Itt a hétköznap is ünnep lehet (A Rigoletto a Metben)

2009. február 12.
New York
Metropolitan Opera House

VERDI: Rigoletto

Otto Schenk rendezése tradicionális, Zack Brown korhű díszleteivel és jelmezeivel. Az egyedül furcsaság talán csak Maddalena jellemzése, eufemisztikusan fogalmazva is meglehetősen könnyűvérű nőcske Schenk beállításában.

A megbetegedett Lucic helyett George Gagnidze alakította Rigolettót – ami egyúttal Metes debütálását is jelentette.
Ha a grúz művész hangmatériáját egy, a volt Szovjetunióban működött másik baritonhoz kellene hasonlítanom, a néhai Muslim Magomaev neve ugrik be. Világos színű a voce, nem szívet-lelket melegítően bársonyos, egy-egy magas hangnál a művész öblösít – mindazonáltal a figura telitalálat, muzikális, színpadilag remek. Csak hát Lucicot várta az ember.

Gildát a lengyel Aleksandra Kurzak énekelte. Csicsergően, á la Berger avagy Pagliughi. Az számomra kevéssé érdekes, hogy a Bosszúkettős végén nagy grillázst fogott, az a zavaró, hogy a figura végig sápadt, érdektelen volt.

Piotr Beczala Hercege viszont telitalálat. A hang gyönyörű, fényes, biztos magasságokkal. Néhány éve láttam először Salzburgban Don Ottavióként, tavaly pedig a Ruszalkában, a hang izmosodik, repertoárján van immáron a Ballo Riccardója is. Beczala érzésem szerint most használhatóbb, jobb énekes, mint a gondokkal küszködő Villazón. A Met jelenlegi szériájában egyetlen Rigoletto-előadásban énekelt, és koncepciója érezhetően különbözött a dirigensétől – olyannyira, hogy a „La donna...” utáni tapsviharra a maestro „ráeresztette” a zenekart, ilyet korábban egyetlenegyszer tapasztaltam, a Prágai Operában.

Mikhail Petrenko (Sparafucile) basszusa csodaszép színű, de világos, a Rigolettóval énekelt duettben szinte összemosódott a két hang.
Vizin Viktória január végén debütált a Metben, Maddalenaként. Először hallottam őt, a szerep hossza, súlya nem alkalmas a művésznő adottságainak megítélésére. Biztos, hogy egy sötét, drámai mezzóval bír, mely „nyílik” felfelé. Kíváncsian várom majdan Eboliját, Amnerisét.

Az olasz karmester, Riccardo Frizza szintén a Rigolettóval mutatkozott be a Metropolitanben. Feszes, tempós előadást vezényelt, helyenként majdnem rigidet, a Bosszúkettősben a jó ízlés határán belül maradó kis gyorsítással. Az előadás „kinyitott” sok, gyakran használt húzást (az első kép vége, „Possente amor”).
Ezen az estén a Metropolitanben 821. alkalommal csendült fel a Rigoletto – meggyőző tolmácsolásban.