Még egyszer az Erkel Színházról és a döntés következményeiről – immár némileg higgadtabban

A december elején nyilvánosságra került kormánydöntés az Erkel Színház jövőjéről indulatos és elkeseredett írásra késztetett (https://momus.hu/magazin/fotema/ila-commedia-e-finitai-a-ma-113-esztendos-erkel-szinhazrol). A kérdés azóta sem jutott teljesen nyugvópontra. A múlt hétvégén egy ártatlannak szánt fórumbejegyzésemet követően rengeteg megkeresést kaptam a témában, ezért megpróbálom részletesebben kifejteni érveimet.

Ehhez hozzájárult még Hankó Balázs miniszter minapi nyilatkozata és Ókovács Szilveszter főigazgató egy héttel ezelőtti nagyszabású mosakodása is. Miniszter Úr egy interjúban az Erkel leválasztásával kapcsolatban sommásan mindössze ennyit jegyzett meg: „Ha az Operaház két év alatt 43 este játszik operát az Erkelben, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy jól működő modellről beszélhetünk-e.” (Index, 2025 január 27)

Hankó Balázsnak a felvetésben teljesen igaza van. Ugyanakkor sajnos nem került szóba, hogy az Operaház miért csak 43 előadást tervezett a teátrumban, pedig ott lehet az eb elásva. Úgy érzem, az Erkel Színház működését illetően szinte mindenki tévedésben él a közönség távolmaradásával kapcsolatban. A publikum sosem az épület és nem a helyszín miatt tüntet távolmaradásával.

A közönség akkor nem látogatja (bármely) színház előadását, ha

1. érdektelen a darab, azaz számára nem megfelelő a műsorstruktúra,
2. nincsenek olyan előadók, akikért érdemes bemenni, azaz nincs megfelelő társulatépítés,
3. értelmezhetetlen a rendezés, azaz nem a darabokból kiinduló színrevitel a jellemző,
4. nem tudja megfizetni a jegyet, mert az drága.

Természetes, hogy a négy említett szempont nem minden nézőnél egyformán esik latba, van, aki az egyikre jobban érzékeny, mint más és fordítva. Az Operaház az elmúlt évtizedekben „sokat tett” azért, hogy a nagyközönség a fenti szempontok mentén globálisan problémásnak érezze az Operaház előadásait (bármely helyszínen) és ezért kevéssé látogassa azt. A felsorolt négy pont szinte mindegyikét folyamatosan regisztrálhattuk az elmúlt évtizedben, legtöbbet egymással párhuzamosan. (A Café Momus keretein belül konzekvens visszajelzéseket küldtünk bárkinek, aki olvasta azt.) Nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy Budapesten a fenti négy pont rendszeresen fennáll, aminek egyenes következménye, hogy a színház előadásait egyre kevesebben látogatják.

Ha az Operaház történetét megnézzük, számos alkalommal előfordult, hogy a publikum tüntetően távolmaradt az intézménytől. Bár több még korábbi példa akad, a közeledő aktuális jubileum miatt is álljunk meg egy pillanatra Radnai Miklósnál, aki 1925. július 1-től lett az elhanyagolt műsorstruktúrájú, botrányoktól hangos, csapnivaló minőséget felmutató intézmény vezetője. Az ezt követő évtizedet ugyanis máig aranykornak hívjuk.

„Munkája által vált az operába-járás, mely korábban az arisztokrácia és a rajongók kiváltsága volt, a polgári létforma része. Változatos előadásai, megfizethető bérletei s a rendszeres rádióközvetítések lehozták a műfajt az Olimposzról.” – írja Radnai munkásságával mélyebben foglalkozó Caruso blog szerzője (https://caruso.blog.hu/2017/01/01/radnai_miklos_emlekezete#more12089743).

Radnai sikeres tízesztendős operaigazgatóságának titka mindössze annyi volt, hogy végtelenül következetes műsorpolitikát és szívós társulatépítést folytatott, valamint kialakította a bemutatásra kerülő darabok aprólékos gondossággal zajló előkészítését és a művekből kiinduló színrevitelét szolgáló működési rendszert. Nagyjából azt a szisztémát, ami kis korrekciókkal egészen a XX. század legvégéig (és még egy kicsit azon túl is) működtette a dalszínházat. Nézzük meg, mi most a helyzet?

Műsorstruktúra:

Radnaival szemben az Operaház jelenlegi vezetése számos alkalommal változtatott műsorkialakítási koncepcióján. Elindultunk az újrafelfedezésektől (az ismeretlen dalművekre vonatkozóan), s most ott tartunk, hogy elsősorban a legnépszerűbb darabokra koncentrálunk, mert arra jön be a publikum (ha egyáltalán).

Volt olyan évad, amikor ötven (50!) bemutatót tartott a Ház, mostanában visszaereszkedtünk a 15 évvel ezelőtti premierszámhoz. A tervezhetőség, mint szempont egyre kevésbé jelenik meg, előadások maradnak el utolsó pillanatban és jönnek létre a semmiből évad közepén. Ókovács Szilveszter ebből a szempontból szinte eszelősen rángatja a kormánykereket, kívülről nézve egyre kevésbé értelmezhető logikával. Nincs közönség, amely ezzel lépést tudna (vagy akarna) tartani.

A darabok létrehozása egyre inkább ad hoc jellegű lett, az a rendező, aki a „régi iskolán” nőtt fel, az gondosabban, aki nem (és ez volt a többség), az rengeteg improvizációval hozta létre az újabb produkciókat. A publikum pedig szavazott – lábbal. Elég ehhez elolvasni a Café Momus aktuális fórumbejegyzéseit.

Társulat:

Az Operaház az utóbbi években már a látszatát sem akarja kelteni, hogy társulattal működne. Énekesek és táncosok jönnek-mennek. Ez az egyetlen következetesnek tűnő koncepció, amit a(z egykor magánénekesnek készülődő) főigazgató sűrűn ki is mond: az Operaháznak nem dolga az énekes karrierek egyengetése. Ebből következik az a szivacseffektus, amit láthatunk: mindenkiből kifacsarni, amit ki lehet, utána pedig eldobni. Vezetői felelősség semmi. A minap belefutottam egy 2017-es premier kettős szereposztásába. A legfontosabb szerepeket előadó nyolc énekes közül öt már nincs az Operaház „kötelékében”, közülük három már a pályát is elhagyta (nem életkori okokból). Értékek vesznek így el évente és már sosem fogjuk megtudni, kiből lehetett volna a generációja legértékesebbje.

És már itt is tartunk a következményeknél. Mert a magyar magánénekesi gárda egy nemzeti kincs lenne a maga megfoghatatlansága ellenére is. Körülbelül olyan, mint a magyar nemzeti válogatott bármely kiemelt csapat sportágban. Éppúgy szükség lenne a közös edzésekre, a fokozatos terhelésre, a tehetségek észszerű kinevelésére, az egyéniségek okos tervezésére. Egy pálya felépítése évtizedes munka, de meghálálja, mert utána hosszú-hosszú ideig lehet a gyümölcsöt aratni. Ezt Radnai Miklós, Tóth Aladár, vagy Lukács Miklós tudta és alkalmazta. Csak néhány név, akinek a pályája ily módon épült fel (az évszámok az első és utolsó fellépést jelentik): Závodszky Zoltán (1920-1961, Orosz Júlia (1930-1970), Osváth Júlia (1935-1969), Jámbor László (1938-1979), Faragó András (1949-1990), Melis György (1949-2005), Ilosfalvy Róbert (1954-2000), Bende Zsolt (1955-1996), Déry Gabriella (1958-1998) és a sort még folytatni lehetne.

Őket megemlítve is eszembe jut, hogy az operai publikum sajátossága, hogy szeret rajongani, szeret kedvencet kiválasztani, akiket akár évadonként háromszor-négyszer (vagy akár tizenhétszer-tizennyolcszor) megnézhet kedvenc szerepeiben. Ez a közönség nem szereti, ha hanyagolják kedvencét, nem szereti, ha évente mást-mást akarnak leszuszakolni a torkán. Mert az igazi operai közönség hűséges.

Ezzel szemben azt látjuk, hogy a főigazgató „beleszeret” egy tehetségbe, elárasztja feladattal és abba vagy belepusztul (erre is volt példa), vagy nem, de hamarosan úgyis lecseréli egy újabb tehetségre. Ezt a hektikus „társulatépítést” a publikum nem díjazza, s egy idő után követni sem igazán tudja, ki kicsoda. Néha még el-elmegy valamelyik előadásra, ahol vagy meg tudja jegyezni a sok új név közül azt, aki tetszik, vagy nem. De könnyen lehet, hogy többé sosem látja.

A társulattalan operaház jövője a felejtés.

A következmény társadalmi szinten látszik, mert a fiatalokat egyre kevésbé érdekli pályaválasztás szempontjából a komolyzenei énekes műfaj. Miért is érdekelné? Egyrészt bizonytalan, mint a kutya vacsorája, mert függ kétes művészi értékkel bíró döntéshozóktól. Másrészt rettentően kiszámíthatatlan, semmi garancia nincs az erős szubjektivitást tartalmazó döntések megváltozására. Különösen tetten érhető ez a folyamat a férfiszólamokban. Hogy lesz így valakiből családfenntartó?

Színrevitelek:

Bő öt évvel ezelőtt már egyszer részletesen foglalkoztam az operaházi színrevitelek problémáival (teljes cikk itt: https://momus.hu/magazin/fotema/akiert-a-harang-szol-az-evad-vegen-vitairat-a-budapesti-operajatszas-melto-megmaradasaert ). Mivel a helyzet gyakorlatilag változatlan, ebből szemezgetnék:

„Az elmúlt évadokban radikálisan lecserélődtek az előadások. Ez koncepció lehetett, annak ellenére, hogy kívülről nézve nem észlelhető bárminemű művészeti irányvonal, ami ezt az erőltetett cserélődést indokolja. […] A sorból mára tulajdonképpen három-négy produkció tudott csak kimaradni, még olyan sem nagyon, amelyik egy-két évvel a gépezet beindulása előtt került bemutatásra. Arra is volt – indoklás nélküli – példa, hogy egy lecserélt rendezés pár évvel később egyszer csak mégis visszaszivárgott a repertoárba. […] Tulajdonképpen nem feltétlenül a repertoárcsere jelenti az igazi problémát, hanem az, hogy a folyamat a külső szemlélő számára teljességgel a kaotikus kapkodás benyomását kelti. […]

A közönség igen hamar belefásult a gyors változásokba. A klasszikus operabarát az alapműveket puszta kötelességből végignézte még egy pár évvel ezelőtt is, de mostanra ez maximum a privát kedvenceire (műre és/vagy előadóra) korlátozódott. […] A közönség, a lecserélhetetlen közönség tehát először ezek a nem kellően előkészített kuriózumoknál, másodvonalbeli alkotásoknál kezdett tüntetni távolmaradásával. De sajnos az is mérhető lett, hogy a kapkodva előkészített produkciókban megjelent az igénytelenség. […] Operaszínpadon járatlan rendezők sora kapott feladatot, olykor bizony a szakma legnehezebbjeit úgy, hogy sem a felkészülésre rendelkezésre álló idő, sem a színház által biztosított feltételrendszer nem volt elegendő még a kötelező minimumhoz sem. […]

A színpadi megvalósítás elégtelenségeiről, az ún. rendezői színház öncélú túltengéséről, ami jóindulattal is az operai produkciók legalább felét érinti a vonatkozó időszakban, önálló esszét lehetne írni, de erről most szándékosan csak az általános elvek szintjén szeretnék beszélni. Egyértelmű és érthető is, hogy a klasszikus rendezéseken felnőtt (s sokszor az idősebb generációhoz tartozó) operabarát megriadt az üzemszerűen megjelenő hullaház / elmegyógyintézet / építkezés / ópiumbarlang / bevásárlóközpont, s hasonló környezettel megjelenő alapművek sorozatától, ahol a hős(nő) nem fiatal lány/tudós/király/harcos, hanem takarítónő/boncmester/golfbajnok/ápoló, stb.”

A hazai nagyközönség pedig – mást nem tudott tenni – elkezdte negligálni ezeket a számára elégtelen élményt nyújtó produkciókat. A klasszikus operarajongó átszokott a konzerv fogyasztására, néha egy-egy, még meglévő kedvence miatt esetleg felkeresi a színház produkcióit, de a korábban mindennapos, vagy legalábbis heti rendszerességű operalátogatástól már végképp leszokott.

Jegyárak:

Javaslom, hasonlítsunk össze néhány jellemző helyet az Operaházban most és tíz esztendővel ezelőtt

* = 2014-ben a földszint utolsó sora a 20. volt, ez 2025-ben a 17. lett
Forrás: MÁO-honlap jegyértékesítés (2014. október – 2025. február)

Adalékként érdemes megnézni a Központi Statisztikai Hivatal számait is (forrás: ksh.hu). A 2014-es átlagkereset bruttó 237.695,- Ft volt, ami 2024-re 628.800,- Ft-ra emelkedett. Ez mintegy 265 %-os emelkedést jelent. Az Operaház jegyárai ezt jelentősen meghaladták. Az ún. alap jegyáraknál a földszint első sora 343 %-kal, az utolsó 290 %-kal, a III. emeleti középülés első sora 371 %-kal, az legolcsóbb kategória 500 %-kal nőtt. Úgy tűnik az áremelkedést (is) a kispénzű réteg sínyli meg legjobban. A matiné 50 %-os kedvezményei a főpróbákat látogató diák- és nyugdíjas réteget érinthetik, viszont ugyanez már 2014-ben is működött. (A kiemelt jegyáraknál nem szerepel Anna Netrebko neve által fémjelzett márciusi koncert, ahova jelen pillanatban a 2. sor 117.000,- Ft-ért, a 12. sor 92.000,- Ft-ért elérhető.)

Az Erkel Színház jegyárai jelen évadunkban az alábbi árakkal működtette az Operaház: földszint eleje 15.800,- Ft, a vége 6.600,- Ft, az erkély 12.800,- Ft-től 3.900,- Ft-ig. A főpróba és matiné itt is 50 % kedvezménnyel volt látogatható.

Összehasonlításképpen érdemes megemlíteni, hogy a világsztárokat felvonultató Wagner Napokat a MÜPÁ-ban a nagyközönség 7.500 – 29.000,- Ft közötti áron tekintheti meg 2025 nyarán (Tannhäuser, A nürnbergi mesterdalnokok).

Azt hiszem, a számok magukért beszélnek. A jegyárak tekintetében is komoly réteg szorult ki napjainkra az operakultúra élvezetéből az Operaházból. Az épületet Ybl Miklós kedvéért felkeresi a megfelelő anyagiakkal rendelkező külföldi turista, ha operakedvelő, ha nem. Megnézi az első felvonást, szelfizik egyet a lépcsőházban és soha többé nem is teszi be a lábát ide. Neki újítottuk fel?

Konklúzió:

2025 márciusától az Erkel Színházat a kormányzati döntés következtében elveszti operai játszóhelyként a magyar nagyközönség. A döntés nem meglepő, hiszen az operai direkció már évek óta, ahogy egyik fórumtársunk frappánsan megfogalmazta, „szezonálisan váltakozó magyarázkodásaival” előkészítette azt. Volt covid, volt orosz-ukrán háború, volt energiaválság. Az érvrendszer most szintet lépett. A felelősök mi vagyunk: nézők, akik nem jártunk elegen az Erkel előadásaira.

Humbug a "megváltozott nézői szokásokra", az internetre, a YouTube-ra való hivatkozás. Ókovács is ezzel jön (pl. a héten Veiszer Alindának adott terjedelmes interjújában) megspékelve azzal az orbitális történelmi tévedéssel, hogy Budapestnek sok két operaház párhuzamosan. Az érvei közé berángatta szegény Szinetár Miklóst, aki „egyszer Japánban sörözés közben” azt mondta neki, hogy már 2000-ben is csak heti két előadásra futotta. A DigiTár szerint 2000. évben 107 előadás volt az Erkelben, a heti kettő a nyári szünettel aligha jön ki, de az is jóval nagyobb arány, mint a két év alatti negyvenhárom. (S adalék a történethez, hogy 2000-ben komoly költségvetési elvonások voltak az Operaháznál, ennyit akkor is fel tudtak mutatni, lásd az Operaigazgatók sorozat vonatkozó fejezetét.)

Az Eiffel Műhelyház semmit nem pótol, bármennyire is hirdetik. Próbahelyiségnek, esetleg kortárs kamaraoperára alkalmas alternatív játszóhely, klasszikusokra aligha. Akusztikája csapnivaló, elhelyezése, megközelíthetősége fényév távolságba helyezi a körút közeli, metróval megközelíthető Erkel Színháztól. Visszatértünk oda, ahonnan Radnai Miklós egy évszázada elindult: az operalátogatás egyre kevésbé lesz a polgári létforma része.

Ebben a nagy közösségi játékban az Erkel Színház jelentette a családi ezüstöt az operarajongók táborában. Ahova mindig lehetett nyúlni. Amit most egy direktor, akinek a műfaj szolgálata lett volna a feladata, botor módon elkártyázott.

fotó:© Tímár István