Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Mikor a darab nem enged – Operai napló – Manon Lescaut

2025-01-29 14:04:53 - ppp -

Operai napló – Manon Lescaut 2025. január 18./24./26.
Magyar Állami Operaház.
Puccini: Manon Lescaut

Manon Lescaut - Ádám Zsuzsanna /Tuznik Natália
Lescaut - Kelemen Zoltán
Des Grieux - Gaston Rivero
Geronte - Gábor Géza
Edmondo - Szeleczky Artúr
Egy zenész - Heiter Melinda
Fogadós / Hajóskapitány - Kiss András
Őrmester - Káldi Kiss András
Lámpagyújtogató - Pál Botond
Táncmester - Papp Balázs

 

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara, Énekkara és Gyermekkara
vez: Kesselyák Gergely

Manon Lescaut... jó régen láttam utoljára. Puccini műve azok közé tartozik, amelyektől évtizedekkel ezelőtt alapvetően búcsút vettem, mikor egy énekes, aki addig meghatározta viszonyom a műhöz, nem énekelte tovább a szerepét. Ilosfalvy Róbert 1961-tól 1991-ig, tehát pontosan harminc évig volt a budapesti Manon-előadások meghatározója, amellett, hogy az egész világon is a szerep legnagyobb alakítói között tartották számon. Stúdió- és élő felvételei mércék voltak, és valószínűleg maradnak örökre minden hallgatónak és minden tenornak, aki Des Grieux szerepével próbálkozik.

Ilosfalvy távozása után, ha jól számolom, összesen öt alkalommal néztem meg a Manont, ami harmincnégy év alatt soknak éppenséggel nem mondható. Minden alkalommal kizárólag egy énekes vagy énekesnő miatt vitt rá a lélek, hogy Ilosfalvy emlékével a fülemben egyáltalán próbát tegyek. És az öt alkalomból csak egyszer jött össze olyan szerencsés csillagállás, hogy megszülessen újra a mű, ahogyan képzelem, szeretem. Ez egy 2001. novemberi előadás volt, amelyben a kirobbanó formában éneklő Alberto Cupido volt Lukács Gyöngyi partnere. Kettősüket nézve, hallgatva nem kellett szomorúan visszaemlékeznem a Kincses-Ilosfalvy páros előadásaira, nem volt semmiféle hiányérzetem.

A Manon pesti rendezései közül az 1961-es Mikó-rendezés a maga korában egyszerű, stilizált eszközeivel modernnek számított, évtizedekig jól működött. Valló Péter rendezése 1999-ben nem aratott sikert, de ennek ellenére kitartott kb. húsz évig. Ma már visszasírhatjuk. Szabó Máté redezését a premier idején nem láttam, azóta hosszú évek teltek el. Hagyományosnak tűnő, alapvetően a darabot színpadra állító színrevitel, sajnos számtalan olyan ötlettel, amely távol áll a műtől, a librettóban írtaktól, és sajnos nagyon gyakran a zenétől is. Ez a legtöbb mai rendezés kulcsproblémája: ötletelés folyik, ahelyett, hogy megfejtenék és kidolgoznák a szereplők kapcsolatrendszerét, és az ötletek nagy része sajnos köszönő viszonyban sincs a szerző elképzeléseivel és szándékaival.

Ennek a rendezésnek meghatározója a díszlet. Egy leginkább klasszicista stílusúnak tűnő épület, vagy annak romjai, háttérben egy égbe vezető lépcsővel, amelyet felvonásonként kisebb-nagyobb díszletelemekkel alakítanak át hol az Amiens-i fogadóvá, hol Manon budoárjává vagy a Le Havre-i kikötővé. Nem kezdem hosszan sorolni a fogadó közönségének jelmez katyvaszát, melyben előnytelenül szabott, ujjatlan estélyi ruhában kavarognak korosodó dámák, mintha Bervoix Flóra estélyéről csöppentek volna be. Van itt minden: férfinek öltözött nők, piros ruhás denevér, Arlecchino, csontváz, sárga ruhás kánkán táncosnő és Belfegor álarcos figurák, akik bizonyára a darab tragikus kimenetelét kívánják jelezni, a negyedik felvonásban visszatérve, hogy ott se hagyják szegény Manont egyedül haldokolni. A II. és III. felvonás se sokkal szerencsésebb. Az előbbiben a poétikus madrigált egy szex shopból érkező domina kórus intonálja és táncolja, utóbbiban a női kar olyan együttesben jelenik meg, mintha a Don Carlos udvarhölgyei lennének.

Mindez nem tragédia, legfeljebb csak zavaró és bosszantó. Annyi képtelen rendezés után az ember már akár legyintene is rá. A nagy baj a IV. felvonásban történik, melyben a két főszereplő a sivatagban magányosan bolyongva szenved, teljes egymásra utaltságban, összefonódva zenében és szövegben egyaránt. Szabó Máté azonban, mint mostanában szinte minden rendező, úgy látszik, nem olvasta a művet, és annak parancsait. Nem hallotta meg a zenét se. A díszlet itt válik képtelenné, mert a drabális monstrum teljesen kizárja a semmiben való kiszolgáltatott bolyongás érzetét – egyrészt. Másrészt a két szereplő a teljes összekapcsolódás helyett elkülönülve kering egymás körül, nem születik meg az a torokszorító intimitás, amely a műben BENNE VAN. Itt nincs. Így pedig a IV. felvonás katarzisa fájdalmasan elmarad, a darab nem enged, és követeli azt, ami a lényege.

Elmarad, hacsak... hacsak az énekesek nem tudnak győzni minden felett, amit a rendezés rájuk kényszerít. Ami nem könnyű, és nem is mindig sikerül. Hiszen éneklésben nem egyszerűen a maximumot, hanem annak dupláját kell adni, hogy feledtessék a körülményeket. Az általam látott három előadásból ez egyszer sikerült is.

Operai napló – Manon Lescaut Nem tagadom, hogy az idei Manon-szériára az első szereposztás címszereplője, Ádám Zsuzsanna miatt neveztem be. Nem titok, nem újdonság, írásba adtam már kétszer is, hogy személyében a jelenlegi magyar operajátszás szoprán csillagát ünnepelem. Akinek hangjához foghatót az utóbbi két évtizedben nem hallottam sem itthon, sem külföldön. Igazi érett, drámai szoprán, nem felturbózott lírai. A teljes hangtartományban homogén színnel szól, közép fekvésben, ha kell puha, bársonyos, ha kell erőteljes, a magas regiszterben pedig példátlan fénnyel és erővel szól. Ez a hang nemzeti kincs, amelyre repertoárt lehetne és kellene építeni, mindenekelőtt a Verdi-életmű nagy szerepeit, de bevallom, nekem lennének más, merésznek tűnő ötleteim is.

Ádám Zsuzsannának ez a harmadik Puccini szerepe. Előbb volt Magda a Fecskében és Tosca, mint Manon. Ez nem tipikus, de nem is egyszeri dolog, hiszen Sass Sylvia és Lukács Gyöngyi is ilyen sorrendben érkezett a szerephez. Ádám Zsuzsanna drámai hősnői hangja tulajdonképpen papírforma szerint nem kvadrál egészen Manonnal, aki, valljuk be, nem éppen emelkedett heroina karakter.

Felszínes kis fruska, aki semmiféle csábításnak nem tud ellenállni, hol a pénz, hol a testi vágy viszi tévútra. Mohó, mindent akaró, ingatag jellemű nő, akit csak Puccini zsenije és zenéje tud a negyedik felvonásban olyan hősnővé emelni, akiért kicsordulhat az érzékeny lelkű néző könnye. Nem egyszerű feladat ezt az utat bejárni, énekben megjeleníteni.

Manonról sokan azt gondolják, lírai szoprán szerep, pedig nem az. Az első felvonásban igen, de a második felvonás közepétől, a szerelmi kettőstől kezdve a szerep egyre drámaibb. A harmadik felvonás névsorolvasási jelenetében kis hangú szoprán egyszerűen elvérzik, a negyedik felvonás nyitó kettősében pedig szólnia kell, áradni, mint egy bővizű folyó, különben az egész hatástalan marad. És mint minden Puccini műben, ott van és szól alatta a hatalmas zenekar.

Ádám Zsuzsanna már a 18-i előadáson is ígéretes hangi teljesítményt nyújtott, de mivel ez még inkább az ő nyilvános főpróbája volt, az alakítás komplexitásában még nem mondta ki a végső szót. Egy hét azonban elég volt a nagy ugráshoz, és 24-én bámulatos fejlődést mutatott. A hang még fantasztikusabban szólt, a negyedik felvonásban pedig megtörtént a csoda: nem számított a díszlet, nem számított a rendezés, megszületett a szenvedő és haldokló Manon. Sajnálatos, hogy már csak egy előadása van hátra, de bízzunk benne, hogy hamarosan újra láthatjuk a szerepben, melyben érzésem szerint beláthatatlan távlatok nyílhatnak meg.

Tuznik Natália a második szereposztásban folytatja érzésem szerint eltúlzott sebességű birtokbavételét a nagy szerepeknek. Iphigénia, Donna Anna és Ford Alice után itt van mindjárt Manon. Attól tartok, valaki vagy valakik merő jó szándékból fejükbe vették, hogy tönkre teszik idő előtt. A hang kétségtelenül ígéretes matéria, és Iphigénia óta fejlődött is, mert ma már piano tartományban is biztosabb, nem folyamatos forte éneklést hallunk. Azonban a technikai gond éppen a magas forte regiszterben mutatkozik. Nagyot akar énekelni, még sokkal nagyobbat, mint amennyi természetesen adott, ettől gyakran forszíroz, és sérül az intonáció. Színe nem tipikusan olaszos, kicsit hideg, kicsit egyenes, adekvát területe inkább a barokk és Mozart, mint Verdi és Puccini.

El kell ismerni, hogy Tuznik az utóbbi években, egy-másfél évtizedben is szinte talán az egyetlen tényleg főszerepekre alkalmas szoprán hang, amely az Akadémiáról kikerült. Épp ezért vigyázni kéne rá, nem Donna Annával és Manonnal terhelni. Amit láttam és hallottam, szép, a negyedik felvonásban különösen – ez nem lepett meg, mert a Marton-énekversenyen is Manon halála volt a legjobb produkciója – de óvatosságra int. Eszembe is jut egy kritikus, aki 50 éve így írt egy akkor üstökösként berobbanó szopránról: csak meg ne tévessze őt és másokat ez a nagy volumen. Célozva ezzel arra, milyen veszély leselkedhet egy tehetséges lírai szopránra a nem megfelelő szerepválasztásokkal. Azt a szopránt, és még több másikat is, sajnos, megtévesztette. Tuznik Natáliának nem tudok mást tanácsolni most én sem, elismerve Manonjának vitathatatlan értékeit: több megfontoltságot!

Gaston Rivero nem először énekli nálunk Des Grieux-t, már 2011-ben is vendégünk volt. Akkor 33 éves volt, most 47, ez egy tenor életében nem jelentéktelen különbség. Nagyobb dicséretet aligha mondhatnék róla, hogy az eltelt évekkel és 180 Manon-előadással a háta mögött énekében nem vagy alig hallani változást. Nem az a hang, amelyet a szerep kívánna, a megfelelő fach a Bohémélet és a Rigoletto környéke lenne, de a nemzetközileg is dívó operai hiánygazdálkodás miatt méreténél egy-két számmal nagyobb ruhát kell öltenie. Biztos olaszos technikájának köszönhetően még sorozatban is képes hozni formáját minden este, megvannak a magasságok is, a szerep megkövetelte súlyban és erőben lehet hiányunk. De soha rosszabbat!

Kelemen Zoltán Lescaut szerepében sokkal jobb formát mutatott, mint legutóbb Jago, vagy még a nyáron Germont szerepében. Igaz, hogy egészen más a szerep súlya és jelentősége, hiszen ez lényegében egy nagyobb terjedelmű comprimario szerep. Ezt Kelemen tökéletesen hozta, és a második felvonás bizonyos pontjain megvillantotta a szerepen túlmutató hangi tartalékait is.

Gábor Géza néhány évvel ezelőtti Sparafuciléjéhez hasonló jelentős figurát csinált Geronte szerepéből, ezúttal hangilag is legjobb formáját futotta. Rajta kívül megemlíteném még Kiss Andrást és Káldi Kiss Andrást, akik kis szerepükben is jó hanggal, karakteresen szolgálták az est sikerét.

Akikről semmi, de semmi jót nem tudok mondani, sajnos, azok a darab tenor comprimariói. Élükön Szeleczky Artúrral, aki Edmond kicsi, de egyáltalán nem jelentéktelen figurájában – egykor Rozsos István, Gulyás Dénes, Berkes János szerepe volt! – elgondolkodtatott, hogy ezzel a hanggal, ezzel a technikával hogyan kerülhetett Don Ottavio és a Junior Prima Primissima díj közelébe. (Aztán biográfiájában láttam, ki tanította a ZAK-on, és minden világossá vált.) Pál Botond a lámpagyújtogató szerepében hasonlóképp elgondolkodtatott, hogy ugyan minek alapján osztották rá Dmitrijt a Boriszban, amely egykor Ilosfalvy szerepe volt. Papp Balázst hallgatva pedig leginkább azon gondolkoztam, hogy hol képzi a hangokat, ha már középfekvésben is ilyen borzasztó vibrátóval szólal meg. Összességében azt kell mondanom, hogy a három fiatal, énekesnek tanult vagy még tanuló tenorista énekében semmi nyomát nem fedeztem fel annak, amit egyszerűen professzionális énektechnikának neveznek. Szomorú, sőt tragikus, hogy a magyar énektanítás ilyen tudással és képességgel bocsát szárnyra fiatal diplomásokat, akik így tulajdonképpen semmiféle igazi feladatra nem alkalmasak. (Épp tegnap néztem egy 1976-os interjút Maria Callassal, aki azt mondta, hogy a konzervatóriumok, az ének iskolák a legfontosabbak, azok a műfaj jövője, ott kell megalapozni mindent. Természetesen abszolút igaza volt – de mintha Magyarországon ennek senki nem akarna tudatára ébredni.)

Kesselyák Gergely hosszú kihagyás után tért vissza a színházba, melyet én a legnagyobb örömmel csak üdvözölni tudok. Bár rendezőként voltak vele problémáim, azt ismételten le kell szögezni, hogy személyében vérbeli operakarmesterrel van dolgunk, amelyet egy zenés színház saját érdekében nem nélkülözhet. Hogy milyen direktor lett volna vagy lehetne, nem tudjuk, de hogy ezt a Manon Lescaut-sorozatot nagyszerűen, összefogottan és mély ihletettséggel, egyes pontokon felkavaróan és megrázóan dirigálta, az vitathatatlan. Társa volt ebben a csúcsformában játszó, ezer színben pompázó zenekar és a nagyszerű énekkar.

Ezzel a három előadással Manon élményeim száma harmincöt év alatt ötről nyolcra emelkedett. Hogy mennyivel és mikor emelkedik tovább ez a szám, nem tudhatom. Énekesfüggő, mint számomra minden ebben a műfajban. Remélem, hogy azokat, akiket érdemes nézni és hallgatni benne, láthatjuk újra rövidesen. És azokat is, akiket most nem tudtam megnézni, pedig, ebben biztos vagyok, érdemesek rá.

Majd legközelebb.

Operai napló – Manon Lescaut
fotó:© MÁO, Berecz Valter






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.