Budapesten
Egy héttel nagypéntek előestéje előtt a Nemzeti Énekkar és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar egy tán kevéssé és egy nagyon ritkán játszott művel adóztak az nevezetes alkalomnak. Duruflé Requiemjét és Debussy Szent Sebestyén mártíromsága című misztériumjátékának zenei részleteit adták elő, narrátorral.
Budapesten
A Takács Quartet a vonósnégyes-játék tökéletességét mutatta be. Négy egyenrangú muzsikus maximális egymásra hangoltságát, közös együtt lélegzését. Ez utóbbi nem pusztán szóvirág, a négyes tagjainak minden megszólalása végtelen harmóniát tükrözött. Minden kicsit is szólisztikus dallam a nagy egészből nőtt ki és utána ugyanoda érkezett vissza, átadva a helyet az utána következőnek. Ez, bármennyire egyszerűnek is tűnik így leírva, elképesztő mennyiségű közös próba és együtt-gondolkodás lehet e kidolgozottság mögött. A mérnöki pontosság pedig egy ponton átcsapott a legmélyebb művészetbe.
Budapesten
Nagy örömömre Mehta nem engedett a csábításnak, hagyta, hogy Schubert angyali hangjai, majd emberi érzései megtegyék a magukét. A megint csak visszafogottabb tempóban megszólaló pazar scherzo-t az előadás nagyon bölcsen megfosztotta a legterjedelmesebb ismétléstől, így elkerültük azt, hogy a 3. tétel nyúljon a leghosszabbra az összes közül. Ezzel egyébként a keringő ritmusú gyönyörű középrész is nagyobb hangsúlyt kapott.
Budapesten
Elsősorban a Strauss Burleszk miatt éreztem fontosnak elmenni erre a koncertre, aztán persze pontosan az ilyen okoskodásokat szokta az élet felülírni – szerencsére. Most például a karmester oldott fel minden görcsöt és más problémát, és vezényelt mindent másképp, mint amire én fel voltam készülve.
Budapesten
A kamara.hu fesztivál minden évben egy-egy regényt tűz ki mottójául, az idén Kundera került műsorra. De ha jobban belegondolok, Simon Izabella és Várjon Dénes immár évek óta ismétlődő fesztiválja pont a mennyiség őrületével szemben jött létre. Egy olyan biztos pont a hazai zenei életben, ahol csak egymásra, a kamarázás élményére figyelhetünk.
Budapesten
Vártam már ezt a hangversenyt. Egyrészt a legendás múltú Staatskapelle Dresden zenei minősége személyesen is megérintett, amikor még kamaszkoromban megvettem bakelit-gyűjteményem egyik legelső kincsét, a Weber Freischütz komplett felvételét Carlos Kleiber vezényletével – de élőben azóta sem sikerült meghallgatnom őket.
Budapesten
Fantasztikus együttes a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara, amely ilyen egységes hatást képes kelteni, de az eredmény nemcsak a zenészek egyéni képességeit, nemcsak a dirigens magasrendű irányítását, nemcsak az elmúlt 17 esztendő zenekarnevelő munkáját, nemcsak a rendkívüli együtt-muzsikálási készséget dicséri, hanem azt a megjelenítő állapotot, ami képes volt filozófiai magasságba emelni a hangjegyeket.
Budapesten
Aki Kolonits lassan három évtizede kanyargó operaszínpadi pályafutását végigkövette, láthatta, hogy a Művésznő az ilyen lehetőségeket nem egyszerűen kipipálja, hanem ezekből a helyzetekből mindig építkezik. Kevés igazán tudatos szopránénekesnő működött hazánkban az elmúlt három évtizedben, Kolonits közülük is kiemelkedik.
Budapesten
Amikor az ember hírét veszi egy ilyen látogatásnak, és megtudja, hogy a világ „egyik legjobb” zenekarát egy igazi karmesterlegenda vezényli, nagyon hamar végig kell gondolja, hogy az egyszeri és megismételhetetlen lehetőségek nagyon drágák, és nagy kockázattal járnak. Tényleg annyira jók? Ez a kérdés már csak azért is állandóan fészkelődik, motoszkál és triggerel, mert nagyon jól emlékszem korábbi nagy találkozásokra!
Budapesten
Domingo operabaráti énem egyik meghatározó, nem, nem alakja - hőse. 1987-ben láttam először a pesti Aidában. Majd három év múlva Salzburgban, Ballo-Riccardoként. És utána oly sok helyen, megannyi szerepben.
Főleg persze Bécsben, hiszen a Császárvárosban éltem-dolgoztam négy éven át.
