A Tavaszi Fesztivál egyik mélypontjaként könyvelhetjük el a Prágai Rádiózenekar előadását. A teltházas koncerten egy nagy létszámú, ám meglehetősen fáradt, kiégett tagokból álló együttes benyomását keltette Vladimir Válek zenekara. Pedig a három szerző valószínűleg éppolyan elemi módon kötődik hozzájuk, mint egy magyar muzsikushoz Bartók, vagy Kodály zenéje.

„Az egész miskulanciát elnyeli a tenger” (Haydn: A filozófus lelke, avagy Orpheusz és Eurüdiké)

A fesztiválközönség végigmocorogta az előadást, mobilozott egy keveset, köhécselt olykor, majd a végén megünnepelte az est közreműködőit, s a rendező érkeztekor jött a – mostanában obligát – búzás. Zsótér, művésztársait finoman előreküldve, oldalt elhagyta a terepet. Kár, mert úgy vélem munkája (számomra) az évad eddigi legizgalmasabb produkcióját eredményezte.

A Skótok bebizonyították, hogy egy kamaraegyüttes karmester nélkül is játszhat pontosan, Anderszewski pedig képes volt ötvözni a hibátlan billentést és pergő virtuozitást egyfajta lezserséggel. Sokszínű és „érdekes”, derűs zongorázást hallottunk tőle.

Francia mákony (Philippe Jaroussky dalestje)

Olasz barokk operaáriák virtuóz interpretálójaként vált ismertté Philippe Jaroussky, akinek orosz dédszülei a Nagy Októberi elől menekültek Párizsig. Ő már abszolút franciának érzi magát, annyira, hogy olasz áriák helyett ma már szívesebben énekel francia dalokat.

Gottlieb Wallisch játékát ugyan néhány éve már hallhattuk a Zeneakadémia nagytermében, de kamarapartnerei egyelőre nem túl ismertek Magyarországon. Pedig e koncert alapján elmondható, érdemes megjegyezni a nevüket.

Születésnapi ajándékhoz méltó módon és a Tavaszi Fesztivál zenei eseményeinek élvonalába tartozó esttel ünnepelte Bartókot a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar.

Hovatovább lendület (Kékszakállú és Mandarin a MűPában)

Úgy vélem, a kétségtelenül tehetséges, kreatív alkotógenerációra ráférne egy leheletnyi önmérséklet és tudatos lassítás, nehogy – miközben frissességet és új szeleket hoznak a színházkultúra ezen igen érzékeny, és alapjaiban még mindig konzervatív szegletébe – észrevétlenül saját lendületük játékszerévé váljanak.

Ökörködés a köbön (A Kalózkaland Szegeden)

Az előadással kapcsolatban hallottam, olvastam lekicsinylő véleményeket is (többek között a Momuson is). Számomra – New York, Prága után – gondtalan kikapcsolódást, jó értelemben vett agymosást jelentett a produkció. Hosszú hónapok óta nem volt ilyen felhőtlen, bolond, bohó bő két órában részem.

A Gidon Kremer alapította Kremerata Baltica több szempontból is különleges helyet foglal el a világ legjobb kamarazenekarainak sorában. Ami színpadra lépésükkor azonnal szembetűnő: az együttes fiatalsága – a zenészek átlagéletkora ma is mindössze 27 év! A másik különlegesség az együttes zenei korszakokon és földrajzi távolságokon átívelő, változatos repertoárja, mindig igényes műsor-összeállítása.

Haydn versus Gourzi (A Philemon és Baucis a Vasúttörténeti Parkban)

Tulajdonképpen két zeneszerző művét hallottuk, hiszen a dirigensi feladatot is ellátó Konstantia Gourzi nem csak egy-két hiányzó számot pótolt Haydn stílusában, hanem huszadik századi hangvétellel írott, hosszabb részleteket komponált a fennmaradt számok mellé, nagyon is keményen ütköztetve a két korszak zenei világát.

Akárhogyan is lesz, a legszélesebb nagyközönség számára Purcell igenis egyetlen mű, a Dido és Aeneas komponistája marad. Ha rövid is, de valódi opera ez, olyan szituációkkal, amelyeket megzenésíteni igazi feladat egy zeneszerzőnek.

Fergeteges nyitás (Joshua Bell a Tavaszi Fesztiválon)

Joshua Bell és a Camerata Salzburg hangversenye pontosan olyan volt, amilyennek 2009-ben, egy európai fővárosban megrendezett fesztivál nyitóhangversenyének lennie illik. Vagány virtuozitás, szellemes, ám érzékien bemutatott zenei megoldások, és felszabadult játékmód jellemezték az estét.

Richard Hein dirigált, az ő vezényléseit már sokszor dicsértem, az összefogottság, precizitás persze alapvető dolog (lenne) egy karmesternél, az is, hogy pillanatok alatt tudja énekeseit korrigálni („Sempre libera” jelen esetben), de olyan telt hangzást, mint nála, nagyon kevés operazenekarnál hallani.

JégAnyegin, avagy a csinovnyik halála (Az Anyegin Bécsben)

Falk Richter egy koncepció nélküli „jégszagú” gyászdarabot rendezett, ahol az elejétől a végéig esik a hó, és emellett a fekete az uralkodó szín, s a színpadi sivárságot Seiji Ozawa sem tudta feledtetni. Az előadást az énekes szólistáknak kellett megmenteniük, ami – egy kivétellel – sikerült is nekik.

A meghirdetett Fauré–Ginastera–Debussy szerzőhármas egyike sem sorolható a jól bevált, közönségcsalogató mulattatók közé. Ez a hangverseny bizony nem okvetlenül a műsorával szólította meg a tömegeket, inkább egy fejlődőképes és rendre jól felkészült, fiatal zenekar újabb nagy ugrását ígérte.

Jó kis dialektika! Az est a romantika lezárásának jegyében indult, s a legmodernebb szellemiséggel folytatódott. Másik oldalról: az első félidőben konzis vizsgakoncert, a másodikban viszont vérprofi muzsikálás zajlott, részint egyező közreműködőkkel.

A stilárisan perfekt, technikailag tökéletes, minden ízében átgondolt, érzékeny előadáson felül igaz, mondanivalóját hitelesen megfogalmazó produkciót hallhattunk Ránki Dezsőtől. Igaz, mert a kendőzetlen valóságot mutatta meg. Hiteles, mert befogadhatóvá tette azt.

Ámulat és bámulat (A Figaro házassága a Művészetek Palotájában)

Nem gondoltam volna, hogy a tavaly év végi fesztiválzenekaros Cosi fan tutte ilyen hamar csupán jól megcsinált, élvezetes előadásként marad meg bennem. Ugyanis ez a Figaro elhomályosította a három hónappal ezelőtti, valóban nagyszerű produkció emlékét.

Cura jó zenekart talált ahhoz, hogy karmesterként lemezt készítsen. A spanyol és argentin miliőt megidézni szándékozó koncerten azonban úgy tűnt, nem célja, hogy a zenészek és a nézők megtudják, mit gondol ő az elhangzó művekről.

Nem volt ugyan semmiféle nagyobb baki, vagy feltűnő szétesés, de a klasszikus darabok előadásából mégis hiányzott valami – Webber Requiemjében viszont csak az előadók teljesítménye kárpótolt a mű sekélyességéért.