Az erősebb nem (A Filharmóniai Társaság Zenekara és Tomomi Nishimoto)

2008. október 21.
Magyar Állami Operaház

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Vez.: Tomomi Nishimoto

CSAJKOVSZKIJ: Rómeó és Júlia-nyitányfantázia
CSAJKOVSZKIJ: Olasz capriccio
DVOŘÁK: IX. (e-moll) szimfónia („Az új világból”)

Kifelé bandukolva az operaházból arra lettem figyelmes, hogy egy idősebb hölgy a harmadik tétel torokszorító, másodperces pauzáiról értekezik partnerének, de a távozó publikum egészében véve is nagyon elégedettnek tűnt. Gyönyörű, nagyon szép, csodálatos – ezek a szavak szállingóztak a hűvös őszi estén.
És tényleg, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara szépen játszott egész este, no nem hibátlanul, de nagyrészt dicsérendő egységben. A karmester pedig...

A karmester pedig egy japán hölgy volt. Nem tudom, a világ többi részén mi a helyzet, de gyanítom, hogy máshol sem különösebben gyakran találkozik a zenekedvelő közönség női karmesterrel. Külön cikksorozat sem lenne elég arra, hogy ennek okát mélyebben felkutassuk. Tény azonban, hogy miközben szólistavonalon rengeteg hölgyet ismerünk, nőnemű karmesterből jóval kevesebb van.

Tomomi Nishimoto a műsorfüzet tanúsága szerint komoly karriert épít, ő a Bolsoj Szimfonikus Zenekarának vezető karmestere, továbbá számos japán zenei szál mellett még egy Csajkovszkijról elnevezett másik orosz zenekart is vezet. A füzet nem írja, de a most vezényelt magyar zenekarral sem pár napos a japán hölgy kapcsolata, erről egy, a nyár elején megjelent CD tanúskodik (itthon, úgy tudom, nem kapható), melyen többek közt a most előadott Újvilág szimfónia is szerepel. Ezzel nagyjából össze is állt a koncert programja, Csajkovszkij és Dvořák, korrekt módon tálalva.
Hozzá kell tennem, hogy például az első két hegedűs is hölgy volt, de általában véve a zenekari pultoknál is nagyobb számban ültek a gyengébb (valójában sokkal erősebb) nem képviselői.

Az előadók az Olasz capriccióra találtak egymásra igazán. A Rómeó és Júlia sem szólt rosszul, ám kicsit olyan volt, mint amikor az egyenként remek aromájú hagyma, paprika és paradicsom csak fortyog egymás mellett, de nem érik össze lecsóvá.
Nishimoto (zavarban vagyok a japán nevek sorrendjével, pláne, hogy gyakran nem lehet tudni, hogy már megcserélték-e őket a leiratkor, az európai kánon szerint) minden jel szerint szakmailag megkérdőjelezhetetlen tudással bír, a Rómeó rafinált ritmusképleteit pontos ütésekkel abszolválta, és még a kifejezés mozdulatokba öntésére is marad ideje, energiája. Azért neki is van 2-3 kedvenc mozdulatsora, melyeket időről időre kiszámíthatóan elővesz, ezzel együtt mozgása harmonikus, kifejező, igaz, néhol egy-egy pillanatra kissé magamutogatónak, vagy túlzónak tűnt.

Van egy csokor olyan alapmű, melyek előadásakor még most is várok valami újat, vagy eredetit, valamit, amiben a karmester megmutathatja, mit tud, és hogy komolyan elgondolkozik-e a darabon, mielőtt pálcát vesz a kezébe. Az Újvilág szimfónia tulajdonképpen nem ilyen, nekem elég, ha dögösen megszólaltatják, és a jól ismert dallamok nem ragadtatják a karmestert ízlésficamos önkifejezésre. Sajnos én a zárótétel főtéma-visszatérésének erőltetett lelassítását ebbe a kategóriába sorolom, és ezt a japán hölgy vastagon bevállalta, de ettől függetlenül a helyén volt minden, a zenekar szép tónusban, határozottan játszott. A legszebbek – majdnem azt írtam, nőies érzékenységűek – az egész hangverseny alatt a meghitt pianók voltak. Egyéb tekintetben azonban nem sok eredetiség bújt meg a három mű előadásában, ha valami, ez talán lehet némi hiányérzet okozója.

A siker ráadást ért, és a zenekar tagjait kell kárhoztatnom, ugyanis nem szóltak a japán dirigensnek, hogy Brahms Első Magyar tánca helyett ízlésesebb, és főként az este műsorával sokkal inkább harmonizáló lett volna mondjuk egy Dvořák Szláv táncot megszólaltatni, még akkor is, ha a nekünk szóló gesztus önmagában dicsérendő.
Sebaj, belefért.