Kármen (Hárman a CarmenCET-ről)

Thália Színház
BIZET: CarmenCET
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Török Géza
Rend.: Telihay Péter

---

Hamvadó cigarettavég kamaszoknak?

2008. november 8.
Várhelyi Éva, Vadász Dániel, Káldi Kiss András, Herczenik Anna. Horváth Ádám, Hábetler András, Boncsér Gergely, Geiger Lajos, Mitilineou Cleo, Megyesi Schwartz Lúcia

A szomorú sorsú Georges Bizet sosem élte meg művének sikerét. Halálakor nem is sejthette, hogy operája – immár szerzője nélkül – nemsokára önálló életre kel, és hamarosan nemcsak Franciaország, hanem az egész világ dúdolja önfeledten a Carmen fülbemászó dallamait. A slágerek sajátossága, hogy szinte minden népréteg a magáévá teszi őket. Az előadások nyomában pedig új és újabb feldolgozások nőnek ki az alapműből. A Carmenből különösen sokféle átiratot ismerünk, az operából, illetve egyes részleteiből önálló balett, hangszeres szólószámok százai nőttek ki.

Most a Magyar Állami Operaház is előállt a saját privát verziójával, CarmenCET (CET = central european time) címmel az opera bő másfélórányira lerövidített változatával. A nem titkolt szándék a tinédzserkorúak odacsábítása az opera oly rideg és felnőttes világához. És itt rögvest meg kell állnunk.

Vajon miért gondolták, hogy a kamaszkor oly fogékony, a felnőttkorba lépést megelőző világát épp egy lebutított operával kell meghódítani? Mire lehet jó egy huszonöt oldalasra leegyszerűsített Háború és béke, avagy mit kezdünk a Hamlettel egyetlen órácskában? Megoldhatók egyáltalán e feladatok? (S itt most tekintsünk el a szerzői jogi kérdésektől, amelyek persze ettől még fölmerülnek, nyilván nem véletlenül maradt anonimitásban a „rövidítés” elkövetője.)

Előadásunkon leegyszerűsített zenekar és mindössze nyolcfős kórus (négy állandó szólistával kiegészítve) működött közre. Előbbiek a színpad hátsó felében állomásoztak karmesterükkel, Török Gézával, a cselekmény pedig előttük játszódott. Ez egészen az első hangig rendben is volt.

A produkciónak ugyanis a Thália Színház adott otthont. Itt eleddig egyetlen opera működött (Ligetié, a Le Grand Macabre, nem egy szokványos mű), az is kompromisszumokkal. Most az említett elhelyezkedésnek köszönhetően az a szokatlan helyzet alakult ki, hogy a két sík (a zenekaré és az énekeseké) nem nagyon egyesült, szólt persze mind a kettő, de olykor egymástól függetlenül. A paradox helyzet feloldása egyszerű: nem szabad operát adni e helyszínen, nem erre van kitalálva, s nem is alkalmas rá. (E helyt nem kezdünk rá ismét az Erkel Színház hiányának ecsetelésére.)

A rendező, Telihay Péter tehát a kamaszoknak szóló darabot rendezett. Egyszerű mozgássorokban próbálta a szemünk előtt zajló drámát (illetve annak maradékát) fölvázolni. A jellemekkel nem is vesződött sokat. Carmen szimplán kurva, José és Escamillo sem egy összetett lélek. Micaelával valami többet szeretett volna elmondatni, hiszen szinte végig a színen van, oldalról ücsörögve szemléli a sztorit, de hogy miért, végül nem derül ki. A sok-sok húzás ellenére a darab minduntalan leállt, ilyenkor a szereplők egyike-másika jobb híján szivarra-cigarettára gyújtott, és sejtelmesen fújta a füstöt. (Azért felmerül a kérdés: biztosan jó, ha egy kamaszoknak szánt darabban ennyit dohányoznak?)

Carmen figuráját Telihay az erotika oldaláról próbálta megfogni. Lehet, hogy csak a premier címszereplőjével volt gond, de ebből sem jött át sok. Várhelyi Éva szinte megállás nélkül lóbálta a haját, erőltette a „vamp” tekintetet, idétlenül csápolt a karjaival (nyilván, hogy a kamaszok értsék, de mit is?), ráadásul kényszeresen végigmosolyogta az előadást. Minden mozdulata valami felvett, mesterkélt, álságos póz. Nekem semmi esetre sem tűnt erotikusnak. „Ez lenne A Nő?” – kérdezte egy barátom utána. Várhelyi hangban sem igazán meggyőző, mintha egy szopránt hallanánk, sápadt és testetlen mélységekkel (pedig a Seguidilla is kimaradt). Persze Callas is énekelte a Carment, de őt sem ezért szerettük.

Káldi Kiss András Escamillója szintúgy szereposztási tévedés lehet. Fent beszorult, alul színtelen a hang, az előadás végére ki is merült. Pillanatnyi indiszpozíciónak gondolnám, ha az elmúlt években nem hallottam volna őt szinte minden alkalommal – bármely szerepben – hasonlót nyújtani. Ennyi volt a pálya?

A helyzet másoknál sem sokkal jobb. Hábetler Andrást (Dancairo) ilyen zeneietlennek még sosem hallottam, bár kétségkívül jó színpadi karakter, de hát ez egy énekes szerep. Horváth Ádám (Zuniga) ezúttal sem győzött meg arról, hogy operai kvalitásokkal rendelkezik, magyar akcentusa meg egyenesen mókás, de a Carmen nem vígopera. A fiatalok becsületét Geiger Lajos zeneileg pontos és hatásos Moralese és Megyesi Schwartz Lúcia nőies Mercedese mentette. Őt Carmenként is inkább el tudom képzelni.

Vadász Dániel kicsit korán kapta meg Don José hanggyilkos szerepét. A szólam (eredetiben) az első két felvonásban inkább lírai, a második kettőben inkább hősi karaktert igényelne. Vadász egyelőre csak az előbbivel rendelkezik. A Virágáriát követően egyre többször disztonált. Fiatal hang, vigyázni vele!

Herczenik Anna Micaelája a finom zeneiséggel operált, ilyen szempontból a főszereplők közül egyedül ő nyújtott autentikus alakítást, noha a voce (főleg a magasabb régiókban) itt is sérülékenynek hallatszott. De az ő figurája végre szólt valamiről.

És hogy a kamaszok mit szólnak mindehhez? Ez a premieren nem derült ki, a szűk háromnegyed háznyi szakmai és hozzátartozói kör nem ebből a korosztályból került ki.

- zéta -

Mit akar Carmen?

2008. november 9.
Mester Viktória, Nyári Zoltán, Haja Zsolt, Herczenik Anna, Rezsnyák Róbert, Megyesi Zoltán, Cserhalmi Ferenc, Molnár Zsolt, Rácz Rita, Simon Krisztina

Hogy a klasszikusokat idézzem: „Már megint itt van a szerelem...”.
Az örök, a megunhatatlan téma, ami független kortól, környezettől, helyszíntől, társadalmi hovatartozástól. Ami közelről érint minden embert. És sajnos hiába is próbálnánk tagadni, szerelem terén nem fejlődtünk semmit az elmúlt évszázadok alatt. Ma is ugyanazokat a hibákat, tévedéseket követjük el, amelyeket elődeink akárhányszáz évvel ezelőtt. És nagyszerű ötlet megpróbálkozni, kissé a mai kor képére formálva elmesélni a fiataloknak, hogy mire vigyázzanak, ha szerelmesek lesznek, de pedagógiai szempontból valószínűleg tökéletesen felesleges, hiszen soha senki nem fog tudni semmiféle szerelmi tapasztalatot átadni senkinek. És soha senki nem is akarná elfogadni. Ezt mindenkinek magának kell végigélnie, elrontania, megszenvednie és ez jól is van így.

Hogy mitől jó egy rendezés, talán nem is olyan nehezen megválaszolható kérdés. Azt hiszem, ha a közönség a darab láttán továbbgondolkozik, kérdéseket fogalmaz meg, és megpróbál azokra válaszokat találni, a rendezés máris célt ért. Hogy Telihay Péter pontosan mit akart kihozni Bizet Carmenjéből, nem tudhatom, de megpróbálom megfogalmazni azt, nekem milyen gondolataim támadtak a CarmenCET hatására.

Carmen maga a megtestesült érzékiség. De nem valamiféle durva, közönséges, alpári testiségre kell itt gondolni. Carmen a nő, aki megszállottan keresi a szerelmet. Akit a szerelem éltet, mely nélkül megszűnne létezni, ahogyan a virág is elpusztulna az éltető víz nélkül. Egyszerűen kell neki. Annyira kell, hogy szinte már az is mindegy, kitől kapja meg, csak érezhesse, álmodhassa, hihessen, reménykedhessen benne. Hogy legyen valami értelme az ő egyébként igencsak méltatlan, sivár, keserves életének.

Csábít tehát, lépten-nyomon, és rendszerint eléri célját. S ha mégsem, az aztán számára az igazi kihívás. A közömbös, a (látszólag) hűvös férfi megszerzése. Az, hogy épp Don Joséba kell belehabarodnia, nos, ez a tragédia maga. Hiszen ők ketten cseppet sem összeillő páros. José ugyan látszólag erős és férfias, a lelke mélyén azonban bizonytalan, kissé jókisfiús jellem, a bátorság, a magabiztosság inkább csak felvett szerepköre, mint valódi tulajdonsága. Carmen szenvedélyessége, végtelen szabadságvágya megijeszti a férfit, s ugyanakkor persze vonzó is számára. De ha valóban rajta múlna, nem vágna bele a veszélyes kalandba. A véletlenek furcsa játéka, vagy nevezzük sorsnak akár, ami helyette is dönt.

Mit akar Carmen? Ez az a kérdés, ami folyamatosan a fejemben kering. Mert ha kicsit gondosabban megnézzük a dolgot, azt látjuk, Carmen – nagyon sok szerelmes emberhez hasonlóan – nem tudja, mit akar. Leginkább csak sodródik az érzelmek, az illúziók, a vágyak tengerében. Mert az ő nagy magabiztossága is csak arra való, hogy eltakargathassa vele sebezhetőségét. Carmen nagyon akarja a férfit, de amint megkapja, máris megijed a függéstől, az állandóságtól, a túl mély érzelmektől, az esetleges csalódástól, vagy ki tudja még mitől, s mindezt hűvös közönyösséggel próbálja elkendőzni. Viszont amint Don José távolodni kezd tőle, újra izgalmassá, vonzóvá válik a lány szemében.

Az egész kapcsolat erre a libikókára épül. Minden csak játék, ha úgy tetszik gyilkos játszma, a másik megszerzéséért, az irányításért, a fájdalom elkerüléséért. Carmen odáig megy a játékban, hogy egyszer csak már nem tudja azt kontrollálni tovább. Egyszerre akar szabadságot és szerelmet. Egészen biztosan hazudik, amikor a darab végén azt mondja Josénak, már mást szeret. Mert az is csak a játék része, hogy bizonyosságot szerezhessen, a férfi féltékeny, tehát valóban szerelmes belé. De túl messzire megy. Don José eszét veszti a féltékenységtől, s kést fog a lányra. Carmen most végre igazán bizonyítva érzi a férfi szerelmét, s kitárt karokkal, szinte szerelmes gyöngédséggel várja a gyilkos döfést, végre egészen odaadja magát a férfinak, de ekkorra az már rég nem lát tisztán az indulattól, s gondolkodás nélkül leszúrja kedvesét. A lány halott, a férfi pedig eszeveszetten, kétségbeesetten, tehetetlenül szenved, hiszen saját kezével ölte meg a szeretett lényt.

Mindezt a szerelmi drámát kitűnően építi fel a két főszereplő, Mester Viktória és Nyári Zoltán. Kettejük kapcsolata valóságos, élő, tökéletesen hiteles. Carmen érzékiségétől folyamatosan izzik a levegő, s Don José lelki tusája is egyértelmű. A néző önkéntelenül kezd szurkolni nekik, hiába tudjuk jól a végkifejletet, reménykedünk, hátha megússzák mégis, hiszen annyira szeretik egymást, nem lehet, hogy ne sikerüljön. És persze, hogy nem sikerül, s a tragédia oly mértékben életszerű, oly mértékben megrendítő e két kiváló fiatal művész alakításában, hogy képtelen vagyok felfogni, miért tapsolnak ezekben a pillanatokban egyes nézők – igaz, a zenekar már elhallgatott, de a színpadi játék még nem ért véget. Hogyan lehet, hogy a közönség soraiban vannak, akiket nem némít el és bénít le legalább néhány másodpercre ennek a két művésznek a csodálatos, hiteles alakítása.

Ami a zenei megvalósítást illeti, Mester Viktória az abszolút csúcs a produkcióban. Hangilag, énektechnikailag hibátlan, színészi teljesítménye lenyűgöző. Nyári Zoltán nagyszerű Don José, hangja ugyan néha kissé nazálisabb annál, amit én kívánatosnak érzek, de nagyon pontosan, tiszta intonációval énekel.

Haja Zsolt, mint Escamillo, talán kissé fiatal még. Maga a jelenség még nem sugározza egyértelműen az ellenállhatatlan, tapasztalt kemény férfi benyomását, inkább a kisfiús hősök közé sorolnám, akik első nagy szerelmüket élik át, vagy még inkább csak azt hiszik. Éneklése ezzel szemben sok szempontból lenyűgözött. Hangja időnként szinte szétfeszítette a terem falait, máskor éreztem némi elfogódottságot, drukkot, talán ennek volt köszönhető néhány hamis hangja. A rendező helyében én valamivel több mozgást, vagy legalább mozdulatot építettem volna be a szerepbe, mert időnként zavaró volt a kimerevített testtartás, pezsgőspohárral a kézben. Elég nehéz lehet így szenvedélyes férfit alakítani.
Herczenik Anna megbízhatóan, szerepéhez illő szerénységgel, kislányossággal formálta meg Micaelát. Időnként némi szorítottságot, forszírozást éreztem a hangjában, de összességében igen meggyőző alakítást nyújtott.

A zenekar teljesítményét leginkább vegyesnek mondanám. Az elképesztően hamistól a korrekt megszólalásig mindent hallottunk. Török Géza nagy igyekezettel tartotta kézben a társaságot. Nem volt könnyű dolga, hiszen a színpadon helyet foglalva, a cselekményben benne élve, nem lehetett zavartalan a zenekari munka. Az énekkar tagjait elismerés illeti, mind zeneileg, mind színészi játék terén.

Voltak hibái jócskán az előadásnak, igazán kidolgozott csak a két főszereplő jelleme volt, a színpadi mozgáson is lehetne még javítani, s a zenekari hangzás is fejlődhetne. Mégis azt gondolom, nagyon jó, hogy van megint egy operaelőadásunk, ami más, mint amit megszoktunk, de mégsem olyan rejtélyes, hogy ne lehetne könnyedén megérteni. Ami kicsit közelebb van hozzánk, mint a kosztümös, spanyolszoknyás, kasztanyettás Carmen, ami kicsit rólunk is, nekünk is tud szólni. Telihay Péter rendezése gondolatokat ébreszt, még akkor is, ha nekem például nem is sikerült minden egyes momentumát tökéletesen megértenem. Az előadás él, a főszereplők nagyszerűek, a szenvedély, az érzékiség süt a színpadról. Kell-e ennél több egy jó Carmen-előadáshoz?

Johanna

Kényszerpályák

No lám: kollegáim ugyanazt a produkciót látták, csak két különböző napon, s két különböző szereposztásban. Véleményük eléggé különbözik, ám ennek nem eltérő ízlésük az oka. A két előadásról ugyanis abszolút elmondható a régi közhely: ég és föld.

Aki a premier, az első szereposztás teljesítménye alapján próbálja meg értelmezni a látottakat, könnyen úgy járhat, mint az ismert történet szereplői, kik az elefánt ormányát, lábát, illetve farkát megtapintva igyekeztek képet alkotni magáról az egész állatról.

A háttér egy hatalmas festmény. Az előzetes ismertetők alapján a jelen kort ábrázolni hivatott grafiti, ránézésre viszont inkább alternatív Rorschach-tesztnek, vagy akár egy, a Ludwig faláról kölcsönzött kortárs alkotásnak tűnik. A színpad mélyén a zenekar, előttük stilizált aréna-porondszél, néhány csapóajtóval, amely a ki-be járkálást biztosítja – az amúgy is szűkös tér így még kisebbre zsugorodik.

Épp oly kicsire, amekkora a dráma szereplőinek mozgástere. Egy díva antréjára várunk, s széken ülve előadott Habanerát kapunk. Láthatatlan falak által szegélyzett, keskeny sávban, tehetetlenül csörtet fel-alá José és Escamillo szóváltása közben Carmen, ugyanezt teszi Micaela a záró duett alatt a porond szélén. Nincs kártyajelenet, de anélkül is érezni a tragédiát: a végzetes szóváltás előtt Carmen idegesen, ám szinte mozdulatlanul szívja az utolsó cigarettát – megint csak széken ülve. Nincs tánc, csak néhány, a boldogság és a szabadság felidézésekor izomból indított, de megtörő, mindig újrakezdett, ám soha végig nem vitt, kényszeres karmozdulat.

Tulajdonképpen szinte csak ennyi az, ami közös a két előadásban. A vokális és színészi teljesítményekről fentebb már szó esett, az viszont nem, hogy az összhatásban nagy szerepet játszhattak a személyre szabott jelmezek is.
Az egyik Carmen Tesco gazdaságos dominaszerelésben feszít, a másik farmert és pólót hord, hajazva így kicsit Micaela figurájára, aki hasonló öltözetben jön-megy batyujával, mintha épp a Szigetre készülne. José s a többi énekes esetében nem számottevőek az eltérések, szinte mindenki sötét tónusú ruhákban jár, a kivétel Escamillo, ki talpig fehérben piperkőcködik. E viselet Káldi Kiss Andrást Elvis-imitátorrá varázsolta, Haja Zsolton viszont annak tűnt, ami: jelmeznek. Az eredeti, andalúz folklorisztikus miliőt csupán a muzsikusok nyitányban viselt, majd oszlopon pihenő kalapjai idézték fel, no meg Frasquita és Mercedes, akikről a jelmez alapján simán el lehetett hinni, hogy várja őket a „bugázott réz a palláson”.

Hogy népszerű lesz-e ez a produkció, vagy sem, még nem tudni. Főleg így, hogy ez esetben nem csupán az ízlésen és a nyitottságon (vagy ezek hiányán) múlik, hogy kinek tetszik, s kinek nem.
– Gusztustalan dolog-e a szex? – kérdezte egykor Woody Allen, s egyből meg is válaszolta: – Ha jól csinálják, akkor igen.
Ez akár arra is válasz lehet, hogy elő lehet-e adni a Carment rövidítve és modernizálva.

SzJ

(Fotók: Éder Vera)