Az én operaigazgatóim V. – Vámos László, a tünékeny reménység
Rendhagyó direktori pályaképek nagyon szubjektíven megfogalmazva: ahogyan én láttam őket, a nézőtérről. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy időben visszafelé haladunk. Egyfajta időutazás, aminek a végére érve az Olvasó egy folyamaton tekinthet végig. Egy folyamaton, ami nemcsak a rendszerváltás előre kiszámíthatatlan operai útvesztőin vezeti végig, hanem a műfaj strukturális és művészeti változásain is. Látni fogjuk, mi változott meg visszavonhatatlanul és mi csak átmenetileg. A mai írás hőse Vámos László.
A regnáló direktor, Ütő Endre igazgatói mandátuma 1995 legvégén járt le. A fenntartó Művelődési és Közoktatási Minisztérium ennek megfelelően az év májusában kiírta az igazgatói pályázatot, majd a beadott dolgozatok ismeretében érvénytelenítették is. A szakmai zsűri szerint ugyan tíz (más források szerint kilenc) jelentkező volt, de „a pályaművekkel szemben az volt a fő kifogás, hogy azok inkább az óhajokat és vágyakat, mintsem a konkrét elképzeléseket tartalmazták” [ESTI HÍRLAP 1995 július].
Korabeli sajtóértesülések szerint új, meghívásos pályázatot terveztek, de az valahogy mégsem íródott ki, az idő pedig haladt. A patthelyzetet megunva, a nyilvánosság előtt Ütő igazgató lépett elsőként, november 1-től kérte a fenntartót, hogy mentse fel a munka alól. Fodor Gábor miniszter ezt megtette, majd Vámos László főrendezőt bízta meg az igazgatói feladatok ellátásával, megbízása pedig a majdani igazgatói pályázat elbírálásáig szólt.
Vámos László 68. életévében járt a történetünk idején. A Wikipédia szerint 1950-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakán, azt követően az ország különböző színházaiban rendezett, s már fiatal kora óta több helyen töltött be vezetői posztokat (Csokonai Színház, Madách Színház, Operettszínház, Nemzeti Színház). Operát először Debrecenben rendezett, ahová 1952-ben – pont az operatársulat alapításával párhuzamosan – került főrendezőként. Onnantól kezdve a műfaj folyamatosan kísérte és kísértette. Tanított is, 1960-tól a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezőtanára, majd a színházrendezői tanszék vezetője lett. Fontos momentum, hogy e minőségében 1983–1988 között operarendezői osztályt vezetett – mindmáig az egyetlen volt a Színművészeti Főiskolán/Egyetemen. Az Operaházban 1969-ben rendezett elsőként (A trubadúrt). 1994 januárjától a Magyar Állami Operaház főrendezője volt egészen történetünk kezdetéig. Megbízatása idején Vámos a magyar színházi élet talán legelismertebb alakja volt, akihez – ritka kivétel – semmi politikai kapcsolat nem tapadt az elmúlt időszakból.
De miért húzódott el az új direktori pályázat kiírása?
A kérdés teljesen magától értetődő, hiszen júliustól (a korábbi pályázat annullálásától) rengeteg idő telt el. A miniszter kívülről érthetetlennek tűnő tétovaságát egy belső vita (nevezhetjük harcnak is) okozta.
Novemberben ugyanis már jó ideje folyt a diskurzus arról, hogy leválasszák-e az Erkel Színházat az Operaházról. A vitás felek közül Venczel Sándor (gazdasági igazgató), Oberfrank Géza (fő-zeneigazgató), Kerényi Miklós Gábor (rendező), Makláry László (az Operettszínház főzeneigazgatója) és Miklós Tibor (a Rockszínház művészeti vezetője) a nyár folyamán közösen egy tervezetet nyújtottak be a minisztériumnak egy új zenés színház, a Városi Opera létrehozására, mely egyben magába olvasztaná az Operettszínházat és a Rockszínházat is. A másik oldalon Vámos László (főrendező) és a színház érdekképviseletei álltak, akik továbbra is az Opera és az Erkel közös működtetésében látták a megoldást. Hozzájuk akkor számos nem operaházi, ugyanakkor nagy tekintélyű szakember csatlakozott, akik az új ötlet kidolgozatlanságát komoly veszélynek érezték.
Vámos főrendezőként a rá jellemző finom eleganciával reagált arra, hogy napi kapcsolatban lévő vezetőtársa, Oberfrank Géza (akivel addig harmonikusan tudtak együttműködni) érintettségéről csak a minisztériumtól értesült: „… én elég sok Shakespeare-királydrámát rendeztem, úgyhogy nem ér fölkészületlenül semmi. Elég csak a III. Richárdra gondolni…” [MUZSIKA 1996 január]
Érdemes felemlíteni, hogy a vitában az Operaház társulata igen magas százalékban Vámosék oldalán állt, egyrészt művészi, másrészt pusztán egzisztenciális okokból. Vámos főrendezői időszakában már rendkívül népszerű volt a társulatban, szemben a fő-zeneigazgatóval, a vele egyidőben kinevezett Oberfrank Gézával és az ötletgazda Kerényi Miklós Gáborral. A társulat véleményét így sommázta Lénárt Andor, a dalszínház művészeti titkára: „A tervezet egy megalapozatlan, amatőr blöff.” [168ÓRA 1995 október] Jellemző adalék, hogy sem az Operettszínház direktora, Szinetár Miklós, sem a Rockszínház igazgatója, Várkonyi Mátyás nem tudott a készülő tervezetről. Szinetár megengedőbben nyilatkozott az elképzelésről, de Várkonyi egyenesen puccsot emlegetett. (Az is napvilágra került, hogy minisztériumon belül az ötlet legnagyobb támogatója Török András helyettes államtitkár volt.)
A kérdés valószínűleg akkor dőlhetett el véglegesen, amikor a szétválást addig vitatók ellentámadásba lendültek azt javasolva, hogy akkor már az említett két másik zenés színházat (Operett- és Rock Színház) is csapják az Operaház és az Erkel igazgatása alá. Ez már a minisztériumnak is sok lehetett, mert onnantól kezdve óvatosan hanyagolta a témát.
Közben ugyan a pályázat csak nem akaródott kiíródni, de kiszivárgott, hogy ugyan a minisztérium nagyon szeretné, ha a későbbi megbízott főigazgató pályázna. Ez nem ment egyszerűen, mert „Vámos László kijelentette, csak akkor vállalja a megbízatást, ha érvényesül a koncepciója, azaz az Operaház és az Erkel Színház együtt marad. […] Kijelentette, amennyiben az igazgatói pályázatot nem a korábbi feltételekkel írják ki, megfontolja, hogy részt vegyen rajta.” [MAGYAR NEMZET 1995 szeptember]
A szituációra jellemző kínos mozzanat volt, hogy a szeptember 12-én megjelent Művelődési Közlöny tartalomjegyzékében ugyan szerepelt, hogy a közlöny 1488. oldalán az Operaház főigazgatói tisztére kiírt pályázati felhívás olvasható, de az érdeklődők odalapozva nem találták. Érezhető volt, hogy a minisztériumon belül is komoly vitát generált a szétválasztás vs. együtt maradás kérdése. Utólag érthető is, hogy ezek után a nagypolitika szintjére is eljutott a probléma és december végén rövid úton menesztették a döntésképtelen Fodor minisztert, akinek helyébe 1996 januárjától Magyar Bálint érkezett.
A direktor és a felemás évad
Vámos László megbízása tehát a vita eldőltéig, a majdani operaigazgatói pályázat elbírálásáig tartott.
Vámos operához, mint műfajhoz való viszonyát legpontosabban saját rendhagyó ars poétikája jellemzi, amit 1994-es főrendezői beiktatása alkalmából mondott a magánénekesi értekezleten, ezért ebből kicsit hosszabban szemezgetünk:
„Az Anyeginből idézek: ’Ha bármely korban jut is hozzád, szerelmünk új világot hoz ránk!’ Nos, ez a szerelem hozzám nagypapa korban jutott el, de én ezzel a szerelemmel már főiskolás koromban eljegyeztem magam.” […] „…a színház - és ez alatt természetesen az operát is értem - csak úgy életképes, ha művelői nem foglalkozásnak, pénzkeresetnek, hanem hivatásnak tekintik feladatukat; ha szerzetesi elhivatottság érzettel dolgoznak.” […] „Nem ’megmenteni’ jöttem az Operát! Ezt az Operaházat nem kell megmenteni! Itt kiváló művészek vannak, tehetségben gazdagok. Sok a jó, ünnepi előadás. Mindezt lehetne még jobban csinálni. Én a saját karrieremet befejezettnek tekintem, hiszen mindent megrendeztem, mindent elértem, amit négy évtized alatt el lehetett érni. Ide szolgálni jöttem!” (OPERAVILÁG 1994. március)
Végre egy direktor, aki nem elődei pocskondiázásával nyit, nem szidja a meglévő produkciókat, nem cseréli le a vezető művészeket, hanem ellenkezőleg, megdicséri őket. Vámos külsős rendezőként is népszerű volt az operisták körében, de ezzel az antréval végleg megnyerte őket magának, ráadásul ezt nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is alátámasztotta. Működése során mindvégig egyenesen kommunikáló, nyitott vezetőnek bizonyult, aki a hírhedt operaházi belviszályokat is taktikusan tudta kezelni. Több interjúban is kifejezte, hogy szeretné „hazahozni” a világjáró, de idehaza nem szereplő magyar énekeseket, Budai Lívia, Gregor József, Gulyás Dénes, Marton Éva és Rost Andrea nevét felemlítve. (Ezek többsége megvalósult a következő év során.) Rendezői eszménye ugyan konzervatív volt, de bátran nyitott ajtót az újabb törekvéseknek is.
Vámos 1996 januárjában J. Győri Lászlónak a megbízott igazgatói feladatról így nyilatkozott: „Nekem az a feladatom, hogy a múlt évad végén meghatározott tervet ’levezényeljem’. Semmiféle személyi döntést nem kívánok hozni, mert nem szeretném az utódomat kész helyzet elé állítani. Lehet, hogy magam leszek az utódom, de akkor sem. Nem lenne becsületes dolog. Most a jelenlegi helyzetet kell ’befagyasztani’. Ha eldől a pályázat, azzal nyilvánvalóan eldől az is, hogy mi lesz a színház jövője és akkor sok mindenről határozni kell. Igazán tervezni csak egy olyan főigazgató tud, akit öt évre kineveztek.” [MUZSIKA 1996 január]
Közben az évad zajlott és Vámos korrekt módon valósította meg a közösen előkészített évadot, s óvatosan előretekintett a következő időszakokra is. Interjúiban egy klasszikus, alapműveket játszó operaház koncepciója kezdett kirajzolódni: „…a zenés színháznak két alapműve van: a Figaro házassága és a Falstaff. A Falstaffot a veronaiakkal közösen színpadra állítjuk. És jó lenne felvenni a repertoárra többek között a Borisz Godunovot, a Turandotot is. Nincs Hárynk, nincs utaztatható Bartók-trilógiánk.” [MAGYAR NEMZET 1995 november]
Az évad a II. Budapesti Nemzetközi Énekverseny győzteseinek előadásában a Szerelmi bájitallal indult. Ősbemutatóként került színre Szokolay Sándor új operája, Margit, a hazának szentelt áldozat. Februárban a Lammermoori Luciát a próza felől érkező Valló Péter rendezte. Márciusban a Faust felújítását Kerényi Miklós Gábor állította színre. Ezt követően egykori operarendezői osztályát helyzetbe hozva mutatták be Puccini Triptichonját, A köpenyt Nagy Viktor, az Angelica nővért Galgóczy Judit, a Gianni Schicchit Kalmár Péter rendezte. Júniusban pedig a Ring következő estéje, a Siegfried került színre Nagy Viktor gondozásában, Jurij Szimonov vezényletével.
A megbízott főigazgató január elején elutazott Veronába, a korábban lekötött Denevér-előadása rendezését befejezni. Mindenki arra számított, hogy visszaérkezését követően a minisztérium végre tiszta vizet önt a pohárba, s Vámos Lászlóval kinevezett főigazgatóként hosszú és eredményes időszak köszönt be az Operaház életébe. Nem így történt. Vámos betegen érkezett Veronába, lábon kihordott influenzával rendkívüli intenzitással próbálta végig a produkciót. A premiert követően nyomban ágynak dőlt, kórházba került, de szervezete február 3-án föladta a kétoldali tüdőgyulladással vívott küzdelmet.
Z(appe).L(ászló). nekrológja egyetlen bekezdésben tudta összefoglalni azt a veszteséget, amit az Operaház társulata érzett: „Finoman szellemes, művelt ember volt. Okosan tudott darabot elemezni és közgyűlést levezetni. A politikában integráló személyiségnek hívják az ilyet. Nyilván erre épített az a kuratórium, amelyik az átalakulás súlyos harcai előtt rábízta az Operát. Talán valóban ő volt az egyetlen ember, aki képes lett volna a sokféle érdekcsoport között legalább a biztonságos működést fenntartani. A színházi és a zenei világ dzsungelében ritka jártassága nagyon fog hiányozni.” [NÉPSZABADSÁG 1996 február]
Egyetlen pillanat alatt foszlott szét az operaházi reménység, ami hosszú hónapok alatt épült.