Budapesten
A Takács Quartet a vonósnégyes-játék tökéletességét mutatta be. Négy egyenrangú muzsikus maximális egymásra hangoltságát, közös együtt lélegzését. Ez utóbbi nem pusztán szóvirág, a négyes tagjainak minden megszólalása végtelen harmóniát tükrözött. Minden kicsit is szólisztikus dallam a nagy egészből nőtt ki és utána ugyanoda érkezett vissza, átadva a helyet az utána következőnek. Ez, bármennyire egyszerűnek is tűnik így leírva, elképesztő mennyiségű közös próba és együtt-gondolkodás lehet e kidolgozottság mögött. A mérnöki pontosság pedig egy ponton átcsapott a legmélyebb művészetbe.
Budapesten
Nagy örömömre Mehta nem engedett a csábításnak, hagyta, hogy Schubert angyali hangjai, majd emberi érzései megtegyék a magukét. A megint csak visszafogottabb tempóban megszólaló pazar scherzo-t az előadás nagyon bölcsen megfosztotta a legterjedelmesebb ismétléstől, így elkerültük azt, hogy a 3. tétel nyúljon a leghosszabbra az összes közül. Ezzel egyébként a keringő ritmusú gyönyörű középrész is nagyobb hangsúlyt kapott.
Budapesten
Elsősorban a Strauss Burleszk miatt éreztem fontosnak elmenni erre a koncertre, aztán persze pontosan az ilyen okoskodásokat szokta az élet felülírni – szerencsére. Most például a karmester oldott fel minden görcsöt és más problémát, és vezényelt mindent másképp, mint amire én fel voltam készülve.
Budapesten
A kamara.hu fesztivál minden évben egy-egy regényt tűz ki mottójául, az idén Kundera került műsorra. De ha jobban belegondolok, Simon Izabella és Várjon Dénes immár évek óta ismétlődő fesztiválja pont a mennyiség őrületével szemben jött létre. Egy olyan biztos pont a hazai zenei életben, ahol csak egymásra, a kamarázás élményére figyelhetünk.
Budapesten
Vártam már ezt a hangversenyt. Egyrészt a legendás múltú Staatskapelle Dresden zenei minősége személyesen is megérintett, amikor még kamaszkoromban megvettem bakelit-gyűjteményem egyik legelső kincsét, a Weber Freischütz komplett felvételét Carlos Kleiber vezényletével – de élőben azóta sem sikerült meghallgatnom őket.
Budapesten
Fantasztikus együttes a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara, amely ilyen egységes hatást képes kelteni, de az eredmény nemcsak a zenészek egyéni képességeit, nemcsak a dirigens magasrendű irányítását, nemcsak az elmúlt 17 esztendő zenekarnevelő munkáját, nemcsak a rendkívüli együtt-muzsikálási készséget dicséri, hanem azt a megjelenítő állapotot, ami képes volt filozófiai magasságba emelni a hangjegyeket.
Budapesten
Aki Kolonits lassan három évtizede kanyargó operaszínpadi pályafutását végigkövette, láthatta, hogy a Művésznő az ilyen lehetőségeket nem egyszerűen kipipálja, hanem ezekből a helyzetekből mindig építkezik. Kevés igazán tudatos szopránénekesnő működött hazánkban az elmúlt három évtizedben, Kolonits közülük is kiemelkedik.
Budapesten
Amikor az ember hírét veszi egy ilyen látogatásnak, és megtudja, hogy a világ „egyik legjobb” zenekarát egy igazi karmesterlegenda vezényli, nagyon hamar végig kell gondolja, hogy az egyszeri és megismételhetetlen lehetőségek nagyon drágák, és nagy kockázattal járnak. Tényleg annyira jók? Ez a kérdés már csak azért is állandóan fészkelődik, motoszkál és triggerel, mert nagyon jól emlékszem korábbi nagy találkozásokra!
Budapesten
Domingo operabaráti énem egyik meghatározó, nem, nem alakja - hőse. 1987-ben láttam először a pesti Aidában. Majd három év múlva Salzburgban, Ballo-Riccardoként. És utána oly sok helyen, megannyi szerepben.
Főleg persze Bécsben, hiszen a Császárvárosban éltem-dolgoztam négy éven át.
Budapesten
Valamikor a negyedik-ötödik variáció táján tűnt fel, hogy már nem fázom, s hogy elkezdtünk, mi nagyközönség együtt lélegezni a pianistával. Koroljov ezen az estén nem sietett, bár a szüneteket minimálisra csökkentette, szinte attacca játszva az egyébként monumentális alkotást. Ennek látszólag ellentmond, hogy valójában a művet mégis megfosztotta a monumentalitás üres bálványaitól, lehozta ide a földre közénk, a sok táncos-népies karakter mellé becsempészve az elmélyült filozófiát, de úgy, hogy mindezt valami földöntúli derű lengte körül.
