Barátságos ajánlat (A Pannon Filharmonikusok és Sharon Kam a MűPában)

2009. január 30.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Pannon Filharmonikusok
Sharon Kam (klarinét)
Vez.: Hamar Zsolt

HINDEMITH: Szimfonikus metamorfózisok Weber témáira
C. M.von WEBER: f-moll klarinétverseny, Op.73
SCHUMANN: I. („Tavaszi”) szimfónia, Op.38

Tudtommal a Pannon Filharmonikusok az egyetlen olyan vidéki zenekar, amely már évek óta önálló bérletet ad a Művészetek Palotájában. Az idei, „A tavasz megszentelése” fantázianevű sorozat első koncertje volt a ma esti, és mi már megint azon vesszük észre magunkat, hogy a közönségesnél sokkal nagyobb figyelemmel és izgalommal lapozzuk át a kínálatot.

Nem tudom, hogy a pécsiek csapatában ki felel leginkább a műsor-összeállításért, de rendkívül jól végzi a dolgát. A túljátszott repertoárdaraboknak itt nyoma sincs, de ügyesen kerülik a „méltatlanul viszont teljesen elfeledett” kategóriát is. Mára a Hindemith lesz az izgalmas kuriózum – ugyanis ezt egyáltalán nem ismerem –, de a klarinétversenyt is csak lemezről hallottam eddig.
Schumann pedig a gyengém. Azt hiszem, a szerző szimfóniáit jobban szeretem, mint ahogy azt általában a zenetudományból kiművelt fők illendőnek tartják...

Zenében – általában kultúrában – furcsa lehet ilyesmiről beszélni, de a Pannon Filharmonikusoknál feltűnően jó az ár-érték arány, és ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy „nem olyan rossz, mint amilyen olcsó...”. A MűPába persze szépen jönnek híresebb és rangosabb zenekarok is a nagyvilágból, de tapasztalataim szerint a sztárkoncertekről nem kevesen gondolják már eleve, hogy vagy nem tudják megfizetni a jegyet, vagy nem férnek be – és valami „barátságosabb” ajánlat után néznek.
Megjegyzem, itt is elég rendes telt ház van, az orgona alatti ülésektől kezdve a harmadik emeleti középerkélyig mindenhol ülnek.

A Szimfonikus metamorfózisok csillogó, gazdagon hangszerelt, de nem túl mélyenszántó zene. A szerzőt biztosan nem ezért szeretjük – már ha egyáltalán. Ráérek magára a zenekarra figyelni, és pontosan azt a „pannonos” hangzást hallom, amit ismerek és szeretek az együttes játékában. Biztosan sokat lehetne még javítani, természetesen én is érzékelem, hogy nincs akkora „sound”, mint a Concertgebouw-nál, nem annyira pontosak, mint az NFZ, és nem olyan selymes a vonóskar, mint a BFZ-ben – de egyetlen gyenge elemet sem tudok felfedezni, és ez önmagában is nagyon fontos dolog.

A kiegyensúlyozott és egészséges zenekari hangzáshoz társul aztán egy impresszív, beszédszerű klarinétszólam a Weber-műben. Sharon Kam játéka nem csak a fülnek szól, látványos is. A fiatal izraeli hölgy nagyon szereti a hangszerét, és az egész meggyőzően is szól.

A második félidőben aztán a Schumann-szimfónia a vártnál nehezebbnek tűnik – vagy csak a zenekar fáradt? Apróbb pontatlanságok és egy-két nyers szóló teszik a megszokottnál görcsösebbé a zenét. Folyamatosan érzékelem a kisebb bizonytalanságokat, de eltúloznom nincs értelme, hiszen tudom élvezni az előadást, sőt, jól érzem magam.

Lehet, hogy egyfajta értékmérő faktorként rendszeresíthetnénk is azt a kérdést, amit már hazafelé az autóban tett fel a feleségem: „tudsz mondani olyan helyet, ahol ma este szívesebben lettél volna?”

Néhány napja ezen gondolkodom, de a válaszom most is tagadó. Nem bánom, hogy elmentünk.