Ketten a legtehetségesebbek közül (BFZ, Jansen, Petrenko)

Janine Jansen és Vaszilij Petrenko több szempontból is hasonlítanak. Amellett, hogy mindketten a legtehetségesebbek közül valók, elképesztően egyéni mozdulatokkal operálnak, és nagyszerűen építik fel a zenei történéseket is.

A szándékos félreértést elkerülendő jelezném: nem sértésnek szántam a címet, még csak nem is hűvös bírálatnak. Mert lássuk be: a két dimenzió nem kevés, csak kevesebb, mint a három. Emlékezzünk, a fekete-fehér televízióknak is voltak csúcsmodelljei, meg aztán ma is kapni kiváló minőségű hajhálót.

Ian Yungwook Yoo kijött a színpadra, és eltörölt a Föld színéről mindent, ami e hívságos világ mulandó tartozékai közé tartozik. Sok a jó zenész ma. Nagy zenészből is van egypár. De ilyen erős, önmagában zárt egységet alkotó, a külvilág felé mégis nyitott egyéniség csak keveseknek jut osztályrészül.

Az erősebb nem (A Filharmóniai Társaság Zenekara és Tomomi Nishimoto)

Tomomi Nishimoto komoly karriert épít, ő a Bolsoj Szimfonikus Zenekarának vezető karmestere, továbbá számos japán zenei szál mellett még egy Csajkovszkijról elnevezett másik orosz zenekart is vezet.

Fellegvár (A Tosca Szegeden)

A társaságomban lévő Nikol először látta a Toscát – tizenkilenc évesen ez megbocsátható. Bájos pofikáját megszállottan szögezte a színpad felé, leginkább a karmestert nézte, és megértem, miért.
Pál Tamás nem dirigált. Bűvölt. Varázsolt. Transzba ejtett. Egy másik dimenzióba, másik világba helyezett.

Nem volt ugyan hibátlan a koncert, de olyan élményt nyújtott, ami pillanatok alatt feledtetett minden apró bakit. Ötletes, mondanivalóval, érzelmekkel teli, a közönséget is magával ragadó lelkes zenélés tanúi lehettünk.

Miért szabadítóopera a Fidelio? (A Fidelio a második szereposztással)

A premierhez képest több ponton egységesebb produkciókkal találkozhattunk, s tán az enyhébb feszültség miatt, mindenesetre a bemutatóhoz viszonyítva erősebb csapatszellemmel.

Az Október végi tiszta lángok teljes mértékben a szerző alaktalan, egyéni kötődéseit tükrözi. Az elhangzó zenei gondolatok őszinték, naturálisak, de mások számára kibogozhatatlanok.

Futottak még... de hogy! (Reneszánsz kórustalálkozó Angyalföldön)

Amatőr kórusok találkozója mindig olyan zsákbamacska jellegű. (Persze, csak akkor, ha nem fellépőként, vagy rokonként ülünk be a nézőtérre.) Hát itt most volt minden.

Izgalmas munkamegosztás uralkodott a produkción: Kah-Ming Ng csupán a Charivari Sinfonie zenészeit instruálta, Edward Higginbottom pedig kizárólag a vokális szólamok irányításával törődött.

Sok szenvedés, kevés történet (Fidelio-premier az Operaházban)

A Fidelio éppen elég sokáig hiányzott a hazai repertoárról ahhoz, hogy kézenfekvőnek tűnjön színpadra állítása. A gond csak az, hogy a darabbal is kezdeni kellett volna valamit.

Dzsufi tudja, de nem mondja (Pomádé király a MÁO-ban)

Az új rendezésben műsorra tűzött, az Operaház zenekari árkán(!) játszódó előadásban mindenki megtalálhatja a számára lényeges viszonyítási pontokat.

„Több kell, az érzelem!” (A MÁV Szimfonikusok évadnyitója)

Nem gondolom, hogy a legelső koncert alapján meg lehetne ítélni, milyen lesz egy új karmester együttműködése zenekarával. De a fejlődés apró jeleit már észre lehetett venni.

Eloszlatott kételyek (Turistakoncert Dubrovnikban)

Lehet, hogy Prágában nem mennék el egy ilyen estére. Ám Dubrovnikba eljutni gyerekkori álmom volt, és most egyúttal kedvenc Haydn-szimfóniámat is meghallgathattam.

A titok (A BFZ és Brendel titokkoncertje)

Egy ilyen, sok mindent megélt öreg róka kijön a színpadra és eljátssza a zongoraversenyt. Nem akar villogni, feltűnni, nem akarja Mozartot sem másnak láttatni, mint amilyen. A c-moll zongoraverseny érdekli.

Van az úgy, hogy az ember nem ért egyet feltétlenül mindennel, amit hall, mégis úgy érzi, nagyon nagy kár lett volna kihagynia a koncertet. Ez a kamarakoncert ezen események sorába tartozik.

Én azt mondom, sokkal inkább egy ilyen Concerto, mint egy kidolgozott, „hibátlan”, csak éppen több évtizedes por alól alig kikandikáló, levasalt előadás.

A koncert nagyon vegyes érzelmeket, gondolatokat kavart bennem, amit csak tovább erősít az a tény, hogy ahány emberrel beszélgettem az est kapcsán, annyiféle különböző véleményt hallottam.

Az igazi fény, amiért érdemes volt a koncertre elmenni, nem annyira az Op.111-es Beethoven-szonáta, hanem a Petruska zongoraváltozatában ragyogott fel.

Dvořák csellóversenyénél már észrevehető volt, hogy az a munka, amelyet a karmester az eltelt hivatali ideje alatt a zenekarnevelésre fordított, nem csak külsődleges eredményt hozott.