Csodák mindenütt születhetnek – Bartók Kékszakállúja a Műegyetem aulájában

In medias res: a Műegyetem aulájában május 15-én és 16-án előadott Kékszakállú számomra az utóbbi évek legnagyobb zenei élményei közé tartozik.

Bűnbánó és szégyenkező vallomással kezdem: nem tudtam semmit a Budapesti Műszaki Egyetem zenekaráról, hivatalos nevükön a Műegyetemi Szimfonikus Zenekarról. Pedig kellett volna, illett volna tudnom, és nem csak nekem. Mindenkinek, mert megérdemlik. (Írásom végén találnak majd egy linket a zenekarral kapcsolatos tudnivalókról, ajánlom mindenkinek olvasásra.) Erre a két koncertjükre egyrészt a mű, de legfőképp a női főszereplő miatt mentem el, ám meglepetésnek legnagyobb a zenekar fantasztikus teljesítménye volt.

A Kékszakállú nagyon igényes mű, amelyhez az ember nem okvetlenül egy tulajdonképpen műkedvelő zenekart társít gondolataiban. De, mint annyiszor, kiderült most is, hogy bánjunk óvatosan az előítéletekkel! Az egyetem jelenlegi és volt diákjaiból álló zenekar tehetséggel, látható lelkesedéssel, bizonyára hatalmas szorgalommal, időt, energiát nem kímélve vágott neki az ÜGYNEK – mert Bartók remeke csúcsra törés még egy profi zenekarnak is –, és ha valaki valóban életét teszi egy vállalkozásra, abból eredmény születik. Mint most. Nem is csak eredmény: csoda.

Csoda volt ez a két koncert, amely egyenesen újra felfedezte számomra ezt a csodálatos operát. Mindig imádtam a Kékszakállút, de viszonyom hozzá periodikus. Ha visszagondolok, mindig akkor került hozzám nagyon közel, újra és újra, mikor egy-egy konkrét előadás, egy-egy nagy énekes mozdított meg bennem valamit. Ilyen volt egykor Melis György és Jevgenyij Nyesztyerenko élőben, Sass Sylvia filmen, Marton Éva egy videofelvételen vagy a Miskolci Fesztivál három Bartókjában látott Kékszakállú az Alexandru Agache-Lukács Gyöngyi párossal.

A Műegyetem Zenekara vezető karmesterük, Erdélyi Dániel dirigálásával pazar alapot jelentett eleve. A karmester betanító munkája, a világos manualitás nyilvánvalóan óriási jelentőségű volt a produkció sikerében. Az ezer színben pompázó zenekar, az Egyetem aulájának akusztikai terében döbbenetes zenei minőséget produkált, a legfinomabb, legintimebb pillanatoktól az egyenesen lélegzetelállító fortékig minden dinamikai és kifejezési árnyalatot feltárva. Az ötödik ajtó hangzuhatagát, melyet a valaha írt legkolosszálisabb zenei zsenialitások közé sorolok, talán soha életemben nem sikerült ilyen intenzíven átélni.

A zenekari alap tehát adott volt, ehhez csak két jó énekest kellett találni. Ami, ugyebár, nem könnyű. Két olyan művész szükségeltetik, akik egyrészt megfelelnek a hangi követelményeknek, másrészt megvan személyiségük súlya is, hogy izgalmassá tudjanak válni, és hogy a szerepek differenciált lelki árnyalatait meg tudják jeleníteni.

Lehet, többen vitatkozni fognak velem, de számomra a mű igazi főszereplője Judit. A Kékszakállú statikus figura, a mű kezdetén kész jellem már, tapasztalatokkal, múlttal és titkokkal a háta mögött, melyek megfejtése lenne ugyan a mű vezérfonala, de számomra mindig érdekesebb volt a titkok felderítésének folyamata, mint maguk a titkok. Zeneileg is egyhangúbb, szűkszavúbb, igazán csak az ötödik ajtóban nagy énekesi feladat és lehetőség. Judit szólama változatosabb, több alkalmat ad az énekesnőnek hangi adottságainak megmutatására, több árnyalata van azáltal, ahogy az ajtókban egyenként feltárt titkokra hogyan reagál, miközben megmutatja önmaga karakterét, a gyengéd szerelmes lánytól az erőszakosan követelődző, mindent tudni akaró kíváncsi riporternőig.

A Kékszakállú, mint szerep és szólam megoldásának alapvető feltétele a zengő, egy tömbből faragott matéria, mely lehet egy jó volumenű bariton éppúgy (Melis György), mint egy jó magasságú basszus (Kováts Kolos). Lényeg a súly és a volumen, hogy az alapvetően rövid recitatívós szólam minden pillanatban érvényesüljön és hasson. Juditot mezzónak gondolják általában, de egy normál mezzónak gond lehet az ötödik ajtó magas C-je, melyet épp ezért sokan kihagytak, még olyan neves Juditok is, mint Palánkay Klára vagy Szőnyi Olga. Ebben a kérdésben nem tudok elnéző lenni: nekem a C nélküli Judit nem Judit. Álláspontom szerint Judit lehet egy jó magasságú mezzo, de egy jó mély regiszterrel bíró szoprán is. A diszkográfia mindkettőre kitűnő példákat sorakoztat fel.

A két koncert Juditja, Ádám Zsuzsanna először énekelte a szerepet. Éppen ezért meglepő az az érettség, a szólam és karakter kidolgozottsága, amelynek tanúi voltunk. Hogy hangilag nem lesz gondja, az nem volt kétséges, hogy figurában elsőre és azonnal ilyen abszolút Judit tudott lenni, mindenképp meglepetés. Azt hiszem, nagyon közel állhat hozzá a szerep, különben ilyen fokra jutni egy szerep értelmezésében és előadásában nem lenne lehetséges.

Őszinte és hiteles a szerelmes lány hangja éppúgy, mint a szinte ellentmondást nem tűrő, erőszakos nőé, aki nem fogadja el, hogy ne tudhasson mindent. Neki nem okozott gondot az aula nem éppen énekesbarát akusztikai közege – az ő hangját nem fedte el a zenekar, nem nyelte el a tér, puha és bársonyos tónusú mély- és középhangok hangok felett csillogó magas regiszter szárnyalt, a korábban már említett C pedig valószínűtlen fénnyel és erővel szólt. Azt hiszem évtizedekre megtaláltuk Ádám Zsuzsában korunk nagy Juditját.

Egy ilyen súlyú személyiséggel és hanggal szemben bárki majdnem eleve vert helyzetben indulhat csak Kékszakállúként, és ember legyen a talpán, ha egyáltalán élve hagyja el a párbaj küzdőterét. Bakonyi Marcell hasonló hangi attraktivitást nem mutatott fel, mint partnernője, viszont koncepciónak tudta mutatni nem revelatív vokális adottságait. Sajnos az ő hangját nem segítette az akusztika, a mű számos pontján hallatszott erőtlennek, ellenben így nagyon plasztikusan jelent meg a nehéz múltú, megfáradt férfi és a teljes vitalitású fiatal nő kontrasztja. Bakonyi nem nagy Kékszakállú, de szerethető, rokonszenves, mélyen érző és közben mégis intellektuális figura. Számos ponton hallatszott, hogy matériája szép színű, de technikai hiányosságai miatt nem tudja érvényre juttatni. Hogy ezen lehet-e még segíteni, nem tudom, de érdemes lenne megpróbálni egy jó énekmester segítségével.

Koncertről beszélek egyfolytában, noha a produkció valójában egy félig szcenírozott előadás volt. A Műegyetem aulájának korlátozott lehetőségeit intelligensen és fantáziával aknázta ki, a két szerep kapcsolatát aprólékosan dolgozta ki Mérey Kristóf, akinek neve számomra eddig ismeretlen volt. Tanulhatnának tőle művészi alázatot, ízlést annyi tönkre vágott operaházi produkció rendezői, akik mindent megmutatnak önmagukról produkcióról produkcióra, csak éppen az operához való értést és affinitást nem.

Két nagy este volt ez a Kékszakállú, olyan élmény, amely a befejezés után még sokáig kíséri nézőjét, hallgatóját. Felkavaró, elgondolkodtató, energiával feltöltő élmény. Egy interpretáció, amely nem csak egyszerűen kiszolgálja a művet és szerzőjét, hanem felmutatja, hatalmas erővel, annak zsenialitását. Ennél többet, ha élne, maga Bartók se kívánhatna. Ha lenézett ránk onnan fentről ezen a két estén, valószínűleg egy mosollyal nyugtázva, elégedetten bólintott rá.

Tudnivalók a zenekarról:

https://zenekar.bme.hu/