Maria – 100 év és ami mögötte van
A fenti két mondat egyaránt igaz María Ána Szofía Kekilía Kalojeropúlura, azaz Maria Callasra. Egymás után elolvasva megtaláljuk benne azt a feloldhatatlan dilemmát, ami mai napig meghatározza megítélését. Fantasztikus karrierje alapjaiban megváltoztatta a műfaj kereteit és mégis végtelenül boldogtalan volt. Ha lecsupaszítjuk a pályáját, rájövünk: tulajdonképpen egész élete egyedül arról szólt, hogy szeressék. Ezért követett el mindent, de eredménytelenül. És hiába volt a csillogó karrier, ha közben szeretetlen életet élt. Majd amikor az általa egyébként nem kedvelt filmrendező, Pier Paolo Pasolini felkereste azzal, hogy vállalja el Euripidész drámájából készült feldolgozás, a Medeia címszerepét, mindenki legnagyobb meglepetésére, elvállalta, mert oly sok azonosságot érzett a szereppel.
Ha végigtekintünk az élettörténetén, mindig jelen volt egy férfi, aki így vagy úgy meghatározta Maria életét. Akire felnézett, akit apjának tekinthetett apja helyett, akitől függött, aki egyengette a maga módján az életét. Ha ezeket a folyamatokat leegyszerűsítjük, azt is mondhatjuk, hogy ezek a férfiak gátlástalanul kihasználták.
„Könnyű a férfiaknak! Ha nekik elegük van
az otthonukból, fogják magukat
és elmennek: mindig akad barát vagy
ismerős, aki vígasztalja őket!
De mi - nekünk nincs másunk rajtuk kívül!”*
A nagyapja korú Tullio Serafin volt az a Maestro, aki Mariát felröpítette a Parnasszusra. De másképp nézve inkább inkább Callas virágoztatta fel az idősödő dirigens utolsó aktív éveit. Fantasztikus szerepeket tanult meg a kedvéért. Némelyik nagyon feküdt a hangjának, némelyik pedig nagyon nem. Voltak kifejezetten durva megoldások: A puritánok Elviráját mindössze hat nap alatt tanulta meg egy beugrás kedvéért, de azon a hat napon belül még énekelt két Brünnhildét is A walkürben. Ugyan Serafin unszolása nyomán emblematikus szerepe lett Tosca, mégis megoszlanak a szakértők, hogy nem járult-e hozzá (Turandottal és a Wagner-hősnőkkel egyetemben) a feltűnően korai és gyors hangromláshoz.
Hasonló helyzet volt a szintén jóval idősebb Antonio Vottoval, aki szinte minden jelentős felvételét Callassal készítette. A fiatalabb karmestergeneráció prominensei (mint pl. Herbert von Karajan, Nicola Rescigno vagy Georges Prêtre) pedig inkább Callas hátán felmászva, annak páratlan népszerűségét kihasználva érték el a világhírt.
„Úgy tűnik, sokmindenben másként gondolkodom, mint
az emberek többsége. Énszerintem
aki jól beszél, de rosszul cselekszik,
még bűnösebb, mint más, mert azt reméli,
hogy síma szavakkal ügyesen elsimítja
a gonosztettet, és így
nem riad vissza semmitől.”*
És akkor még nem beszéltünk a nyilvánosság előtt felvállalt szerelmeiről, arról a Meneghiniről, aki vállalkozóként felismerte az aranytojást tojó tyúkot és ennek optimális kiaknázásához még feleségül is vette. Vagy ott volt a milliárdos honfitárs Onassis, akinek a kedvéért oly drasztikusan lefogyott. A hajómágnást amúgy nem az operaénekesnő vonzotta (hiszen a műfaj maga sem érintette meg), hanem a világhírű asszony, aki a szeretője lett, s akit idővel könnyedén eldobott egy még izgalmasabb trófeáért.
látjátok ezt? Látjátok, hogy mit szenvedek?
Pedig megesküdött nekem az aljas!
Bár látnám kínok közt meghalni őt is,
meg azt a nőt is! Bár rájuk dőlne a ház!”*
Maria pedig csapódott egyik férfitól a másikig, a rossz emberi és szakmai döntéseit újabb rosszakkal fejelte meg. Okkal és főleg ok nélkül konfliktusba keveredett művészpartnerekkel, botrányos szituációkat teremtett, vagdalkozva osztotta a sebeket, s persze Ő sem maradt sértetlen. És közben már borzasztó fiatalon elindult lefelé a lejtőn és a végén ott állt (lelkileg) kifosztva, nyomorultul és közben egyre kudarcosabban énekelt.
De igazából már meg sem bukhatott rendesen, mert közben idollá vált. Népszerűsége vetekedett a legnagyobb filmsztárokéval, a legmagasabb körökbe bejáratos lett. Pletykaújságok tudósítottak minden vele kapcsolatos lényegtelen apróságról, paparazzik lesték minden lépését. Közben szenvedett és hiába tette ki a kirakatba gyötrelmeit, senki nem vette észre jajkiáltásait.
Ha a krónikáknak hinni lehet, mindössze 526 operaelőadást teljesített, a legutolsót csupán 42 esztendősen. Persze a művészi minőséget nem ezekben a számokban mérik, de azért egy jól felépített művészpályába ennek két-háromszorosa is simán belefér. Nagyobb baj, hogy 35 éves kora után már alig-alig találunk hibátlan produkciót. Utána jött a visszavonulás és újrakezdés véget nem érő huzavonája, egyre vállalhatatlanabb koncert-fellépésekkel megspékelve, amiket mindenütt ováció fogadott. Még ekkor is képes volt (persze szándékán kívül) újat teremteni, a méltósággal visszavonulni nem tudó egykori világsztárét, akinek késői utódai a mai napig végtelenített búcsúturnékkal járják a világot és zaklatják a sznob nagyérdeműt.
„Kérlek, könyörgök,
esedezem! Szánj meg engem, nyomorultat!
Ne hagyd, hogy koldus és
földönfutó legyek! Az országodba -
a házadba - kérlek, fogadj be engem!”*
Amikor bántóan fiatalon, 53 évesen elhunyt, az egész világ megemlékezett róla, leghangosabban persze a pletykalapok, majd másnap minden folytatódott, csak immár Callas személyes részvétele nélkül. Az utóbbi 47 évben minden elképzelhető felvételt (a legrémesebbet is) kiadtak, feljavítva vagy azon nyersességében, ahogy megmaradt. Az Őt követő generációk egymás után termelték és termelik ki maguk közül a Callas-klónokat (ez már életében elindult), akik természetesen(?) leginkább a pálya rövidségében tudják követni. Minden hozzá bármilyen laza módon kapcsolódó személy megírta már az önéletrajzát, az ezredik bőrt is kegyetlenül lehúzva erről a témáról.
Ha meghallgatjuk ennek a tehetséges szegény görög kislány legsikerültebb felvételeit, végignézzük filmen vagy képeken a fantasztikus (ugyanakkor riasztó) átalakulását, olvassuk elszomorító kálváriáját, egyből megvan az örök tanulság az emberi határok átléphetetlenségéről és a szeretet nélkülözhetetlenségéről.
*részletek Euripidész Medeia c. drámájából (Rakovszky Zsuzsa fordításában)
