Mi lesz veled, Opera? (A Manon Lescaut az Operaházban)

2008. november 22.
Magyar Állami Operaház

PUCCINI: Manon Lescaut

Manon: Lukács Gyöngyi
Des Grieux: Kiss B. Atilla

Díszlet: Szlávik István
Jelmez: Szakács Györgyi
Vez.: Győriványi Ráth György
Rendező: Valló Péter

Azt nyilatkozta Kovalik Balázs, az Operaház művészeti igazgatója, hogy azokat a kifáradt produkciókat, amelyek már évtizedek óta futnak, le kell venni a műsorról, pihentetni kell két-három évig, hiszen például az egykor pontosan belőtt rendezői instrukciók esetleg már jelentőségüket vesztették. Mivel ezek a darabok általában az operai törzsrepertoár alapját képezik, a kijelentés természetesen ellenérzéseket váltott ki az operarajongók körében, itt nálunk is olvashatók ilyen értelmű bejegyzések a fórumozóktól. Persze nincs arról szó, hogy a Tosca és társai végleg eltűnnének a MÁO repertoárjáról.

Erre bizonyíték a Manon Lescaut mostani „bemutatója” is, amely a hét évvel ezelőtti, hagyományos rendezői felfogású, Erkel színházi produkció felújítása, a „modern” Fidelio és CarmenCET után – mely utóbbi esetében a színpadra állítók olyannyira szakítottak az operaházi klisékkel, hogy nem is ott kapott helyet. Persze a törzsrepertoárból kilógó darabok, vagy a merészebb rendezések nem érnek meg hosszú szériákat, de furcsa is lenne, ha egy „úttörő” előadás, mondjuk, húsz év után is többé-kevésbé változatlan formában menne, vágná maga előtt machetével az egyre vastagodó operajátszás-történeti liánokat.

A szándék, tudniillik, hogy a hagyományos stílust, felfogást követő rendezések is valami mást nyújtsanak néhány évtized után, érthető, ugyanakkor magában hordozza a paradoxont: mi értelme van egy új betanulásnak, ha már a premieren úgy hat, mint egy ötvenéves színrevitel leporolása? Mint most is: realistán ható díszletek és jelmezek, hiperaktívan nyüzsgő statisztasereg, a színről méltóságteljesen döcögve kiúszó hajó stb. Persze valamiért ma már az is kötelező, hogy a történet pár száz évvel későbbi korba legyen helyezve, mint azt az eredeti kiötlője gondolta. Ez most itt kevésbé zavaró, hiszen a rokonai által a gazdag úrnak eladott leány tragédiája akkoriban is megeshetett. (Ld. Mikszáth: A sipsirica.)

Ám egy olyan előadást, ahol zene van, minden ideologizáló meggondolástól függetlenül igazolhat egy dolog: a megszólaltatás minősége. A Manon Lescaut-ban három szereplőnek kell mindenképpen helyén lennie: a szopránnak, partnerének, a tenornak, és a zenekarnak.

Lukács Gyöngyi, mint a nagy drámai hősnő alakítója, vitte a prímet. Bár vibrátói sokszor túlzottnak tűntek, drámai kitörései hatásosak voltak, átgondoltan építette fel szerepét a kezdeti naiv kislánytól a sivatagban haldokló, megtört nőig. Valahogy mégsem érintett meg igazán, nem vált átélhetővé számomra Manon tragédiája.
Kiss B. Atilla rengeteg rosszul megfogott hanggal szerepelt, de tény, hogy néhol megszólalt az a hőstenor, aki ebben a stíluskörben elvárható.
A zenekar túl hangos, időnként harsány volt, sokszor az énekeseket is elnyomta.

(Fotók: Éder Vera)