Semmi nem ugyanaz – Operai napló – Carmen

Nem újdonság, tudjuk évtizedek óta, hogy az Operaház Énekkara milyen nagyszerű együttes. Ezúttal csodálatos volt a leheletfinom Cigarettakórus, vérbő a Veszekedőkórus, remekül szóltak az együttesekben, de olyan káprázatos, döbbenetes energiával szóló kórusélményben, amelyet a IV. felvonás kórustablójában kaptam, nagyon ritkán van része operalátogatónak. Az énekkar az Operaház ékköve, ezt újólag meg kell állapítani, és a gyémánt ismét régi fényében ragyog.

Ariadné félúton Naxosz felé

Fischer Iván természetesen nagyszerű karmester, és láthatóan szívét-lelkét (és a humorát is) beleadta a produkcióba. Hatásos és egyedi ötlettel érkezett, az operatársulatával végzett misszió pedig minden elismerést megérdemel. Hogy az egész est mégsem akart összeállni, abban talán az ötlet is hibás, de a nem túl jól sikerült szereposztás biztosan.

Vannak még csodák! – Operai napló – Az álarcosbál

Az álarcosbállal ért véget az Opera nyári Verdi-sorozata, amelyet a Rigolettótól és a Traviatától eltérően csak két szereposztásban hoztak színre – igaz, hogy azokhoz képest kevesebb előadásban.

Fél Kaposfest – egész élmény

Az idei fesztiválnak sem volt hasznára a szokottnál is forróbb nyár és hogy az egyébként csodálatos, és abszolút alkalmas helyszínen nem működött tökéletesen a légkondicionáló berendezés. A hangulat és az előadott művek színvonala szerencsére ellensúlyozta a kánikulát.

Az énekesnő magánya – Operai napló – Traviata

Anger Ferenc műve egyszerűen csak ostobán és bosszantóan tehetségtelen. Ha valakik megmenthetik, azok az énekesek. Ha vannak magas színvonalon éneklő, színjátszó művészek a színpadon – és ez a Traviata sorozat, amelynek összesen négy előadását volt szerencsém látni, ilyen énekesekből többet is felvonultatott, számos örvendetes, vagy egyenesen meglepő alakításnak lehettem tanúja.

Operai napló – Rigoletto II.

Újra a Rigoletto, s bár egy ponton még felülmúlni is sikerült az első szereposztást, összességében a két nemzetközi értelemben is klasszis énekes, Agache és Danyilov nélkül korrekt, repertoár színházban vállalható, olykor örvendetes, de nem kiemelkedő színvonalat láttam, hallottam.

Bécsi barokk Cecilia Bartolival két estén át

A bécsi Operaház adott idén helyet Cecilia Bartoli Barocchisimo című, ötestés nyári fesztiváljának július 7-e és 11-e között. Az első három este Händel Julius Caesar Egyiptomban című, wagneri hosszússágú művét játszották, utána a negyedik estén egy kísérleti darab következett Their Master’s Voice címmel; a sorozatot végül egy több énekes közreműködésével megtartott gálaműsor, a Farinelli & Friends zárta.

Operai napló - Rigoletto I.

Nyilvánvaló, hogy az előadás kiugróan magas színvonalának okát nem a rendezésben, hanem néhány, illetve egészen pontosan két alakításban kell keresni. A címszerepben Alexandru Agache ismételte meg korábban is már többször méltatott alakítását. Az est másik sztárja az orosz tenor, Andrej Danyilov.

Panem et circenses - avagy Carpe diem

Oslóban látogatásom első teljes napja, nem tervezetten, az alkotmány ünnepére esett (május 17-e). A norvég Nasjonaldagen a királyi család aktív részvételével zajlik és mindenféle katonai jelenlétet nélkülöz. Az emberek, a csöppségektől a dédmamókákig bunadba, norvég népviseletbe öltöznek. Hömpölyög a tömeg, mindenhol rezesbandák játszanak, ide két tucat Karel Komzák is kevés lenne.

Új magyar opera született a 6színben

A Hét és fél halál tényleg vígopera, és tényleg abszurd. (A cím végül a premieren hangzott el a komponista szájából először, ami erősen sejteti a mű megszületésének improvizatív keletkezését.) Rövid, tömör és ütős párbeszédek, koncentrált és hatásos zenei kísérettel.

Üde, friss, szellemes és vidám (néha azért keserédes) – A Fra Diavolo az Eiffel Műhelyházban

Az előadás végén budapesti viszonylatban hatalmas ováció fogadta Bánffy Terem meredek nézőteréről fürgén (nem korához képest fürgén, hanem fürgén) lesiető rendezőt, Szinetár Miklóst. Az ünneplés nem az életkornak járt, hanem az üde, friss, szellemes és vidám (néha azért keserédes) előadásért. Ünnep volt végre egy premier, nem kellett utána búsongani „a múlt idők homályán”.

Elrejtett üzenetek nyomában – A Borisz Godunov új produkciójáról

Azt gondolom, Almási-Tóth András rendezőnek nem volt különösebb mondandója a Borisz Godunov kapcsán. Odáig ez nem volt baj, amíg hagyta a cselekményt folyni a maga medrében. A gond akkor keletkezhetett, amikor úgy érezte, ki kell bővítenie Muszorgszkij és főleg Puskin zsengéjét. Amikor a sorok közt mindenáron meg akarta találni az elrejtettnek hitt üzenetet, amit eddig még nem fedezett fel senki.

Prága – Két este, két operaelőadás

Két előadás egy fővárosból, két operaházban, egymást követő napon. És mintha ég és föld lenne a Nabucco és Ruszalka között.

Messziről néha tényleg minden másképp látszik – Szubjektív széljegyzetek a minapi Hunyadi-előadáshoz

Megint vihar van az Operaház táján. Ezúttal a Hunyadi László előadása került veszélybe. Ez a cikk azért született, hogy dokumentáljuk ezt a helyzetet, ezt az estét, mert messziről néha tényleg minden másképp látszik.

Egy csipet századforduló – A Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara koncertjéről

Fantasztikus együttes a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara, amely ilyen egységes hatást képes kelteni, de az eredmény nemcsak a zenészek egyéni képességeit, nemcsak a dirigens magasrendű irányítását, nemcsak az elmúlt 17 esztendő zenekarnevelő munkáját, nemcsak a rendkívüli együtt-muzsikálási készséget dicséri, hanem azt a megjelenítő állapotot, ami képes volt filozófiai magasságba emelni a hangjegyeket.

Fékezhetetlen szenvedélytelenség – A Pikk dáma idei előadásáról a MÁO-ban

Szóval, Vagyim Milkov rendezése tősgyökeres konzervatív munka. Szépnek tűnő díszletek, kornak megfelelő, cikornyás jelmezek és már ott vagyunk a XVIII. században, a cselekmény színterén. A rendező nem pepecselt sokat a társadalmi rétegek bemutatásával, mert a mű 2003-ban a szenvedélyességével aratott sikereket. Ha azt az előadást két szóval kéne jellemezzem, az a fékezhetetlen szenvedély lenne. És már itt is vagyunk, a 2024-es problémák sűrűjében.

Az oly soká várt katarzis az első pesti Ruszalkában – Gondolattöredékek a Magyar Állami Operaház új bemutatója kapcsán

A színház nagy ziccert hagyott ki a Ruszalkával. Szikora János pedig még nagyobbat pusztán azzal, hogy nem jutott semmi eszébe a dalmű kapcsán. Nem is érdemes sorolni, hányféleképpen és mi módon közelíthetett volna ehhez a remekműhöz, mert pusztán a lehetőségek felsorolása is meghaladja, amit a rendező ezúttal kiizzadt magából. A lebutított mesét láthattuk minden mélyebb gondolatiság nélkül, s még a mesékre oly jellemző varázslatot is gondosan kigyomlálta belőle.

Turandot, a túldíszített karácsonyfa – A hosszú Alfano-csábítás Bécsben

Tudom, mese. De én mindig elgyengülök attól, hogy Kalaf nem legyőzni, nem is megszerezni akarja Turandotot, hanem megváltani. Kifejezetten a szerelmére vágyik. Előbb visszaadja neki az esélyt, a végén pedig visszaadja a méltóságát is: Kalaf vagyok, Timur fia, öless meg, ha ettől boldog leszel. De hát hogy is öletné meg?

Az utolsó primadonna – Kolonits Klára estje az Eiffel Műhelyházban

Aki Kolonits lassan három évtizede kanyargó operaszínpadi pályafutását végigkövette, láthatta, hogy a Művésznő az ilyen lehetőségeket nem egyszerűen kipipálja, hanem ezekből a helyzetekből mindig építkezik. Kevés igazán tudatos szopránénekesnő működött hazánkban az elmúlt három évtizedben, Kolonits közülük is kiemelkedik.

The Triumph of the CSO - A Chicago Symphony Orchestra és Riccardo Muti látogatása a Müpában

Amikor az ember hírét veszi egy ilyen látogatásnak, és megtudja, hogy a világ „egyik legjobb” zenekarát egy igazi karmesterlegenda vezényli, nagyon hamar végig kell gondolja, hogy az egyszeri és megismételhetetlen lehetőségek nagyon drágák, és nagy kockázattal járnak. Tényleg annyira jók? Ez a kérdés már csak azért is állandóan fészkelődik, motoszkál és triggerel, mert nagyon jól emlékszem korábbi nagy találkozásokra!