Új seprő (Stephen D’Agostino első koncertje az MR Szimfonikusokkal)

2009. február 5.
Zeneakadémia

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Jandó Jenő – zongora
Vez.: Stephen D’Agostino

DOHNÁNYI: fisz-moll szvit, Op.19
LISZT: 2. (A-dúr) zongoraverseny
DVOŘÁK: VIII. (G-dúr) szimfónia

Az MR Szimfonikusok első karmestere 2009. január 1. óta Stephen D'Agostino.
A 37 éves művész 1993-ban elnyerte a Fulbright Bizottság ösztöndíját, így érkezett Magyarországra. A New-York-i születésű D’Agostino tanulmányait az Egyesült Államokban végezte, 1995-ben Solti György asszisztenseként két európai turnén vett részt a Budapesti Fesztiválzenekarral. Azóta gyakorlatilag itt él, felesége is magyar, a napokban az egyik tévécsatornának nyelvünkön adott interjút. Ebben azt is elmondta, mi végre ez a meglehetősen különös műsorválasztás. Mert lehet vitatkozni, de ezek bizony másod rangú (Dohnányi esetében még kevesebbre értékelhető) művek.

Biztosan illik egy, a Rádiózenekar által előadott hangversenyhez az alapító, Dohnányi egyik (egy év híján száz esztendeje bemutatott) darabja, de tényleg ez az a magyar mű, amelyet például a kortárs kompozíciók előadásáért leginkább felelős zenekar koncertjén egy ilyen különleges alkalomkor elő kell venni?

Nem a zenekar, a karmester volt most a főszereplő. Jandó Jenő mint a karmester személyes kedvence került a műsorba, vele nem is volt semmi baj, hangversenyéletünk megbízható zongoristája most sem okozott csalódást. A Dvořák pedig, mint megtudtuk a tévés beszélgetésből, azért szerepelt most, mert ez volt a próbavezénylés tárgya.

Csupa külsődleges indok, amelyből nem igen állt össze egységesnek nevezhető műsor, noha szigorúan a romantika, késő romantika alkotásaiból válogatott a zenei vezető. Arra a fisz-moll szvit, azért jó volt, hogy az egyébként szimpatikus karmester bemutassa tudását. Kotta nélkül vezényelte a négytételes, mintegy félórás művet, amely gazdag zenei világgal, ehhez mért színes hangszereléssel bírt. A mélység az, ami hiányzik belőle, de szépen szólt a vonóskar, jól játszottak a fúvósok, ütősök a pontosan követhető, túlzó mozdulatok nélkül vezénylő dirigens útmutatása nyomán.

Nyilván azért visz valaki próbavezénylésre egy adott művet, mert személyes kedvence, és ebben az előadásban (is) lehetett nekünk is kedvencünk, főleg a táncos harmadik tétel maradt emlékezetes. Úgy látszik, ez a fajta, némileg könnyedebb vonal a karmester igazi terepe, erre utalt a ráadás, Bernstein Candide-nyitánya is, amely igazi felszabadultsággal, ugyanakkor kidolgozottan, odafigyeléssel szólalt meg. Várjuk a folytatást, kíváncsian, hiszen az ország egyik vezető zenekarának irányítása jóval összetettebb feladat, mint egy, alapjában azért kellemes emlékeket maga után hagyó koncert levezénylése.