Holliger 70 (A Camerata Bern és Heinz Holliger hangversenye)
2009. február 20.
Az MTA Díszterme
Camerata Bern
Erich Höbarth (hegedű), Várjon Dénes, Simon Izabella (zongora)
Vez.: Heinz Holliger
BACH: c-moll versenymű hegedűre és oboára, BWV 1060
VERESS SÁNDOR: Musica concertante
DINU LIPATTI: Sinfonia concertante
MOZART: Esz-dúr versenymű két zongorára, K 365
Klarinét- és fuvolavirtuózok csak-csak feltűnnek hangversenyeken, bőven akadnak lemezeik is, de az oboa, e kettőnél szűkebb kifejezésbeli lehetőségei miatt alig kap szólista, vagy kamarazenekari feladatokat, legalábbis a képességeinek tökéletesen megfelelő barokk korszak után. Így azután nem csoda, ha kevés az utazó oboavirtuóz, ha ma „az” oboistát emlegetjük, még mindig Heinz Holliger a neve. Az első (Eterna) lemezemet még valamikor a hetvenes évek közepén vettem vele, barokk-késő barokk versenyművekkel. A fúvósok bizony hamarabb „kopnak”, dőlnek ki a sorból, mint mondjuk egy csellista, ezért is voltam kíváncsi, vajon Holliger (néhány hónap híján 70 évesen!) bírja-e még azt a rokokósan finom(kodó) játékmódot, amit az említett lemezen hallani tőle.
A Camerata Bern 4-3-3-2-1 felállású, tehát a minimálisnál éppen csak valamivel nagyobb kamarazenekar. A tagok egymás mellett állva játszottak, és erőteljesen telt, szép tónusú hangzással indítottak rögtön a Bach-kettősverseny elején. Így kevésnek is éreztem Holliger oboahangját (ez a vonóskar a két zongorával is egyensúlyban volt a Lipatti-műben), ugyanakkor nem lehetett panasz hangképzése ellen, semmi fölösleges vibrátó (a támasz még a helyén) nem terhelte a karcsú oboahangot. Egy-két enyhén problémás hangindítás jelezte, azért már nem száz százalékig engedelmeskedik a duplanád a mesternek. De lendületes volt az első tétel, ha tetszik, korszerű hangvételű, és mind Höbarth (a zenekarvezető egyébként), mind Holliger szépen formálta a lassú tétel dallamait, és gyakran élt azzal az eszközzel, hogy hangjai pianissimóban haltak el, ami mutatta, képességei még rendben vannak.
De Holliger nem csak jó képességű instrumentalista, tanult zeneszerző, és karmester. Amellett, hogy oboista, tán ugyanolyan ismert a huszadik század zenéjének irányító előadójaként. Két olyan szám is szerepelt a műsorban, amelyben erről az oldaláról mutatkozhatott. Tanára Bernben Veress Sándor volt, akinek 12 vonósra írt Musicáját 1966-ban mutatta be a Camerata. Lassú-gyors-lassú (Improvisation, Meditation, Action), tehát szabályosan háromtételes felépítésű, egyéni hangú, érdekes, szép alkotását hallottuk, itt is feltűnt a zenekar egységes tónusa, pontos együttjátéka. A concertante jelleget a két szólamvezető hegedű (az elsőt Höbarth játszotta), a brácsa és a cselló szólói adták, a zenekar tagjainak kitűnő megszólaltatásában. Az első rész végén zúgott is a taps, arra érdemes művet ismertünk meg.
Minden tiszteletem a zongorista Lipattié, de azt hiszem, nem csak valami patriotizmus mondatja velem, hogy a Genfben letelepedett Lipatti szintén szokványosan háromtételes, kétzongorás Simfonia concertantéja a Veress művel szemben (1938) gyakorlatilag érdektelen mű. Ezen a ponton a műsorválasztás is megkérdőjelezhető, e helyett tán stílusban a Veressétől eltérőbb, minőségben valami ütősebb darab hatásosabb lett volna itt.
A karmester Holliger még egyszer a zenekar elé állt, Mozart kétzongorás versenyét a magyar fúvósokkal kiegészített zenekar hazai szólistákkal adta elő. A kiegészített zenekar és a zongoristák (két Bösendorferen) is szépen, jól játszottak, kellemes élményt nyújtva, főleg a harmadik tételben. Némileg bátrabb műsorválasztás, némileg bátrabb előadói megközelítés (pl. redukált vonóskar a Bachban) azért jóval emlékezetesebb nyomokat is hagyhatott volna maga után, azon túl, hogy egy jól működő, muzikális társaság emlékét őrizhetjük.
