Már megint – az új Macbeth első szereposztása

2025. február 28.
Magyar Állami Operaház

VERDI: Macbeth

Macbeth – George Gagnidze
Banquo / Orvos - Cser Krisztián
Lady Macbeth – Boross Csilla
Lady Macbeth udvarhölgye - Megyesi Schwartz Lúcia
Macduff - Brickner Szabolcs
Malcolm - Bartos Barna
Macbeth szolgája / Hírnök - Pataki Bence
Gyilkos - Dani Dávid
Első jelenés - Zajkás Boldizsár
Második jelenés - Anija Lombard (operastúdió)
Harmadik jelenés - Csörgeő Luca e.h.
Boszorkányok - Lőrinc Katalin, Fehér Ferenc, Kökény-Hámori Kamill

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez. Rajna Martin

Zéta kolléga recenziója után a rendezésről részletesen írnom nem szükséges. Mindig csodáltam az ő újra való nyitottságát és kíváncsiságát, megfejtésre törekvő elemző készségét, de legfőképpen türelmét, amellyel egy új produkciót vizsgálni szokott. Én nem vagyok ilyen türelmes, az biztos, valószínűleg azért, mert hiányzik belőlem a többi tulajdonság is. Ha operába megyek, a műre és előadására, az előadók énekesi-zenei teljesítményére vagyok kíváncsi, és ha ott nem találom meg számításom, nehezen tudok elnéző lenni a többi, elismerem, nem lényegtelen szempontot illetően.

Ennél az új Macbethnél pedig szükség lenne türelemre, ami a szcenikát egyben és részleteiben is illeti. Ellenben a zenei megvalósítást illetően, egy alakítástól eltekintve, igazán elégedett lehetett az első szereposztás közönsége.

Már megint egy átértelmezett, kitekert, látványban pocsék-ronda színrevitel, amely sokszor ellentétes a művel, a zenével, és alapvetően ott szúr ki az énekesekkel, ahol csak tud. A Lady esetében különösen: előnytelen jelmezek, színben, szabásban egyaránt, statiszták mozgásával figyelemelterelés még a legfontosabb szólószámaiban is; és minden szereplőt illetően rengeteg kedvezőtlen akusztikai helyzet, nehogy jól hallatsszanak. Még véletlenül se. Persze, kit érdekelnek az énekesek? Megsúgom: a nézőket. Akik – mikor érti meg már végre valaki? –, nem a rendező ötletbazárára kíváncsiak, nem azért vesznek jegyet, hogy azt vizslassák, hanem azért, hogy a zenében és az énekesek művészetében gyönyörködhessenek.

Már megint egy téves és felesleges vendégszereplő. George Gagnidzéhez volt szerencsétlenségem tizennégy éve Bécsben, és ahhoz képest tulajdonképpen csak kevéssé lepett meg. Kb. ugyanolyan érthetetlen, mint akkor, hogy ezzel a hanggal hogyan énekelhet még valóban igen jelentős házakban is. Felvételeiből ítélve ugyanilyen rosszul, de mégis. Hangja nem lett kisebb, de nagyobb se, csak színe világosodott ki némiképp, tenorális karakterbaritonnak mondanám, amelynek minden vokálison megváltozik a színe, a magas regiszterben beszűkül. Hiányzik belőle az a szonórus hangadás, teltség és gömbölyűség, amely Verdi legszebb bariton szerepeinek egyikéhez elengedhetetlen. Azt a legatót, amely a IV. felvonás gyönyörű áriájához kellene, hírből se ismeri. A rendkívüli expresszív és dinamikai differenciáltságot követelő ária első fele fakó piano imitáció, második fele az a stílus, amelyet sokan udvariasan veristának neveznek, ahelyett, hogy nevén nevezve kocsmai ordibálásnak mondanák. Ebből már a jelenéseknél is kaptunk jókora adagot. Az Operaház vendégeinek meghívásával, különösen a bariton fachban, alapvető baj van, ez most már évek óta egyértelmű, bárki felelőssége is. Olyanokat, mint volt a nyáron Mókus Attila és most Gagnidze, biztosan nem kell meghívni méregdrágán – bár most nem hallottam, és ismerem hangi kopását, fáradtságát mostanság, biztosra veszem, hogy Kálmándy sokkal jobb a másik szereposztásban.

Már megint kiderült, hogy Boross Csilla alulfoglalkoztatása (mellőzése) az Operaházban teljesen érthetetlen. Ladyje hangi szempontból mindenképpen a produkció legnagyobb értéke, még ha nem is teljesen és egyformán átütő minden regiszterben. Mint mindig, hiányoznak az alsó regiszter misztikus színei, középen egy kicsit több súly, azonban a teljes regiszter felső kétharmadában csillogó fénnyel és erővel szól. Ez pedig ebben a szerepben kulcsfontosságú, legjobb részeiben: az I. felvonás áriájának cabalettájában, a bordal második strófájában, a bosszúduettben és az Alvajáró jelenetben kárpótol mindenért. Meggyőződésem, hogy egy normális, énekesbarát rendezésben, méltó bariton partnerrel még ennél jobb Ladyre is képes lenne, de hatalmas személyes sikere mutatja, hogy a budapesti közönségnek szüksége van rá.

Már megint igazolta Cser Krisztián, hogy hangja a legszebb basszus matéria az Operaházban. Vannak énekesek, ő például ilyen, akik az egész előadásban nagyon jól énekelnek, de a legfontosabb számban, az áriában nem hozzák ugyanazt a szintet. Banco áriájában Csernek még van tennivalója, hogy a hang szép teltségét a nagy legatókban is megőrizze. Három évvel ezelőtti Fiescójához képest örvendetesen kinyílt ugyanis, testre tette a matériát, nem a korábbi orrba-szájba szorított szűk technikával énekel már. Ezen az úton kell tovább mennie.

Már megint egy nem egészen neki való szerepben lépett színpadra Brickner Szabolcs. Ahogy a Boccanegra Adornója, Macduff is spinto tenort kívánna, Brickner pedig inkább lírai tenor. A középregiszterben hiányzott nem kis adag plusz súly és decibel, időnként enyhén forszírozva énekelt, de az átélt előadás és a végül mégis kicsikart volumen az áriában, mellyel egykor megnyerte a brüsszeli Erzsébet királynő Énekversenyt, nem tévesztett hatást, nagy sikert aratott. Úgy vélem, a további szerepek vállalásakor megfontoltnak kellene lennie, ezekkel a szerepekkel kb. vokális határain jár, nem lenne helyes és szabad innen további kockázatos csábításoknak engednie.

Már megint jobb lett volna a Lady udvarhölgyének szerepében nagyobb hangot hallani, mint ezúttal Megyesi-Schwarz Luciát. Hálátlan, tudom, de fontos szerep, olyan, mint a Nabucco Annája: támogatnia kell abban Abigélt, ebben a Ladyt, hogy a két hang együtt jól átvigye a zenekart. Ebben rá kolléganője nem számíthatott. Bartos Barna jó hangot mutatott, mint természeti adottságot, az egyetlen magasnak mondható hangon azonban már megint technikai gyengeséget. A közönség azonban olykor egy ennyire kis szerepben is felkapja fejét, ha valami jót hall: Bartos egy olyan hálátlan, szinte jelentéktelen feladatban is, mint Malcolm, érzékelhetően erős tapsot kapott.

Már megint, ismét és újra excellált az énekkar. Harmincöt éve, az 1990-es Forza-premier óta, bárkit kap vezetőnek, őrzi színvonalát ez a nagyszerű együttes. Most, úgy tűnik, jó kezekben vannak (karigazgató: Csiki Gábor). 1990-es karigazgatójuk, Katona Anikó előadás után mellettem állt a ruhatárban, gondoltam, megszólítom, és megköszönöm neki, hogy ilyen remek munkát végzett akkor. Nem tettem, de hátha olvassa e sorokat és utólagos köszönetemet. A rendező megbocsáthatatlan húzásai közül is számomra az egyik legsúlyosabb, hogy a darabnyitó, létfontosságú boszorkány kórust kirendezte a színfalak mögé. Abszurd! Később ugyanezt eljátszotta a bérgyilkosok karával a második felvonásban. Szerencsére utána már nem követett el ilyen merényletet ellenünk és az énekkar ellen, akik a Macbeth házaspár után a mű harmadik igazi főszereplői. Aki ilyet tesz, az zene ellen be van oltva, és helyes lenne az operarendezéstől eltiltani.

Már megint, mint mindig, a karmesternek kellett volna közbe lépni, és bizonyos pontokon azt mondani, hogy: nem. Ezt nem! Rajna Martin, bár az Operaház első karmestere, nem tette meg, feltételezhetően azért, mert nem teheti meg. Fiatal még, nem mer, nem akar konfliktusokat vállalni. Saját szempontjából érthető, a közönség szempontjából nem – ez vezetőként nagy mínusz. Amit a pulton csinált, elismerésre méltó: egy nekem ijesztően vértelen, lassú tempójú nyitányra rácáfolva végig jól összetartotta a teljes apparátust, erőteljesen és nagy zenei csúcspontokban gazdagon, örvendetesen figyelve szólistáira is. A zenekar kitűnően követte, ami számomra azt jelzi, hogy megvan a dirigens és az együttes közötti harmónia, amely a hosszú távú sikeres együttműködés nélkülözhetetlen feltétele.

Már megint világossá vált számomra, hogy a Macbeth milyen csodálatos mű, noha ehhez képest nem tartozik az igazán népszerű operák közé. Shakespeare és Verdi zsenialitásának találkozása se volt elég, hogy ezt a komor, Skócia ködébe burkolódzó, a gátlástalan hatalmi harcot és alávalóságot bemutató misztikus történet közel kerüljön a nézők szívéhez. (Pedig a téma mennyire aktuális manapság!) Az ínyencek műve ez, azok szeretik, akik sokat hallották, és évek alatt, nagyszerű produkciók megismerésével kerültek közel hozzá. Most ismét a pesti repertoárra került, de hogy így és ilyen formában a közeledés meg fog-e történni, azzal kapcsolatban súlyos kétségeim vannak.

fotó© Berecz Valter