Purcell 350 (A tündérkirálynő a MűPában)
2009. február 3.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Celeng Mária, Hamvasi Szilvia, Kiss Noémi, Bárány Péter, Gavodi Zoltán, Megyesi Zoltán, Julian Podger, Szigetvári Dávid, Cser Krisztián, Raimund Nolte – ének
Michael Brogan – narrátor
Purcell Kórus
Orfeo Zenekar
Rend.: Káel Csaba
Vez.: Vashegyi György
PURCELL: A tündérkirálynő – szemiopera öt felvonásban
Az angolok a tizenhetedik században még nem váltak az olasz opera kritikátlan rajongóivá. Valahogy nem vették be, hogy normális emberek énekelve fejezik ki magukat, így nem is hétköznapi emberek énekelnek az opera és a színmű hibridjeként megszületett szemioperában. Vagyis nem egyszerűen arról van itt szó, hogy a prózában beszélő szereplők időnként dalba öntik érzelmeiket, hanem a szövegírók által teremtett színpadi helyzetekben megjelenhettek olyan figurák, akik részéről nem lehetett zokon venni, ha dalra fakadnak. Ezeket a szereplők idézték meg – így például Titánia és Oberon a Shakespeare Szentivánéji álom-jából készült, attól finoman szólva messzire távolodott Tündérkirálynőben. Megjelenik itt részeg költő, tündérek, allegorikus figurák, Éjszaka, Tél, Nyár, kínaiak stb. Ezek külön jelenetekben tűnnek fel, a zene tehát önálló blokkokat alkotott egy ilyen műben.
Az előadásokat gazdag színpadi masinéria, táncosok színesítették. Így a fél-operáknak az a fél-szcenizált színrevitele, amit most a MűPában kaptunk, igencsak vázlatos képet adott arról, milyen is lehetett valamikor egy ilyen előadás. Az anyanyelvi narrátor mindössze arra szolgált, hogy a történetről legyen némi fogalmunk.
Jelenléte révén az első három felvonást mintegy másfél órában kaptuk meg, az utolsó kettőt hetven percben, így kicsit úgy jártunk, mint ahogy azt a „semi-opera” kifejezés kitalálója, Roger North 1734-ben írta: „Akik a színjáték miatt jönnek, utálják a zenét, akik pedig a zenét szeretnék hallani, nem bírják a sok szövegelést”. Vagyis amellett, hogy a beszéd kissé hosszadalmassá tette az előadást, igazából maga a zene nem vált ettől érthetőbbé, és még az is nehezen követhető maradt, nem feltétlenül lehetett tudni, ki milyen szerepben énekel éppen.
Volt azért színrevitel is, négy nagy LCD panellel, amiken festmények, fényképek jelentek meg az adott szituációhoz illően, ezeknek megfelelően viselkedtek az énekesek és a kórus tagjai is. Mindesetre a színre állításra a józan visszafogottság volt jellemző, nem kellett rejtvényeket fejtenünk, miközben a szereplők lelkesen folytatták a jó értelemben vett komédiázást. És ez volt végül is a lényeg: ünnepeltünk egy nagy zeneszerzőt, és találkozhattunk végre hangversenyen egyik fő művével.
És az előadás ennek megfelelő színvonalú volt. Nagyon szépen szólt a zenekar, valódi puha, a jó bélhúros vonóskarokra jellemző tónusban, amelyhez néhány fúvós járult. A többi tizenhetedik századi színpadi zenéhez hasonlóan Purcell muzsikája is viszonylag vázlatosan maradt fenn; azt, hogy egy-egy előadás alkalmával mit hallunk, alapvetően a zenei vezető-karmester dönti el. Vashegyi György Purcell korának alapos ismerője, így a történeti hűségben nem lehetett hiba. De a szépen szóló zenekar jól is játszott, finom hangzások mellett, színesen karakterizálva hallottuk a különböző táncokat, az áriák kíséretét.
A kitűnő kórusról már többször szóltunk, dicsértük őket, most sem tehetünk másképp. Az alap tehát adott volt, igazán kitűnő zenei közegbe kerültek az énekesek. Néhány kivételtől eltekintve viszonylag egyszerű, rövid, dalszerű áriákat kell énekelniük. Elmondható: egységesen magas színvonalon teljesítettek ők is. Mivel itt szemioperáról van szó, nincsenek igazán kiemelt főszereplők, egy-egy közreműködő sokféle karaktert megjeleníthet. Egy ilyen előadás résztvevőinek igazi csapatjátékról kell tanúbizonyságot adniuk.
És ez volt a lényeg, egy nálunk érthetetlenül ritkán – most is csak az ünnepi alkalom révén – a hangversenyprogramba kerülő nagy zeneszerző szép és jó művének mindenképpen nagyon elfogadható szintű előadása, amelyben botorság volna kis hibák után kutatni. Úgy volt szép és jó, ahogy volt.