La commedia è finita” – A ma 113 esztendős Erkel Színházról

113 esztendővel ezelőtt, épp a mai napon avatták fel a Népoperát, a későbbi Városi Színházat, a még későbbi Erkel Színházat. Az ünnepi est első műsorszáma Erkel Ferenc Hunyadi Lászlójának nyitánya volt. Akár ez is közrejátszhatott abban, hogy miután az épület az Operaház kezelésébe került, a magyar opera megteremtőjéről nevezték el (egész pontosan 1953-ban). A mi generációnk (meg már az előttünk lévők is) csak úgy mondta, ha odakészült: megyek az Erkelbe.

A Népköztársaság (Andrássy) úti palotában illett elegánsan öltözködni, lehetett a nagypolgári eszményeknek hódolni, az Erkel jóval fapadosabb volt, pulcsiban sem lógott ki az ember, mégis sokkal jobban lehetett szeretni „operába járni”. Sok ezren lehetünk, akik az Erkelben tanultuk meg, mi ez a műfaj.

A tájékozott Olvasó persze érti ezt a kesernyés múlt időt, hiszen alig pár napja söpört végig a médián: megszűnik a budapesti operajátszás alaphelyszíneként az Erkel Színház, visszaveszik azt az eddig – úgy ahogy – kezelő Operaháztól. Persze a lényeg az 1368/2024.sz. kormányhatározat sorai között van, idézem:

„A Kormány a magyar zene- és táncművészet népszerűsítése érdekében

1. egyetért egy új, önálló, állami fenntartású színház létrehozásával és annak az állam 100 %-os tulajdonában álló nonprofit társaság (a továbbiakban Társaság) útján 2025. január 1-jétől történő működtetésével az egykori Erkel Színház épületében…” stb.

Ha már a kormányrendelet is egykorinak nevezi az Erkel Színházat, biztosak lehetünk, hogy a jövőben nem a Magyar Himnusz komponistájáról fogják elnevezni, még akkor is, ha a magyar zene- és táncművészet népszerűsítésének kategóriája ezt önmagában nem zárná ki. A napisajtóban megjelent (és nem cáfolt) két vezető neve garancia erre. Javaslom, most ne is lamentáljunk azon, hogy az amúgy is túlhígult budapesti könnyűzenés színházkínálatot miért kell most tovább bővíteni, bár a kérdés önmagában is megérne egy misét!

Koncentráljunk inkább az árván, az út mellett hagyott magyar operarajongókra, azokra, akik most elvesztik az országos operai férőhelyeik kb. 50 %-át. Ez nem üres számbűvészkedés, gondoljunk csak bele! Egy igazi telt házas Erkel színház (legalább mi maradjunk ennél az elnevezésnél) befogadóképessége az elmúlt 70 évben szinte bármely napon legalább kétszeresen meghaladta az országban egyidőben játszott kőszínházi operaprodukciók épületeinek befogadóképességét. Eiffellel, Operaházzal, Debrecennel, Győrrel, Miskolccal, Péccsel, Szegeddel és a futottak még csapatokkal együttesen is.

Közép-Európa legnagyobb beltéri operai játszóhelye szűnik meg tehát e tollvonás nyomán! Most nem sorolom fel, a magyar kultúra hány ezer csillagos estéjének volt helyszíne az Erkel, megtettem már épp kerek 14 esztendeje és ez a szám azóta csak nőtt. (Akit érdekel, itt olvashatja: https://momus.hu/magazin/fotema/99-eve-adtak-at-a-nepoperat-az-erkel-szinhaz-szuk-evszazada).

Ne higgyünk annak, aki azzal próbál vigasztalni, hogy majd az Eiffel Műhelyház kárpótolni tudja az operarajongók ezreit, mert ez ab ovo szélhámos átverés! A Kőbányai úti helyszínt sok mindennel kipróbáltuk, de – ez mostanra már végleg kiderült – leginkább csak a kísérleti produkciók befogadására alkalmas, nem a polgári operajátszás hagyományait tovább vinni. Nem is érdemes felsorolni az akusztikai, művészi, megközelítésbeli, szociológiai, fizikai (kényelmi) alkalmatlanság ezernyi stációját. A vérbeli klasszikus operarajongónak most már csak az Andrássy út marad a maga, már a kicsit is szélesebb tömegek számára megfizethetetlen áraival.

A januári két árva Traviatára az Erkel Színházban a földszintre 6.600 – 15.800,- Ft közötti áron lehet (ma még) jegyet vásárolni, az ugyanakkorra tervezett operaházi Manon Lescaut földszinti jegyárai 27.600 és 49.700 Ft között vannak. UGYE NINCS KÉRDÉS?

Ugye, tudjuk kérdés nélkül is, hogy a döntés egy az egyben kivégzi a magyarországi operajátszást? Nem azonnal, de innentől kezdve jön a lassú halódás. Akinek nincs lehetősége a fenti horror jegyárakat megfizetni, maximum akkor jut be az Operaház földszintjére, ha befizet az egyórás épületlátogatásra 5.000 Ft-ot, s ha szerencséje van, egy tehetségesebb pályakezdő énekestől meghallgathat kareoke kísérettel (művészet, óh!) a lépcsőházban egy Lauretta-áriát vagy valami hasonló ínyencséget.

Nem először kerül szóba az Erkel – mondjuk ki – beszántása. Több imposztor-szindrómával küszködő operadirektor akart már szabadulni tőle, mert alkalmatlansága ékes bizonyítékát sejtette a tényben, hogy nem tudta megtölteni és az bizony az is volt, masszív alkalmatlanság. (Közben takarózhatott megváltozott látogatói szokásokkal, internettel, coviddal, energiaválsággal és sorolhatnánk reggelig.) Most beteljesedett, „a magyar zene- és táncművészet népszerűsítése érdekében”. No comment!

A verseny az, ami nagyon hiányzott-hiányzik a magyar operajátszásból immár évtizedek óta. Európa számos fővárosában egymással párhuzamosan tud nagylétszámú klasszikus operaelőadásokat megtekinteni a Nagyérdemű. Nálunk mindenki foggal-körömmel ragaszkodott ehhez az épülethez. Miért is? Nehogy már egy konkurens esetleg összeeszkábáljon egy másik, egy jobb társulatot, amelyik utána népszerűbb, izgalmasabb programmal álljon elő, mint mi! Miért tud Prágában fennmaradni három párhuzamos operaház a platzon, s mindegyik maximum Erkel-árakkal? (És mindhárom januári nézőtere sokkal jobban áll, mint a fentebb említett Traviata vagy Manon Lescaut!)

A magyar operarajongó ezek után tényleg csak a konzervben, valamint a világhálón elérhető előadásokban bízhat, esetleg elutazhat valamely szimpatikus ország szimpatikus operaházát felkeresni. De mi lesz az utódainkkal? Ők maguktól honnan fogják tudni, hogy hova menjenek?

Jelen sorok írója oly szerencsés volt, hogy gimnazista korától heti, sőt heti többszöri operalátogatásai során szerethette meg a műfajt. Nem szülői ösztönzésre, hanem csak úgy, magától. Végignézhetett komplett művészi pályautakat, láthatott legendás előadásokat, világsztárok tömkelegét, mindezt soványka zsebpénzéből finanszírozva. Neki az Erkel szentély volt és valószínűleg nincs is az épületben olyan hely, ahol ne fordult volna meg, ahol nem ült volna legalább egy előadás erejéig (még a lépcsőn is olykor).

És most gyászol… „La commedia è finita”

fotó: Tímár István