A kevesebb ezúttal több lett volna (A sevillai borbély Miskolcon)

2009. február 6.
Miskolc
Miskolci Nemzeti Színház

ROSSINI: A sevillai borbély

Rosina – Vermes Tímea
Figaro – Cseh Antal
Almaviva – Horváth István
Bartolo – Konkoly Balázs
Basilio – Kováts Kolos
Berta – Molnár Anna
Fiorello – Molnár Erik
Tiszt – Demeter Sándor

A Miskolci Nemzeti Színház zenekara és énekkara
Vez.: Váradi Katalin

Ha egy vidéki színház direktora műsorra tűzi Gioacchino Rossini örökzöld opera buffáját, A sevillai borbélyt, akkor annak számos műsorpolitikai oka lehet. 1.) Az egyre népszerűtlenebb operajátszás megújításához a közkedvelt, vidám darab remek alkalmat nyújthat. 2.) A számos főszerep (ráadásul két szereposztásban) kitűnő lehetőséget nyújt(hat) a színház (és holdudvara) parlagon heverő művészeti kapacitásának kihasználására. 3.) A mű viszonylag kis létszámú zenekarral és kifejezetten apró kórussal is hiánytalanul megvalósítható.
Ha mindezek mellett az a bizonyos direktor még ahhoz is kedvet érez, hogy maga tegye színre az operát, akkor az már kész főnyeremény – gondolhatnánk.

Nagyjából ez így is van Miskolcon, ahol Halasi Imre igazgató-főrendező maga állt a produkció élére. Halasi mindezek mellett rájött arra is, hogy A sevillaihoz nem feltétlenül szükséges monstruózus díszlettel előállnia, a siker így is garantált lehet. (Ez pedig a mai „válságos” időszakban nem elhanyagolható.)

A darab tehát egyetlen variábilis helyszínen játszódik, ahol a színek változását néhány kisebb (és mobil) kellék segítségével rendkívül szellemesen oldják meg (díszlettervező: Menczel Róbert). A kellékek az egy-egy színben szereplő fotelen, a zongorán és az erkélyen kívül öt darab, lelógó, nagyméretű kalitkát (műpapagájjal) és – szintén akár falként is funkcionáló – guruló fogasokat jelentenek. Ezek a díszletelemek szimbolikusan is érthetők, a kalitkát nyilván nem kell magyaráznom, a fogasok pedig az átöltözésekben gazdag darab nélkülözhetetlen kellékei (alkalmazzák is jócskán).

Halasi rutinos rendező lévén nyilván tisztában volt azzal, hogy a díszletek csekély volta fokozottabb figyelmet ró a színészvezetésre, azaz operáknál szokatlanul nagy lehetőség lesz a figurák közötti viszonyrendszer kibontására. Nos, ez utóbbival csak mérsékelten tudott élni.

Horváth István és Vermes Tímea

Egyfelől példásan kibontotta a szövevényes Bartolo–Rosina viszonyt, s izgalmas volt az is, hogy Basilio „zenemesterkedése” ebben a feldolgozásban minden korábbinál nagyobb szerepet/fontosságot kapott. Másfelől viszont azok a (nem igazán haladó) énekesi manírok, amelyeket időnként már szinte a műfaj sajátjának érzünk, ennek a produkciónak is sajnálatos velejárói voltak, pedig – elméletben – az effajta kollektív munkára építő rendezés ellentétes ezzel. Az első szereposztás első előadását végignézve a recenzensnek inkább olyan érzése támadt, hogy a rendezői elképzelés bizonyos közreműködőknél működött, máshol meg nem. Azaz a figura felépítésében nagyon sok múlott azon, hogy ki alakítja azt.

Sajnos Halasi időnként elbizonytalanodott a saját koncepcióját illetően, és egyes jeleneteket (fölöslegesen) túlrendezett. Nem létező szereplőket hozott be, értelmetlen mellékszálakat állított fel. A Figaro-belépőt és az első Almaviva–Figaro duettet (valamint a darab zárójelenetét) teljesen értelmetlenül akarta feldobni két miniszoknyás cicababával, akik közreműködésükkel – minden jó szándékuk mellett – csak elvonták a figyelmet lényegről, az aktuális szituációtól. Ugyanígy teljesen zavaró volt, hogy az Almaviva-szerenád egyben a zenekari haknitevékenységnek egyfajta (elég olcsó) bemutatására épült, amit én a helyi zenekari szakszervezet nevében azért kikérnék magamnak. Ezekben a jelenetekben bizony a kevesebb ezúttal több lett volna.

Még egy érdekes jelenséget kell előrebocsátanom: az előadás zenei színvonala a darab kezdetétől fokozatosan emelkedett. Sajnos igen mélyről kezdődött, viszont igen meredeken ívelt, és az este utolsó jelenetei egészen éteri magasságot értek el.

A nyitány bizony nélkülözte mindazt a humort, szellemességet, üdeséget, amiért ezt a pompás darabot kedveljük. A tempó érezhetően lassú volt, s az is átjött (sajnos), hogy mindez azért olyan kínosan vontatott, mert a sistergősebb menet borulásveszéllyel fenyegetne. A szólóállások sem szóltak igazán felszabadultan, de a legproblémásabbnak a hegedűszólam összevisszaságát éreztem, és elég pesszimistán tekintettem a közeli jövő elé. Később a zenekari játék érezhetően feljavult, de csak a második felvonástól kezdve jutottunk el a jókedvű örömzenélés szintjére.

Horváth István és Cseh Antal

Almavivát Horváth István alakította. Színpadi mozgása eleinte sutának és kissé amatőrnek hatott, de később folyamatosan megtalálta önmagát. Érdekes, hogy ugyanígy hatott a zenei formálása is. Az első felvonás kezdetén egy kicsit nyávogó és beszűkülő magasságú, vékonyka tenorhang szólt, ami csak lassan melegedett be. A részeges tiszt jelmezében viszont Horváth rákapott a karakterizálás ízére, és onnantól kezdve az énekesi teljesítménye jelentősen feljavult. Magasságai kinyíltak, és az előadás végén személyét illetően remek összképpel távozhattunk.

Figaro elméletileg a darab motorja, de itt maximum utánfutó volt. Cseh Antal korosztályának egyik legtehetségesebb basszbaritonja, akinek viszont a szólam csaknem elénekelhetetlenül magasnak bizonyult, s ez a szereposztási baklövés az egész alakítását szinte értékelhetetlenné tette. Fölösleges kívánalom, hogy egy énekes, aki Kecalt énekel egy másik produkcióban, az most Figaróként brillírozzon. (Vajon ki várta volna el ezt mondjuk Gregor Józseftől?) Ráadásul Cseh olyan kínosan sok bakival, szövegtévesztéssel, -kihagyással és csak a dirigens jótékony segítségével vészelte át a munkás első felvonást, hogy az is kérdéses, egyáltalán megtanulta-e rendesen ezt a szerepet.

Rosina szopránváltozatát negyedszázada Kalmár Magdával hallottam legutoljára. Vermes Tímea a színház vezető koloratúrszopránjaként technikailag abszolút biztosan, mondhatni laza virtuozitással hatolt át a kényes zenei szöveten. Alakításában mégis éreztem egyfajta művészieskedő, primadonna mázt, de számomra eldönthetetlen maradt, hogy mindez az énekesnőből, vagy magából a rendezésből eredt-e. Az viszont beszédes tény, hogy az egyébként találó jelmezek közül egyedül Rosináé lett a figurától (számomra) idegen (jelmeztervező: Laczó Henrietta).

Horváth István és Kováts Kolos

A figura és énekes ritka szép találkozásának lehettünk tanúi Konkoly Balázs Bartolo-alakítása láttán. Konkoly véresen komolyan véve a szerepet igazi értelmet adott az egyre zavarodottabb gyámapa (kívülről nézve) bohókás tevékenységének. Énekesi teljesítménye eléri a tradicionális buffoalakítások legmagasabb nívóját (értsd: Corena, Gregor, Dara!), ritkán hallani a Bartolo-áriát követően ilyen kirobbanó nyíltszíni tapsot. Igaz, az áriát is rég hallottam ennyire perfektül előadni! Bravó!

Kováts Kolos Don Basilióként remekel régi, kipróbált szerepében, s látható örömmel vett részt a számára megszokottnál dolgosabb alakításban. A nála egynémelykor jogosan kifogásolt énekesi modorosságok ezúttal pozitívan, az énekmester paródiájaként hatottak.

Minden színházban aranyat érnek a kismesterek, akik olykor évekig-évtizedekig a háttérben, vagy alig észrevétlenül, pontosan és kifogástalanul végzik munkájukat, és akik nélkül a műfaj már régen összedőlt volna. Ilyen kismesternek érzem Molnár Annát is. Berta alakításában minden benne volt, ami fontos. A figura (nem igazán nemes) bája, a helyzet paródiája egyaránt, ráadásul ritka példás arányérzékkel megvalósítva.

A produkció biztos pontja volt a karmesteri pulton Váradi Katalin. Érezhetően alkalmazkodva a közreműködők (a szólisták és a zenekar) kissé eltérő zenei nívójához, korrekt minőségben tartotta kézben az előadást.

Konkoly Balázs és Vermes Tímea (A fotókat Bócsi Krisztián készítette.)