Az elmúlás szele – A Tannhäuser a Budapesti Wagner-Napokon

2025. június 29.
MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

WAGNER: Tannhäuser

Hermann, thüringiai őrgróf - Bretz Gábor
Tannhäuser - Marco Jentzsch
Wolfram von Eschenbach - Birger Radde
Biterolf - Sebestyén Miklós
Erzsébet, az őrgróf unokahúga - Elisabet Strid
Vénusz - Láng Dorottya
Walther von der Vogelweide - Szappanos Tibor
Henrik - Bartos Barna
Reinmar - Gáspár István

km. Magyar Rádió Zenekara és Énekkara, Magyar Nemzeti Férfikar
vez. Michael Güttler

Kicsit furán, a Wagner-Napoktól mindenképpen szokatlanul indult az idei második Tannhäuser. Enerváltan, visszafogottan, kevés színnel, különösebb dinamikai árnyalatok nélkül. Menetközben azért jutott eszembe némi magyarázat Matthias Güttler dirigens mentségéül. A Magyar Rádió Zenekara az előző este is játszott, a jelentősen bonyolultabb (és hosszabb) Mesterdalnokokat. Ezt tetézhette, hogy a megelőző Tannhäuser 6-án, tehát bő három héttel korábban zajlott. Az is aggaszthatta a karmestert, hogy kezdést megelőzően bemondták, hogy a címszereplő gyengélkedik, bár mégis vállalja az estét. Ezek az álmoskönyv szerint nem jelentenek jókat, így együtt vaskosan rányomhatták a bélyeget a kezdésre.

És Marco Jentzsch tényleg betegesen kezdett, óvatoskodva formálta a dallamokat, érezhető rutinnal, de különösebb erőbedobás nélkül próbált a nehezén túl jutni. Amúgy tenoristákhoz képest ritka langaléta színpadi jelenség, aki hitelesen közvetítette a rendezői elvárásokat. A Vénusz-képen még úgy-ahogy átvergődött, de a második felvonás dalnokversenye többé-kevésbé kifogott rajta. Addigra viszont jelentősen feljavult a zenekar, s a karmester is elkezdett nagyformátumokban gondolkodni.

A változás lélektani megjelenítője az Erzsébetet alakító Elisabet Strid volt, aki egészen izgalmas Csarnokáriával nyitott, s onnantól mind személyiségben, mind zeneiségben meghatározó szereplője lett az előadásnak. Hozzá hasonlóan Wolfram szerepében a(z egyébként) beugró Birger Radde izgalmas formálással társult hozzá az este későbbi sikeréhez. Raddét élményszámba menően puha hangadása is ideális előadóvá teszi Wolfram szerepében.

Sajnos Hermann szerepében Bretz Gábor sápadt és erőtlen közreműködése társult a címszereplő gyengélkedéséhez. (Bretz az előző este Pognert alakította ugyanitt, ez sem válhatott előnyére.)

A dalnokversenyt rajtuk kívül még a kisebb szerepekben Sebestyén Miklós (Biterolf), Szappanos Tibor (Walther von der Vogelweide), Bartos Barna (Henrik) és Gáspár István (Reinmar) pontos és élvezetes közreműködése fémjelezte.

Marco Jentzsch viszont az előadás végére váratlanul feltámadt. Rómából visszatérve egy teljesen más habitusú előadót kaptunk, aki a hatalmas Római Elbeszélést is győzte erővel és áradó szenvedéllyel. A harmadik felvonás, Strid, Radde és Jentzsch jóvoltából a Wagner-Napok legtöményebb pillanatait idézte fel.

Vénusz szerepében hálátlan helyzetbe csöppent a dalmű legelején Láng Dorottya, akinek perzselő frázisai nemcsak a cselekmény folytán, hanem a partner (átmeneti) indiszpozíciója miatt is visszhangtalanok maradtak.

A Rádió Énekkara és a Honvéd Férfikar biztos pontjai voltak az impozáns tablókat felvonultató előadásnak. Matthias Güttler az előadás végére igazolta jó hírét.

A produkció a 2012-ben készült rendezés újrafésülése volt. (Akkor ezt írtuk róla: Nem minapi történet, szépségpöttyökkel) A 13 évvel későbbi előadás igazolta, hogy a modern rendezések felett is el-eljárhat az idő, több megoldás – az egyéb kortárs rendezői munkák tükrében – néha megmosolyogtatóan hatott. Ennek ellenére Matthias Oldag akkori munkája most is vállalható, de már megcsapta az elmúlás szele.

fotó:© Müpa - Nagy Attila