Annyira könnyű lenne azt mondani, hogy a közönség megint összetévesztett egy gyengébb koncertet egy jó produkcióval. És annyira igazságtalan. Ha valaki a szépet veszi észre, az mindig helyén való...

Újdonságok Óbudán (A VI. Ifjúsági Kortárs Zenei Estek harmadik hangversenye)

Csak köszönetet tudok mondani a szervezőknek és az előadóknak, akik szemmel láthatóan (és füllel hallhatóan) nagyon komolyan vették megtisztelő feladatukat, sikerrel követtek el mindent a szent célért, hogy az új alkotások méltó módon kerüljenek közönség elé.

A hallgatóság soraiban szép számmal akadnak olyanok, akik jobban szeretik, ha csak az érzékeiket birizgálják a hallottak, ha szabadon, az intellektus nélkül nevethetnek, sírhatnak, félhetnek, vagy éppen bosszankodhatnak a zeneszerző hangjaival együtt, s nem kell közben át meg áttévedniük az aktív hallgató konstruktív szerepkörébe. Gyenisz Macujev abszolút az ő emberük.

És bejön az öreg csataló, megszólalása előtt óriási taps, elegáns idősebb úriember, a kakasülőről nézve is sármos a mozgása, játéka. Az első áriánál kicsit lebeg a hang, aztán fokozatosan „bemelegszik” a voce. Szinte végig érezni az óvatos tartalékolást, egyedül a IV. fináléjában érződik, már nincs miért félni, megbizonyosodhatunk, hogy övé az est legnagyobb volumenű hangja.

Otto Schenk rendezése tradicionális, Zack Brown korhű díszleteivel és jelmezeivel. Piotr Beczala Hercege telitalálat; a megbetegedett Lucic helyett George Gagnidze alakította Rigolettót – Maddalena szerepében pedig Vizin Viktória lépett színpadra.

Mahagonny városának felemelkedése és bukása – kettős beszámoló

A sajtótájékoztatón Szikora János – elsősorban az 1929–32-es világgazdasági válságra utalva – többször is hangsúlyozta a Mahagonny aktualitását. Kesselyák Gergely és az énekesek pedig részletesen beszámoltak újszerű zenei élményeikről, az anyag nehézségéről, szokatlan mivoltáról. Az előadók kiemelték a színpadi játék fontosságát, a karakterek adta egyéni megvillanás lehetőségét.

A Fesztiválzenekar ugyanazon műsorral, ugyanazon közreműködőkkel három egymást követő napon adott koncertet Budapesten. Nem tudom, hogy az első két estén hányan látogatták a hangversenyeket – az utolsón telt ház volt. Aki nem jutott be, bánhatja.

Holliger 70 (A Camerata Bern és Heinz Holliger hangversenye)

A fúvósok bizony hamarabb „kopnak”, dőlnek ki a sorból, mint mondjuk egy csellista, ezért is voltam kíváncsi, vajon Holliger (néhány hónap híján 70 évesen!) bírja-e még azt a rokokósan finom(kodó) játékmódot, amit régi lemezeken hallani tőle.

Figaro akkor, Figaro most (A sevillai borbély a MÁO-ban)

Békés András 1986-os Sevillai borbély-rendezése szolgált alapul a Magyar Állami Operaház legutóbbi premierjéhez. Rossini operája az Erkel Színház helyett ezúttal az Andrássy úti épületben került színre, a produkciót a Ház művészeti igazgatója, Kovalik Balázs „aktualizálta” és igazította az új helyszínhez. Ha a rendezés nem is, az énekesek okozhatnak meglepetéseket - mindkét szereposztásban.

Nem tenném ezt a produkciót az „emlékezetes előadások” féltve őrzött memória-fachjába; közepesen csordogálónak, sokszor pontatlannak és felületesnek hallottam, helyenként túl zsírosnak és széttartónak éreztem.

Másfél órás késés, defektes hegedű, és mégis a tökéleteshez közelítő este. Vastag és tömör, „amerikai” sound, de élénk és friss tempók, jó ritmusok. Egy jó zenekar, jól választott műsorral, minden gondon, és tűzön-vízen keresztül.

Soron kívül (Meláth Andrea a Márványteremben)

Meláth Andreára nem először csodálkozom rá. A volumen és a hang szépsége Mahler- és Wagner-szerepekben tűnt fel nekem, de most a bensőséges, intim hangja is meggyőzött. Virág Emese pedig nem kísérőként, hanem igazi partnerként zongorázott.

A kevesebb ezúttal több lett volna (A sevillai borbély Miskolcon)

Hosszú szünet után újra szerepel a Miskolci Nemzeti Színház műsorán Rossini örökzöld opera buffája, A sevillai borbély. Remek alakításokkal és szereposztási tévedésekkel, kitűnő rendezői ötletekkel és fölösleges elemekkel egyaránt tarkítva.

Várjuk a folytatást, kíváncsian, hiszen az ország egyik vezető zenekarának irányítása jóval összetettebb feladat, mint egy, alapjában azért kellemes emlékeket maga után hagyó koncert levezénylése.

A színre állításra a józan visszafogottság volt jellemző, nem kellett rejtvényeket fejtenünk, miközben a szereplők lelkesen tették a dolgukat. És ez volt végül is a lényeg: ünnepeltünk egy nagy zeneszerzőt, és találkozhattunk végre hangversenyen egyik fő művével.

Barátságos ajánlat (A Pannon Filharmonikusok és Sharon Kam a MűPában)

Nem tudom, hogy a pécsiek csapatában ki felel leginkább a műsor-összeállításért, de rendkívül jól végzi a dolgát. A túljátszott repertoárdaraboknak itt nyoma sincs, de ügyesen kerülik a „méltatlanul viszont teljesen elfeledett” kategóriát is.

Aki ilyen műsorral kiáll, nagyon bízik Schubertben. Hogy minden idők egyik legnagyobbja képes két órára lekötni egy zeneakadémiányi közönséget, az biztos. De ha a művek a viszonylag rövidebb impromptuk, moment musicaux-k, zongoradarabok?

Mese, tanulság nélkül (A János vitéz a Nemzeti Színházban)

Szinte biztos, hogy minden színházlátogatónak van valamilyen elképzelése Jancsiról és Iluskáról, valamilyen gyermekkori élménye, valamiféle elvárása a darabbal szemben. Azt hiszem, Alföldi egy dologban biztosra mehetett: nem létezik olyan ember a nézők között, aki úgy képzelte maga elé Kukorica Jancsi történetét, ahogyan azt ő színpadra állította.

A nemrégiben lezajlott operaversenyen is tapasztalhattam, de az ezen az estén látottak-hallottak alapján is azt mondhatom, hogy jó erőkből álló, és főképp jó erőben lévő együttest alkotnak a szegediek.

Kocsis átiratai nagyon is a mai hallgató füléhez szólnak, méghozzá arról a Liszt Ferencről mutatnak metsző kontúrú árnyképet, aki a pompa és a virtuozitás széles mosolyú varázslója volt, s nem a gyászruhás abbéról, ki méretes kereszttel a nyakában pózol az elmúlás felé révedve; nem a Gyászgondola és a Szürke felhők komor, befelé forduló Lisztjéről.