Mese, tanulság nélkül (A János vitéz a Nemzeti Színházban)

2008. január 30.
Nemzeti Színház

KACSÓH - HELTAI - BAKONYI:
János vitéz

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara
Mátyássy Bence, Tompos Kátya, Csoma Judit, Szabó Kimmel Tamás, Spindler Béla, Radnay Csilla, Hevér Gábor, Újvári Zoltán
Vez.: Silló István
Rend.: Alföldi Róbert

Az, hogy Petőfi Sándor valószínűleg nem egészen így képzelné el a János vitéz színrevitelét, nem kérdés, de ez a tény persze nem is jelent semmit, hiszen senki sem várja, hogy 2009-ben úgy rendezzenek színházat, ahogyan az Petőfinek is tetszene. Számomra sokkal inkább az a kérdés, miért választotta Alföldi Róbert éppen ezt a művet? Szinte biztos, hogy minden színházlátogatónak van valamilyen elképzelése Jancsiról és Iluskáról, valamilyen gyermekkori élménye, valamiféle elvárása a darabbal szemben. Azt hiszem, Alföldi egy dologban biztosra mehetett: nem létezik olyan ember a nézők között, aki úgy képzelte maga elé Kukorica Jancsi történetét, ahogyan azt a Nemzeti Színház igazgatója színpadra állította.

Alföldi Róbert talán maga sem tudta eldönteni, hogy népszínművet, vagy valamiféle aktualizált változatot akar, így aztán mindkét megoldást belecsempészte rendezésébe.

Az első felvonás amolyan vásári komédia hatású, könnyen emészthető, szórakoztató jellegű. A mesekönyvnek is beillő, napsütötte, sárguló búzamezős díszlet, a huszárok piros egyenruhája, a népies jelmezek - különös tekintettel a birkabőrbe bújtatott statisztákra - kellemes keretet biztosítanak egy hagyományos, jó értelemben vett szórakoztató előadáshoz. Talán kicsit sok az erotikus utalás, vagy nem is annyira sok, mint inkább itt-ott erőltetett, de akad néhány humoros ötlet, apró ügyes célzás is.

Mátyássy Bence és Tompos Kátya

Iluska mostohája cseppet sem rusnya banya, inkább öregedő szépasszony jó adag elfojtott szexuális energiával, s kevéssé rejti véka alá Jancsi iránt érzett vonzalmát.
Jancsi forrófejű hősszerelmes, a tiszta, lángoló szív és a józan paraszti ész kellemes egyvelege.
Iluska pedig a szűzies szépség, a kedvesség, az elfogadás, és a tűrés művésze. Pocsék az élet, tömény szenvedés az egész, de hála az égnek Jancsi szerelme mindent bearanyoz, így a lány bármit elvisel, s még boldog is tőle. Szóval tökéletes nő.
És persze ott van Bagó is, egy nagyon egyszerű ember, nagyon nagy szívvel.

A második felvonás díszletét (a Francia király palotája) fehér és aranyszínű, karácsonyfadíszekre emlékeztető golyóbisokból rakták össze. Kúp alakú oszlopok és hatalmas téglaalakú tömbök között szaladgálnak a színészek. Az uralkodó szín a fehér, az arany és a kék. A királylány önfejű és emancipálódni vágyik, a király gyáva és megfáradt, s feltűnően emlékeztet valakire, aki mostanában szintén egy országot próbálna irányítani, és hasonlóképpen kevéssé népszerű a nép körében. Aranyos, de valójában elég lapos párhuzam, s igazán kidolgozni sem sikerült. Ahogy mást sem. Elkezdett ötletek, meg-megcsillanó irányvonal, de nem érzem, hogy igazán bárhová is tartana az egész, hogy képes volna egységet alkotni, valami fontosat, igazit mondani.

A rendező valószínűleg a harmadik felvonással akart közönséget letaglózni, hatást elérni, székbe döngölni, vagy egyszerűen csak megbotránkoztatni. De inkább csak agresszív és közönséges lett. Metrómegálló, fekete és szürke, piszkos és rideg. Iluska miniben, húszcentis sarkú világítós topánkában, körülötte "munkatársnői" illegetik magukat csábosan. Jancsi egy pillanatig boldog is vele, de aztán honvágytól fűtve elrohan haza, Iluskát pedig elnyeli a szennyes élet. De mi is itt a tanulság? Nem igazán értem, pedig nem vagyok már mai csirke. Ez lenne a mi világunk? Ebben élünk? Ezek a lehetőségei az egyszerű, jólelkű, becsületes, szerelmes átlagembernek? Most jó az, ha a végsőkig kitartunk a szerelmünk mellett, vagy nem? Jó az, ha hőn szeretjük hazánkat, vagy mégsem? A fő konklúzió, hogy semmi remény, hiába minden küzdelem, az élet egy koszos luk, ahová sosem süt be a nap? Vagy tényleg csak annyi volna az üzenet, hogy minden nő ribanc, válasszuk inkább kicsiny falunkat és a ringó búzamezőt, az legalább nem áll utcalánynak? És azt sem értem mi végre az aranyló sárga, dobozba zárt kis meghittség a búzakévékkel, Jancsival és Bagóval, meg a fenenagy, önként vállalt magánnyal a darab végén. Vajon mire gondolt Alföldi Róbert, amikor mindezt kitalálta? Bár az még ennél is érdekesebb kérdés, milyen gondolatokkal megy haza a közönség a darab után a színházból?

Mátyássy Bence és Radnay Csilla

De hagyjuk a töprengést, nézzük inkább a zenei megvalósítást. Az, hogy az előadás végig erősítéssel szól, érthetetlen számomra. Annyira azért nem nagy az a színházterem, hogy ne lehetne áténekelni a teret. A zenekar, a kórus és karmesterük tisztességgel tette a dolgát, többre itt nem is igazán volt szükség, a színészek pedig próbáltak énekelni. Leginkább Tompos Kátyának (Iluska) és Radnay Csillának (Francia királylány) sikerült. A többiek jó közepes színvonalon, kissé erőltetett hangképzéssel, több-kevesebb intonációs gonddal, de igazán korrekt módon helytálltak. A hangosítás azért sem tett jót a produkciónak, mert a szereplők, ki tudja miért, de amúgy is folyamatosan emelt hangon beszéltek, s így egy idő után idegesítővé, nyomulóssá, túl harsánnyá vált az előadás.

Volt tehát egy kis vásári bohóckodás, egy kis mesejáték, egy kis kortárs tragédia, mindez egyazon rámenős, tolakodó stílusban, eltúlzott hangerővel, zavaros végkifejlettel, ötletes díszletek és jelmezek között, tehetséges színészek előadásában, de lényegében sajnos elég unalmasan. És mit szólt mindehhez a közönség? Természetesen lelkesen tapsolt, ahogyan mindig. Csak nehogy valaki azt higgye, ez bármit is jelent. A magyar közönségnél valószínűleg egyáltalán nem is lehet megbukni.

(Fotók: Gordon Eszter)