A kedvencek bolygója – Operai napló – A bolygó hollandi

2024. október 4./11.
Magyar Állami Operaház

Wagner: A bolygó hollandi

A hollandi – Kálmándy Mihály
Senta – Sümegi Eszter / Horti Lilla
Daland – Palerdi András
Erik – Kovácsházi István / Nyári Zoltán
Mary – Christa Mayer / Farkasréti Mária
Kormányos – Horváth István

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez. Rajna Martin

Aligha emlékszik már bárki is, hogy az Operaházban most, 9 év kihagyás után felújított Hollandi-produkciót eredetileg Axel Kobelnek kellett volna dirigálni, aki meg is érkezett Budapestre próbálni, de ismeretlen okokból hirtelen visszalépett a felkéréstől. Ami tekintettel arra, hogy Kobel később egy bayreuthi hosszú és nagy sikerű Hollandi-széria karmestere lett, jelentős művészi veszteségnek tekinthető.

Majdnem utolsó pillanatban, ejtőernyősként hullott a karmesteri pultra Ralf Weikert, akit külföldön kitűnő előadások és koncertek dirigenseként ismertem meg. Ám a premieren kiderült, hogy a Hollandi nem az ő világa. Tevékenysége inkább hasonlított egy altatódoktoréhoz, mint Wagner izgalmas műve irányítójáéhoz: a nyitányt, a wagneri életmű fantasztikus gyöngyszemét hallgatva azt hittem, másik darabot hallok, nem azt, melyet elég jól ismerek.

Szerencsére az első három előadás után a produkciót átvette Kovács János, aki már a nyitány első hangjaitól teljesen új művészi minőséget mutatott: felizzott a légkör, eltűnt az unalom, és az énekesek is minőségileg más produkciót nyújtottak. Bár a magyar média egyik sztárja, Bochkor Gábor egyszer élő adásban filozofált arról, hogy teljesen mindegy, ki kalimpál, a zenészek úgyis ugyanúgy játszanak. Tévedett, nem először, nem utoljára – suszter maradjon a kaptafánál – nem mindegy ki és hogy vezényel, nagyon nem.

Miért e hosszú bevezető? Azért, mert az általam látott két előadásból az elsőn, október 4-én a mű visszazuhant a Weikert képviselte stílusba és színvonalba. Semmi erő, semmi vitalitás, semmi misztikum – generálszószként, közepes volumennel leöntött, energiahiányos, hangsúlyok és csúcspontok nélküli zenélés szólt, legfőképp a zenekarból, becsúszó fúvós gikszerekkel, énekkari belépési pontatlanságokkal – melyeket kénytelen voltam a karmester, a nem oly rég első karmesternek kinevezett Rajna Martin számlájára írni. Mentségére szóljon, hogy ami az énekeseket illeti, igazán nagy dolgokra nem számíthattam, de róluk később részletesen.

Ha nem áll előttem a feladat, hogy írnom kell a produkcióról, valószínűleg kihagyom a második előadást. De érdekelt három szerepben is az eltérő fellépő, különösen az új Senta, ezért mégis beültem a 11-i előadásra. És milyen jól tettem! Ismét a nyitány első hangjától megtörtént a kisebbfajta csoda, mintha Rajna Martin sárkányfű főzetet ivott volna: felzengett minden, éltek az árnyalatok, a dinamikai kontrasztok, és a zenekarban megszólalt az a nehezen definiálható, de minden jó Hollandi interpretációra jellemző emelkedett, misztikus hang is, mely nélkül a mű előadásának nincs értelme se. Amely élményt tud adni még nem ideális énekesgárda esetén is. Ha nem magam vagyok fültanúja, nem hiszem el, hogy egy karmester produkciója mindössze egy hét alatt ilyen hatalmasat érjen és fejlődjön.

A két este énekesei közül a két Sentát kell mindenképp első helyen említeni. Már 2015-ös debütálásakor leírtam, hogy Sümegi Eszter minden korábbinál meggyőzőbb volt számomra, és csak a húsz évvel ezelőtti viharos Lohengrin Elzáját tudtam hozzá hasonlítani. Akkori véleményemet nem kell megmásítanom. Mostani hangja, amely számomra soha nem volt ideális olasz szerepkörben, még mindig őrzi erényeit ebben a szerepben, mely kb. nyolcvan százalékban abban a fekvésben mozog, ahol hangja megőrizte fényét és volumenét. Ellenben a ballada középfekvésű részeiben meglehetősen erőtlenül szólt, főleg, mert a színpad akusztikailag előnytelen középső-hátsó részébe van rendezve.

Azok a magas pianóknak tűnő, de valójában egészséges mezzoforték, amelyeket jól használ többek közt a ballada gyors zárórésze előtt vagy a Hollandival énekelt kettős első részében, légkörteremtőek. Meglepően jól szólnak a csúcshangok is, ha teljes erővel megénekli őket, nem úgy, mint a zárójelenet Senta-Erik-Hollandi tercettben, ahol is teljesen elfogadhatatlan módon a szükséges ötös fokozatból visszakapcsolt kettesbe, a csúcshangokat inkább csak markírozta, gondolván, hogy tartogatja erejét a zárójelenet exponált csúcshangjaira. (Nem először tapasztalom tőle ezt a ravasz, hangkímélő megoldást, élt ezzel a módszerrel a Nabucco első felvonásának záróegyüttesében is.)

A másik Senta Horti Lilla. Elsőként azt szögezném le, hogy személyében pontosan olyan figura áll a színen, amilyet az ember elképzel: szép fiatal lány, tiszta arccal, nyílt, ábrándos tekintettel. Ehhez járul egy szép színű, jó volumennel szóló lírai-spinto szoprán hang, amely győzi a szerepet végig, a legkritikusabb hangokon is, ahol örvendetesen eltűnni hallottam a korábban, még akadémista korában jellemző lefelé disztonálást.

Jól játszik, eszköztelenül, de mégis hatásosan, hitelesen megjelenítve a mindenre elszánt, a szeretett férfit minden áron megmenteni akaró nőt. Meglepetés ez a Senta mindenképp, és csak igaz szívvel kívánni tudom neki és magunknak is, hogy ne bizonyuljon később korai, megerőltető vállalkozásnak. Sok fiatal tehetséget láttunk és hallottunk nem egészen adekvát szerepben csodálatosnak, és csak pár év elteltével lett világos, hogy a felkérés túl korán érkezett.

A két férfi főszereplő közül Kálmándy Mihály hozta jól ismert alakítását, amely nekem ebben a szerepben hangilag soha nem volt elegendő. A Hollandi nem Renato, még csak nem is Rigoletto, ahol megénekel egy jó fiszt vagy g-t, de egyébként a zenekar nem kényszeríti folyamatosan erőteljes hangadásra. A Hollandinak zengeni, szólni kell még a leghalkabb részekben is, a forte részekben pedig valóban emberfeletti feladat dacolni az árokból szóló hangorkánnal. Ez Kálmándynak nem ment már tíz éve se, még kevésbé megy most, ehhez hiányzik egy valóban attraktív, minden fekvésben intenzív matéria: csak akkor fedi hellyel-közzel a szólam elvárásait, ha teljesen előre, a rivaldára van rendezve. Tulajdonképpen fáradt a hang, ami nem is csoda, hiszen nem pihent a nyáron se, és az előző évadban is folyamatosan egyedül ő énekelte a 6-7 előadásból álló szériákat.

Daland szerepében Palerdi Andráson nem segít a rivalda se: tulajdonképpen sose volt az a basso profondo, akit az ember szeretne ebben a szólamban, alakításának buffó jellege pedig fényévekre áll a figurától. Hangja ma már maximum karakterhang: mélysége nincs, középen nem szól, a magas regiszterben pedig nyitottan kiabál. Jelen állapotában nem II. Fülöp, amire ki van tűzve a közelgő Don Carlos-szériába, még kevésbé Sarastro – maximum V. Károly, vagy más operákban gondolkodva Angelotti, esetleg a Sevillai Bartolója; de még inkább Sekrestyés, Alcindor vagy Benoit a Bohéméletben, amelyeket ez a buffó Daland egészen ígéretesnek sejtetne. (Szomorú kijelenteni, hogy a színházban ma nehéz lenne igazán megfelelő énekest találni erre a szerepre, de talán ideje lenne Palerdi helyett mégis keresni valakit. Hátha.)

Erik szerepéhez meglepően későn érkezett Kovácsházi István, fordított utat bejárva, mint ami Wagner-tenorok esetében szokványos. Általában ezzel kezdenek, később jutnak el Siegfriedhez, Parsifalhoz vagy egyenesen Trisztánhoz. Későn érkezett, de nem megkésve: a hang még mindig szépen, erővel szól, de nem hiányoznak lírai, puha színek és árnyalatok se; a biztos belcanto technikának köszönhetően a cavatina az előadás talán legszebb énekesi produkciója volt.

Nyári Zoltánt már hallottam Erikként, még a covid előtti Müpa- produkcióban a Wagner Napokon. Előtte, úgy emlékszem, az előző Carmen premier Don Joséjaként, réges régen. Azóta megjárta külföldet, túl van Trisztánon is – ehhez képest a hangja még mindig megvan, bár nem vesztette el korábbi problémáit. Most is nyitottan énekel, ami veszélyezteti a csúcshangok biztonságát, technikája pedig nem elégséges a cavatina „szép” megszólaltatásához. Most is erénye az átélt játék, és talán a két este legjobb wagneri énekbeszéde, világos és érthető artikulációval.

Mary szerepében első este Schöck Atalára készültem, aki ismét lemondott, Christa Mayert hívták vendégként helyette. (Nem luxus ez állítólag ínséges anyagi időkben? Ha a honlapon három magyar énekesnő is fel van a szerepre tüntetve?) A művésznő oldala a Wikipédián szolid karriert rajzol, csak évszámokban nem bővelkedik: nem adja meg születési évét, ami mostanában már általános gyakorlat, de még a debütálásit se. Jelenlegi hangi produkciója jobb napokat látott matériát sejtet, némileg már elhasznált állapotban.

Második estén Farkasréti Mária énekelt, hangilag a szerep jellegéből adódóan jelentős hangi teljesítményt nem, de jó alakítást mutatva.

A Kormányos szerepe nem lett kettőzve: Horváth Istvánt mindig szerettem ebben a szerepben. Az első felvonás dalát szépen, csengő hangon adta elő ismét, továbbra is kitűnő és kedves figurát játszott.

A kórust épp a múltkor dicsértem meg nagyon, és véleményemen most sem kell változtatnom alapvetően. A Hollandi kórusai hatalmas feladatot jelentenek, főleg a férfikarnak, akik a 8-i estén az első felvonásban saját színvonaluk alatt teljesítettek: több pontatlan belépés, és a tenor szólam nem homogén megszólalása rontott az összképen. A III. felvonás matrózkórusától kezdve azonban helyre zökkent a mindenkori rend, csak azt sajnálom, hogy a külső férfikar felvételről szólt, nem élő hangokkal.

PS. Végül egy kis címmagyarázat: kedvencek bolygója. A bolygót vonatkoztathatnánk a mű címére is, de akkor nagybetűvel kellett volna írnom. A bolygó az Operaház, amely külön, mindentől, elsősorban színvonaltól és hiteles szakmai mércétől függetlenül kering évek óta. Bár a főigazgató egy nemrég megjelent nyilatkozatában kijelentette, hogy nem az énekesek fanklubjainak véleménye szerint megy a szereposztás, hanem a nagyon kompetens szakmai vezetőség döntései alapján. A kompetenciáról inkább nem értekeznék, mert felesleges: ez a mostani Hollandi is bizonyítja, hogy erről szó nincs, mert akkor a két főszereplő közül az egyiknek semmi keresnivalója nem lenne a színpadon, a másik pedig nem egyedül énekelné a teljes szériát egyre fáradó hangon.

Ideje lenne a vezetőségnek észrevenni, hogy nem csak néhány kedvence van a világon. Nem azok a jók, akiket ők mindent éneklő sztároknak kineveznek. Akik folyamatosan csinálnak teljes szériákat anélkül, hogy produkciójukkal erre rászolgálnának, sőt! Gyakran hangjukhoz teljesen inadekvát szerepekben. Nem gondolják az illetékesek, hogy a közönség nem mindig ugyanazokat az énekeseket akarja hallani és látni? Hogy egyszerűen unalmasak? Sümegi, Sáfár, Gál, Szántó, Kálmándy, Palerdi, László mellett talán ideje lenne észrevenni másokat is. A sort folytathatnók, kiterjesztve a karmesterekre is. Miért folyton Halász? Korábban miért mindenben Kocsár? Miért a felesleges vendégek meghívása, ha itthon sokkal jobb énekesek és karmesterek állnak, állnának rendelkezésre?

A post scriptumnak a „kedvencek bolygója” címet adtam, de lehetett volna a „szereposztások anomáliái” címet is adni. Mely címmel egy teljes írást készültem írni, és csak azért nem tettem, mert nem akarok a mellőzötteknek név szerinti felsorolásukkal ártani nekik. A szereposztásoknál a közönség véleményét és érdekeit kéne figyelembe venni, nem a személyes szimpátiákat. Elég a kedvencek érdemtelen és mindenen eluralkodó sztárolásából!

fotó:© Nagy Attila