A mítoszok itt vannak előttünk – A Takács Quartet koncertje a Zeneakadémián

2025. március 23
Zeneakadémia Nagyterem

A magyar kvartett tradíció

Beethoven: 1. (F-dúr) vonósnégyes, op. 18/1
Bartók: 3. vonósnégyes, BB 93
Dvořák: 10. (Esz-dúr) vonósnégyes, op. 51

km. TAKÁCS QUARTET
Edward Dusinberre, Harumi Rhodes (hegedű)
Richard O'Neill (brácsa)
Fejér András (cselló)

1975-ben, kerek ötven esztendeje négy zeneakadémista srác (egy délutáni focimeccs után – ezt mindig fontosnak érzik elmondani) úgy döntött, hogy alapít egy vonósnégyest. A primáriusról elnevezve Takács Vonósnégyesnek hívták magukat. Ha az alapítás szóba kerül, valamilyen pozitív kontextusban szinte mindig elhangzik az alapítók tanáraik felsorolása, legtöbbször Kurtág György, Mihály András, Rados Ferenc és Székely Zoltán neve. Abban az időben a Zeneakadémián a kvartett-szervezés szinte mindennapos történet lehetett (nemcsak a focimeccs), bár a gyorsan összeállt formációk nagy többsége néhány év lelkes kamarazenélés után többnyire feloszlott, tagjai szétszéledtek. A mi együttesünk nem így tett, mára mítosz lett belőlük.

A lelkes együtt-muzsikálás továbbra is megmaradt, majd egyre másra neveztek be a különböző megmérettetésekre, versenyekre, melyeket sorra meg is nyertek. A versenygyőzelmek újabb és újabb koncerteket, turnékat hoztak, s mire ráeszméltünk, volt egy nemzetközi „A” kategóriás kvartettünk. 1983 komoly változást hozott: az együttes felkérést kapott a patinás Colorado Boulder Egyetem rezidens vonósnégyesi posztjára, így a székhelyüket áttették az USA-ba.

Az 1980-as évek közepétől egyre-másra jelentek meg felvételeik, előbb a DECCA-nál, majd 2007-től a Hypérionnál, lemezeik felsorolása önmagában kitöltené a rendelkezésre álló keretet. Gyakorlatilag szinte minden, a nemzetközi zenei életben fontos díjat és elismerést megkaptak. Ugyan a kezdő kvartettből mára egyedül Fejér András csellista maradt, az együttes aktívabb, mint valaha, s nevüket ma is ékezettel írják, ha értik, mire gondolok… A Takács Quartet ezúttal Londonból érkezett, pesti koncertjük után másnap már Bernben játszottak. Ezt követően észak-amerikai turné várja őket, majd Korea és Japán. A nyarat Ausztráliában és Új-Zélandon fogják zárni, de addig még vagy harminc fellépés.

E nagyon zanzásított felsorolás is jelzi, nem akármilyen koncert várta a Zeneakadémia vonósnégyes sorozatának koncertjén megjelent publikumot. Bár 50 év után visszatérni az egykori Alma Materbe nem kis ünnepélyességet feltételezne, a koncert valószínűleg pontosan olyan pátoszmentes feszességgel zajlott, mint a megelőző sok száz, vagy ezer. A kvartett jött és tette a dolgát. Minden érzelem kizárólag a hangjegyek mögé bújtatva…

Azért felfedezni vélek némi számadás-jellegűt a program összeállításában. Beethoven első vonósnégyesével kezdtünk, amit Bartók, majd szünet után Dvořák egy-egy középső korszakába tartozó kvartettje követett. A bécsi klasszikusoktól, a XVIII. század végétől indulva a XX. század érintésével érkeztünk vissza a romantikába.

A Takács Quartet a vonósnégyes-játék tökéletességét mutatta be. Négy egyenrangú muzsikus maximális egymásra hangoltságát, közös együtt lélegzését. Ez utóbbi nem pusztán szóvirág, a négyes tagjainak minden megszólalása végtelen harmóniát tükrözött. Minden kicsit is szólisztikus dallam a nagy egészből nőtt ki és utána ugyanoda érkezett vissza, átadva a helyet az utána következőnek. Ez, bármennyire egyszerűnek is tűnik így leírva, elképesztő mennyiségű közös próba és együtt-gondolkodás lehet e kidolgozottság mögött. A mérnöki pontosság pedig egy ponton átcsapott a legmélyebb művészetbe.

Már Beethoven op.18/1. jelzésű kvartettjében feltűnt az ökonómia, ami az egész estét áthatotta. A stílus által kijelölt határok következetes betartása, de rendszeres megérintése is. Bár a Mester első hat vonósnégyese Joseph Haydn csodálata jegyében fogant, már érezhető rajtuk a zseni megjelenésének jelei. Takácsék a klasszikus formákat végletekig feszítették, megelőlegezve a komponista középső korszakának stílusjegyeit.

Bartók majd százesztendős harmadik kvartettje egy teljesen más világ, mégis homogén folyamatosságnak éreztük, s indokoltnak, hogy Beethoven után csak egy rövid meghajlásra álltak fel művészeink. A szokott Bartók-tolmácsolásoktól az éjszaka-zene érzéki finomsága tűnt leginkább eltérőnek, s hogy minden zenei gondolat szervesen kapcsolódott a megelőzőhöz. Itt lehetett legpregnánsabban a hangszeresek karakterizálóképességét tetten érni. S bár, mint jeleztem, mára egyedül a csellista számít magyarnak, az együttes egésze tökéletesen beszélte Bartók nyelvét.

Szünet után Dvořák nagyszabású, 1879-ben született 10. vonósnégyese következett. Egy biztos stílusérzékú hatalmas alkotás, amit mintha a romantika esszenciájaként alkotott volna szerzője. A dinamikai és tempóbeli szélsőségek váltogatták egymást végtelen természetességgel. A Dumka. Andante con moto tétel egészen megelőlegezte a fél évszázaddal későbbi bartóki hangvételt, népies gondolkodását. Nem véletlen tehát a kvartett „Szláv” alcíme.

A nagy sikerre válaszul Takácsék visszatértek Beethovenhez, az utolsó, majd két évszázaddal ezelőtt született op. 135-ös vonósnégyese Scherzo tételével köszönték meg a publikum zajos ovációját.

A mítoszok előttünk vannak, ha akarjuk.

Némileg ünneprontásként kell megjegyezni, hogy a Zeneakadémia nagyterme messze nem telt meg ezen a ritka ünnepi estén. Csak találgathatjuk, hogy vajon a párhuzamosan zajló török-magyar focimeccs, netán az Andrássy úton zajló operagála, esetleg a szervezők csekély reklámja nyomán maradt el a nézősereg erről a kiemelkedő minőségű koncertről. Jó hír viszont, hogy a jelenlévő kamerákból arra lehet következtetni, hogy az előadás felvételével esetleg találkozhatunk a közeljövőben.

fotó:© Zeneakadémia, Erdős Dénes