Az én operaigazgatóim VI. – Szinetár Miklós, a humánus egyensúlyozóművész

Rendhagyó direktori pályaképek nagyon szubjektíven megfogalmazva: ahogyan én láttam őket, a nézőtérről. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy időben visszafelé haladunk. Egyfajta időutazás, aminek a végére érve az Olvasó egy folyamaton tekinthet végig. Egy folyamaton, ami nemcsak a rendszerváltás előre kiszámíthatatlan operai útvesztőin vezeti végig, hanem a műfaj strukturális és művészeti változásain is. Látni fogjuk, mi változott meg visszavonhatatlanul és mi csak átmenetileg. A mai írás hőse Szinetár Miklós.

Vámos László váratlan halála megrázta a magyar kulturális életet, azon belül leginkább az Operaházat, melynek művészei és munkatársai egy emberként bíztak benne, hogy a megbízott főigazgató fogja majd helyreállítani az intézmény megtépázott renoméját. Békés András rendező az elhunyt főigazgató nekrológjában ki is mondta, amit oly sokan gondoltak: „A halál mindig megrendítő, de Vámos halála az Operaház számára is dráma.” (MUZSIKA 1996. március)

A Művelődési és Közoktatási Minisztérium, amely oly sokáig húzta a főigazgatói pályázat kiírását Vámos idején, most rohamtempóban tette ezt meg. Nyolcan adták be pályázatukat: Fülöp Attila magánénekes, Győriványi Ráth György karmester, Keveházi Gábor táncművész-koreográfus és Gulyás Dénes operaénekes közösen, Marton Zoltán impresszárió (Marton Éva férje), Pier Giorgio Morandi olasz karmester, Sólyom Nagy Sándor magánénekes és egy szakmán kívüli személy. A minisztérium pedig külön felkérte Szinetár Miklóst, az Operettszínház akkori igazgatóját is pályázásra. Az április végén összeülő kilenc fős szakmai zsűri 6:3 arányban Szinetárnak szavazott bizalmat Fülöp Attilával szemben (ennek később lesz jelentősége).

A minisztériumi pályázó feltételei és csapata

A pályázat hivatalosan május legvégén dőlt el, amikor Magyar Bálint miniszter a dalszínház társulati ülésen mutatta be az új direktort. A bemutatkozáson a miniszter garanciát vállalt az intézmény megnövekedett költségvetésére, s végleg pontot tett a többéves vita végére azzal, hogy kimondta: nem választják le az Erkel Színházat az Operaháztól. Szinetár a társulat tagsága előtt azon nyomban kijelentette, hogy az így biztosított összeg csak a túléléshez elegendő és meglengette bizonyos létszám-leépítés szükségességét is.

Szinetár Miklós a pályázat elnyerése idején 64 esztendős volt. A tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1953-ban végezte. Pályáját a Fővárosi Operettszínház rendezőjeként kezdte, majd ugyanott főrendezőjeként folytatta, majd pár évig a Petőfi Színház művészeti vezetője lett. A Magyar Televízióban 1962-1990 között volt főrendező, művészeti vezető, művészeti igazgató és elnökhelyettes. 1993-tól a Fővárosi Operettszínház igazgatója egészen történetünk kezdetéig. Az opera műfajával pályája kezdeteitől eljegyezte magát, az Operaház égisze alatt 1954-től visszatérően rendezett szinte folyamatosan, bár igazán kiemelkedő rendezői produkció nem fűződött nevéhez. A Magyar Televízióban számos sikeres operaprodukció jött létre hozzá köthetően (rendezte, illetve felelős vezetőként döntött a létrehozásáról). Egy régi ismerőse szerint „olyan, mint a macska, hét élete van és mindig talpra esik”.

Első interjújában szokatlan őszinteséggel vall a feladatról: „Kétszer is fölkértek, eddig nemet mondtam. Ez egy rossz, de legalábbis hálátlan feladat. Viszont egy pálya csúcsa, kétségtelenül.” (VASÁRNAPI HÍREK, 1996. június). További interjúiban az új direktor kiemelte, hogy sikerült megegyeznie Magyar Bálint miniszterrel és ígéretet kapott arra, hogy adósság nélkül, tiszta lappal kezdheti igazgatói működését. Ugyan az Opera és az Erkel Színház továbbra is együtt marad, de az igazgatói pályázatában leírt közös intendatúra az Operaház és a Fővárosi Operettszínház élén (melynek a pályázat elnyerésekor igazgatója volt) nem kapott zöld lámpát. Ennek legfőbb oka egyébként az lehetett, hogy a döntés idején az Operaház minisztériumi fenntartással működött, az Operettszínház esetében viszont a Fővárosi Önkormányzat gyakorolta a tulajdonosi jogokat.

Érdekes aspektust vet fel az új direktor egyik nyilatkozata: „Magyarországon, mint köztudott, két agresszív szélsőség van, az egyik az Operát feje tetejére akarná állítani, tömegeket bocsátana el, vadonatúj struktúrát követel, a másik pedig azt szeretné, hogy minden maradjon a régiben. Az én egész példám azt bizonyítja, hogy megpróbáltam a kettő között lavírozni. Ezután is szeretnék lépésről lépésre haladni, s amennyire lehetséges, humánus megoldásokat keresni arra, hogy a szükséges strukturális változtatások, fölösleges fájdalmak nélkül ugyan, de bekövetkezzenek.” (ÚJ MAGYARORSZÁG 1996. május)

Az új főigazgató hamarosan a nyilvánosság előtt is bemutatta vezetőtársait: Venczel Sándor maradt gazdasági igazgató (aki egyébként Vámos halála után megbízottként ellátta a főigazgatói feladatokat is). Új kinevezettként az egyik pályázó, Fülöp Attila magánénekes, korábbi szakszervezeti vezető lett a színház művészeti főtitkára, s egyben a főigazgató helyettese is. Új poszt az ügyvezető igazgatóé, Kiss Imre töltötte be, aki a Ház teljes üzemeltetéséért felelt. Fontos, hogy Szinetár az egyes területek vezetőinek szabadkezet biztosított. Változatlanul maradt posztján Oberfrank Géza fő-zeneigazgató (1998-as nyugdíjba vonulásáig legalábbis) és ifj. Harangozó Gyula balettigazgató. Szinetár ezekkel a döntéseivel hosszú távon bebiztosította a belső stabilitást. Azt a stabilitást, melynek hiánya a korábbi években az intézmény legfőbb működési problémáit okozta. Ilyen egyszerű lett volna? Mindenesetre Szinetárnak a további években nem kellett komoly belső feszültségekkel küzdenie.

Még egy fontos koncepcionális kérdésben árult el elődeitől markánsan különböző véleményt az új főigazgató. Feuer Mária interjújában arra a kérdésre, hogy egy vezető mennyire tudja rajta hagyni kézjegyét az adott intézményen, az alábbi meglepő választ adta: „Mindig az volt a véleményem, még kívülállóként is, hogy egy nagy intézmény vezetőségének, így az Operáénak is plusz-mínusz 15 százalék a mozgástere. Ennél többet tehát egy vezető nem tud javítani, lehet viszont ugyanennyit rontani is.” (MUZSIKA 1996 december)

Műsorterv sok kortárssal

A műsorterv kialakításában Szinetárt szintúgy az egyensúlyra törekvés jellemezte. Kerülte a szélsőségeket, talán túlontúl is. A rendezői színházat mértékkel beengedte, néhai Vámos László egyszeri rendezői osztályából Galgóczy Judit rendszeresen dolgozott a Házban (Figaro házassága, Parasztbecsület/Bajazzók), az elődök idején elkezdett Ring-ciklusát Nagy Viktor pedig már az Ő idejében fejezte be, s több korábbi rendezését tovább műsoron tartotta. Az időszak legjellemzőbb rendezője ugyanakkor Kerényi Miklós Gábor volt (A denevér, A bolygó hollandi, Pillangókisasszony, C’est la guerre, stb.), de Szinetár idején mutatkozik be az oly sokáig népszerű Turandot-rendezésével Kovalik Balázs is, s később más fontos premiereket (Le Grand Macabre, A kékszakállú herceg vára, stb.) is kapott.

Szinetár klasszikus rendezéseknek is teret adott, jellemzően visszatérő rendező Kerényi Imre (a János vitéz és a Bánk bán utána most megkapta a Székely fonót is), s folyamatosan műsoron tartja Mikó András és Békés András korábbi rendezéseit is. Kísérletképpen Oberfrank Géza is megjelent rendezőként (Háry János). Bár beiktatásakor Szinetár nem tervezett saját új rendezést, ezt menetközben felülírta egy friss Denevér-bemutatóval, amit később – beugrással – egy konzervatív Borisz Godunov, még később pedig egy kevésbé sikerült Carmen követett.

A kortárs dalművek közül visszakerül az Operaház égisze alá a bő generációval korábbi Pomádé király új ruhája és a C’est la guerre, s kiszámítható tempóban megjelentek új dalművek is, a legnagyobb sikert talán Vajda János operája, a Leonce és Léna aratta, de új operával jelentkezhetett Szokolay Sándor is (Szávitri). Fontos produkció volt még Bozay Attila új operájának, Az öt utolsó szín ősbemutatója és a már korábban világszerte játszott Eötvös Péter-dalmű, a Három nővér színrevitele Szabó István rendezésében is. A szakma nevében Tallián Tibor így összegezte a szembetűnő igazgatói törekvést: „Szinetár Miklós igazgatói ténykedése a Magyarországon élő szerzők új műveinek bemutatóit tekintve igen pozitív kilengést, a bemutatók számában kimondottan hullámhegyet eredményezett.” (MUZSIKA, 2001. február)

Szinetár nevéhez kötődik a XX. század második felének legismertebb magyar operájának, Ligeti György Le Grand Macabre-ja magyarországi bemutatója a Szerző jelenlétében, de a híres-hírhedt produkció ezúttal új helyszínen jelent meg.

Az Erkel Színház örökölt problematikájára a főigazgató ugyanis (annyira nem váratlanul) új megoldást talált: a Thália Színházat. 1998-tól több előadással próbálta bevonni be a frissen felújított és akkor társulat nélkül létező, befogadói koncepcióval működő Nagymező utca színházat (A varázsfuvola, Le Grand Macabre, Szávitri, stb.). Az új épület sajnos semmilyen szinten nem tűnt alkalmasnak operajátszásra, az ún. intelligens lámpák zajosak voltak, a színházterem akusztikája finoman szólva is elégtelen volt, a Varázsfuvola premierjén a csúcsminőségnek beharangozott színpadtechnika csúfosan le is állt. Néhány kísérlet után Szinetár csendben kivonult a Thália Színházból. (A Ligeti-opera mindössze kétszer, A Szávitri hatszor került előadásra, A varázsfuvola nyolc előadás után átkerült az Erkel Színházba. Ehhez a korrektség kedvéért hozzá kell tenni, hogy a főigazgatónak az a titkos terve, hogy az Operaház üzemeltetőként megkapja a Thália Színházat is, kútba esett, így az csak súlyos bérleti díjak ellenében használhatta alkalmanként az épületet.)

Az eddigieket összegezve megállapíthatjuk, hogy Szinetár Miklós kiegyensúlyozottságra törekvése biztosan megvalósult, ugyanakkor az intézmény szervezeti megújulása nem. Félidei interjújában Mesterházi Máté kérdésére a főigazgató őszintén bevallotta, hogy „nagyon sok mindent megváltoztattam az Operaházban, de a szerződtetési rendszerben szinte semmit.” (MUZSIKA 1999. július) A társulati létszám „természetes fogyással” lassan apadt ugyan (124-ről 102-re az interjú időpontjában), de még mindig sok ahhoz, hogy mindenkit arányosan tudjon foglalkoztatni. Ugyanezen interjúban már óvatosan megemlítette, hogy a fenntartó korábbi támogatása addigra alábbhagyott.

És már itt is vagyunk újra a nagypolitikánál!

1998-ban ugyanis kormányváltás következett be. Az új kultuszminiszter, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát vezető Hámori József neurobiológus, egyetemi tanár csak periférikusan érdeklődött az opera műfaja iránt. Az intézménnyel korrekt kapcsolatot tartva békén hagyta a szakmai munkát tovább folyni, de nem harcolt azért, hogy újabb forrásokhoz jusson az ország első zenés színháza.

Hamarosan egyértelművé vált, hogy a fenntartónak határozott szándéka van az operaházi struktúra megváltoztatására, de abban már nem számít a jelenlegi direktorra. Másfél év után ugyanis Hámori átadta a miniszteri posztot a lendületes Rockenbauer Zoltánnak, aki határozott tervekkel érkezett. Nem sokkal később már a sajtó nyilvánossága előtt üzente: „Semmi ok sincs rá, hogy Szinetár Miklós a 2001. május 31-én lejáró szerződése előtt megváljon a főigazgatói széktől. Az viszont igaz, hogy az Operaház esetében is gondolkodunk némi átszervezésről.” (MAGYAR HÍRLAP 2000.április)

Szinetár innentől kezdve az újranemválasztott amerikai elnökök mintájára az elhúzódó átmenet idejére egyfajta „béna kacsa” szerepbe került, amit rezignáltan, de úriember módjára tűrt.

Terjedelmes levelekkel bombázta a minisztert az intézmény állapotáról és terveiről, aki maximum a kabinetvezetőjén keresztül üzent vissza. (Szinetár utóbb az egész időszak fenntartói levelezését publikálta az Operán innen, operán túl c. kötetében.) 2001 áprilisától a fenntartó ráadásul fő-zeneigazgatót nevezett ki az intézmény élére Győriványi Ráth György személyében, így a regnáló főigazgató utolsó hónapjaiban kényszerű és nem igazán kellemes összezártságban készíthette elő az intézmény átadását utódának.

Szinetár pedig mandátuma lejártával lehajtott fővel és némileg nyilván keserű szájízzel távozott az Andrássy útról. Ezen aligha enyhített a miniszter által adományozott címzetes főigazgatói titulus, de a társulat vastapsa talán jelentett valami gyógyírt.