan. Ehhez nagyszerűen illeszkedik Janowski azon képessége, hogy a kontrollt és a szabad zenélés lehetőségét tökéletes egyensúlyban tartja.

Az 5. ugyanakkor sosem volt a kedvenc Bruckner szimfóniám, igazából egy picit mindig hadilábon álltam vele. Nem teljesen tudtam magamévá tenni, hogy a nagyon népszerű 4. utáni továbblépésnek miért éppen ez a hatalmasra duzzadt, itt-ott megtorpanó, de persze szívet melengetően gyönyörű dallamokkal is átszőtt hangorkán a záloga. Mitől lehet az, hogy ez a szimfónia az egyik leghosszabb, konkrétan épphogy lemarad terjedelem dolgában a 8. mögött, miközben az életmű legfontosabb darabjai még bőven ezután születnek csak meg. Vajon van annyi tartalom benne, ami valóban ki tudja tölteni azt a 70-80 percet?

Ám, ahogy egészen más egy galériában, vagy múzeumban találkozni képzőművészeti alkotásokkal, úgy összehasonlíthatatlanul más élmény egy térben lenni, egy levegőt szívni azokkal a muzsikusokkal, akik a szemed láttára kerülnek földöntúli szférákba, mint akár a legfullosabb hang és képrendszeren keresztül megtapasztalni ugyanezt. Leírhatatlan a különbség. Azzal együtt is az, hogy közben meg kell küzdened magaddal és a körülötted szipogó, cuppogó és köhögő, a legnemesebb piano közben orrot fújó sorstársaiddal, akik semmilyen körülmény hatására sem akarták elszalasztani a jelen levés lehetőségét ezen az este. Igen, ez is hozzátartozik.

Ám végtére is a szemem láttára, a fülem hallatára és a szívem csordultig telt érzésein keresztül lett hirtelen világos, hogy mit is keres ez a komplikált szimfónia az életmű kellős közepén. Váratlanul kitisztult, hogy valójában nem Bruckner útkeresésének eredménye ez a mű, hanem maga az útkeresés. Az – egyébként összehasonlításban relatíve gyors – alkotói folyamat, amely 1875 és 1876 folyamán létrehozta ezt a hatalmas szimfóniát, a gigászi küzdelem a hangokkal, dallamokkal, harmóniákkal, de főként a zenei szerkezettel és a kompozíciós továbblépés lehetőségeivel, mind-mind ebben a műben öltött testet. Mondhatjuk, hogy az 5. szimfónia a csodás és megismételhetetlen lényiséget, megtestesülést nyert gyötrődő, mégis felemelő alkotói küzdelem, mely megszületése árán engedett utat a briliáns, bár nem oly nagy szabású 6., és a három utolsó nagy szimfóniának.

Miközben ilyen és ehhez hasonló érzések jártak át, valahogy a földközelben maradt lénytagjaim azt is felfedezték, hogy Marek Janowski hogyan járta be saját útját a Fesztiválzenekarral az elmúlt évtizedekben és ugyanakkor ezen az egy estén. A Finale elképesztően felemelő kódájára mozdulatai lecsendesedtek, apró, szinte láthatatlan gesztusokkal tartotta meg, az önálló életre kelt zenekar-lény életfolyamatait, s közben a minden koncerten más és más alakban újjászülető entitás sejtjei és pólusai, valóban élő szervezet módjára működtették az egész zenei organizmus belső összhangját.

A bődületes záróakkord után valóban megérdemelt volt az ováció. Nem, engem nem zavar különösebben, ha a közönség rögvest hálásan reagál, ha az őszinte és szívből jön, mert a visszajelzés szerintem fontos. És most először évtizedek óta még azt is megéltem, hogy nem kerekedett rutinszerű vastaps a hálás tetszésnyilvánításból. Lehet, hogy tényleg sok volt a külföldi.

És az ilyen élmények nekünk is segíthetnek abban, hogy merre tovább.

fotó: Kurcsák István