Amerikából jöttem (A salemi boszorkányok a szegedi operaversenyen)

2008. november 9–10.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

WARD: A salemi boszorkányok

Zeffin Quinn Hollis, Lisa Chavez, Marie-Adeline Henry, Michael Bracegirdle
A New York-i Dicapo Opera Theatre előadása
Vez.: Pacien Mazzagatti
Rend.: Alföldi Róbert

A szegedi Mezzo-fesztivál külföldön bemutatott négy produkciója közül csak A salemi boszorkányok visszhangja jutott el igazán hozzánk; itthon is többször cikkeztek arról, hogy az Alföldi Róbert által jegyzett előadás nagy sikert aratott New Yorkban. Talán ez is oka lehetett annak, hogy (végre!) mindkét este teljesen megtelt a Szegedi Nemzeti Színház nézőtere, először a fesztivál során. A darab – megérdemelten – lelkes ünneplésben részesült, a második előadás talán még erősebbre sikerült, mint az első, és ez a közönség reakcióin is lemérhető volt. És ne feledjük, újabb magyarországi bemutatónak lehettünk tanúi. Nézzék meg a Mezzón a közvetítést!

A mű alapjául szolgáló Miller-dráma (The Crucible) töretlen népszerűségnek örvend a prózai színpadokon, Robert Ward műve pedig szinte teljes egészében a prózai darab operai adaptációja. Míg azonban a színmű mindenkor és mindenhol aktuális társadalmi és lélektani problémát feszeget, addig az opera – döntően a zenei anyag miatt – nagyon amerikai, sőt azt is mondhatnánk, olykor talán túlzottan is az.

A librettó végig szorosan követi a drámát, és annak valamennyi – nem kevés számú – szereplője színpadra lép az operában is. Ehhez képest viszont fejtörést okoz az a kevés eltérés, amit a színdarabhoz képest tapasztalunk. Nehezen érthető, hogy Proctor és Abigail első felvonásbeli, sokat sejtető találkozása miért kerül át az opera harmadik felvonásának elejére. Hogy a néző egészen eddig ne legyen biztos a dolgában, miszerint tényleg a szerelmi szál mozgatja a háttérben a történéseket? Miért tartanak ezt követően tárgyalást a harmadik felvonásban? Holott a drámában a lényeges események a tárgyaláson kívül, a tárgyalóterem előterében zajlanak, finoman érzékeltetve, hogy ez a per már a korabeli, mégoly kevéssé racionális jogi kereteket is alaposan szétfeszítette. És miért érkezik meg a börtönbe Abigail John Proctort – hiába – megszöktetni? Indokolatlan jellemmódosítás ez, hiszen a lázadás határán álló városból Abigail szó nélkül, és Proctorral nem törődve elmenekül, mielőtt saját műve végzetesen visszahullana a fejére.

Alföldi igazi színházat csinál, kizárólag az emberek közötti interakcióra fókuszál. Megteheti, mert a drámát követve prózai darabra jellemző a dialógusok sora, nagyon sok szöveggel. A szereplők közötti viszonyok középpontba emelését jól szolgálja a minimalista díszlet és jelmez (előbbi John Farell, utóbbi Daróczi Sándor munkáját dicséri). És miért is lenne más a színpadi látvány a puritánok között játszódó műben? A díszlet egy, a színpad nagy részét kitöltő fadobogóból áll, amelynek több eleme – tetszőlegesen variálva – kivehető. Négy sarkában egy-egy bitófaszerű házgerenda, amely egyszerre jelképes, és egyszerre realista is, megfelelően kijelölve a teret. Sőt, a darab végén börtönként is kiválóan funkcionál, a dobogó elejét leemelve ráláthatunk a börtön padlóján térden csúszó és vergődő „boszorkányokra”. A jelmez korhű, puritánokra jellemző fekete öltözék, jellegzetes fejfedőkkel, a legtöbb szereplő arca fehérre meszelve.

Ebben az egyszerű színpadképben a rendezés kiválóan jeleníti meg a racionális és az irracionális viselkedést egyaránt. A szereplők közül kiemelkedik Abigail kíméletlen és gonosz racionalitása, már az első felvonásban nem hagy kétséget sem a zeneszerző, sem a rendező afelől, hogy itt a céljai érdekében mindenre képes nőről van szó. Marie-Adeline Henry alakításában drámai kitörésnek lehetünk szem- és fültanúi, amikor Abigail elsőként Titubát, a néger rabszolganőt vádolja meg boszorkánysággal. Ez a jelenet egyértelműen kijelöli a szereplő további útját. Az irracionális és egyben álságos ellenpólust jól érzékeltetik a többi szereplő ördöggel és Istennel kapcsolatos kinyilatkoztatásai. Ezek rendszerint a színpad elején történnek, sosem a szereplők közötti interakcióként, hanem kifejezetten a közönségnek üzenve, többször a Bibliát az égbe emelve. A kinyilatkoztatások teatralitása mindenesetre kétséget ébreszt a nézőben, hogy a szereplők tényleg ilyen komolyan elhiszik-e, amit mondanak. A tömeg – szándékolt – vakságát pedig mi sem mutatja jobban, hogy mikor Proctor a bíróság előtt bevallja Abigaillel elkövetett bűnét, és a földön fekvő Abigail kéjesen vonagló, ugyanakkor apró, alig láttató, de sokat sejtető mozdulatai egyértelműen alátámasztják ezt, akkor a tömeg ijedten hátrafordul, nem kívánva tudomást venni Abigail jelképes önvádjáról.

Senki sem őszinte, kivéve John Proctort és feleségét, akiket Alföldi szemmel láthatóan elidegenít egymástól. Nagyszerű a második felvonás nyitóképe, a nagy lepedőkkel a szárítókötélen. Ezek egyszerre sugallhatják Elisabeth Proctor tisztaságát, majd szennyeződhetnek be vörösre John Proctor bűnétől. Emellett pedig jól funkcionálnak a házaspár egymás elöli menekülésének érzékeltetésében, az egymástól elhidegült pár a lepedők között bujkálva beszélget, sokszor egymástól messze, többször a másiknak háttal. Csak párbeszédük leglényegesebb pontjain kerülnek egymás közelébe, végül testközelbe. A rendezés következetesen továbbviszi ezt a viszonyt a börtönjelenetre is, sok időbe telik, mire a házaspár, Elisabeth cellába való bevezetése után, közel kerül egymáshoz.

A versenyszereplők mindannyian kiváló színpadi alakítást nyújtanak. Zeffin Quinn Hollins (John Proctor) emellett igen jól – a második estén talán kicsit fáradtabban – abszolválja nehéz szólamát, amely olykor mind alul, mind pedig felül feszegeti a bariton fekvés határait. Lisa Chavez (Elisabeth Proctor) mezzoszopránja nagyon kellemes, különösen szép színű a mellregisztere, a csúcshangok viszont sajnos hiányoznak. Michael Bracegirdle (Danforth bíró) tenorját nehéz megítélni, az első este nem nyújtott kiemelkedőt, a második este azonban magyarázhatja ezt: betegsége miatt a színpad széléről énekel meggyőzően helyettese (akinek nevét az egyszeri felkonferálás alapján sajnos nem jegyezhettem meg). Vokálisan a legmakulátlanabb alakítást Henry hozza Abigail szerepében, a második este még magabiztosabban. E Ward-opera nem mellékesen akár – versenyen kívüli – lírai és karaktertenor-versenynek is tekinthető, hisz négy ilyen szólam is szerepel a darabban. Kiemelném itt a Parris tiszteletest éneklő David Gagnont, aki mindkét este magasan a legjobb teljesítményt nyújtotta a tenorok közt.

Nem ejtettem még szót a zenéről. Nehéz is róla sokat mondani. Hűen illusztrálja a cselekményt, az énekelnivalóban sok a dráma és a feszültség, de a zenekari szólamok sokszor ellaposodnak az árokban. A Pannon Filharmonikusok szépen teljesítenek, maradéktalanul élnek az adott, nem túl bonyolult zenei eszköztárral. A stílus folyamatosan az opera és musical között ingadozik. Nem nyerte el a tetszésemet, amikor zsoltár helyett gospelt kaptam az első felvonás végén (gospel a puritánoktól?). A szerző – aki amúgy mindkét előadást megtisztelte jelenlétével, s ez örvendetes kultúrdiplomáciai fegyvertény – a darab végére hallhatóan kifárad, Proctor záró megszólalásai, a nagy lelkiismereti vívódás már nagyon musicales, és mikor Proctort elvezetik a vesztőhelyre, megkapjuk a színfalak mögül az angyalok kórusát. Kár érte, nálam sajnos agyoncsapta a hatást. A rendezés pedig először a darab végén hozza csak zavarba a recenzest, amikor is Proctort felakasztják a színpad hátuljában. Miért is volt erre szükség? Vagy lehet, hogy a rendező csak a zenének akart megfelelni?

(Fotók: Kelemen József)