Amikor nem a címszereplő a főszereplő – Bellini: Il pirata

2024. november 6.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Bellini: Il pirata

Imogene - Kolonits Klára
Gualtiero - Paolo Fanale
Ernesto - Alexey Bogdanchikov
Itulbo - Tötös Roland
Adele - Busa Gabriella
Goffredo - Kovács István

km. Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
vez. Dinyés Dániel

Nem mondhatjuk, hogy a budapesti közönség nagyon el lenne kényeztetve bel canto operák terén. Lehet persze, hogy olyan nagy igény nincs is rá, és éppen elég annyi, amennyit az elmúlt 20-25 évben kaptunk belőle. 2000 és 2013 között Edita Gruberova hozta el nekünk legnagyobb alakításait felejthetetlen hangversenyszerű előadásban a Művészetek Palotájába, később is hallhattuk Bellini és Donizetti egy-egy művét ugyanitt vagy az Erkel Színházban.

Különösen sikeres volt A puritánok szcenírozott változata, amely kétszer is megtöltötte a MÜPA nézőterét még a pandémia előtt, köszönhetően a kiváló szereposztásnak, benne egy igazi tenor revelációval Francesco Demuro személyében. Az egyetlen kivétel a Norma volt, amely az ezredforduló után repertoár előadásként is nagy siker volt, de nem tudott mégse tartósan műsoron maradni, noha külföldön az egyetlen folyamatosan játszott Bellini-opera.

Szeresse bárki a bel canto stílust annyira, mint például én, azt el kell ismerni, hogy a mai világban nincs könnyű helyzetben. A legtöbb mű embertelen nehézséget támaszt előadóival szemben, a főszerepekre szinte lehetetlen megfelelő énekeseket találni. Ezen kívül a művek nem igazán felelnek meg a mai kor nézői időérzékelésének, magyarán mondva: olykor terjengősek és unalmasak kissé – ha nem megfelelően adják elő.

Meggyőződésem, hogy ez lehet a fő oka annak, hogy nem játsszák őket, miközben a barokk operák az egész világon újrafelfedezésük virágkorát élik. Pedig olyan nagyon cselekményes vagy érdekfeszítő műveknek azok sem mondhatók, viszont sokkal könnyebben találhatók rá alkalmas énekesek.

Il pirata (A kalóz) Bellini harmadik operája. A szerző korai és késői korszakáról nem lehet beszélni, hiszen mindösszesen harmincnégy évig élt. (Kevesebbet, mint Mozart.) Huszonnégy évesen írta első, harmincnégy évesen utolsó operáját. Tíz év, tíz opera, ennyi a Bellini-életmű. A kalózt tekintik az első kiforrott művének, mely a maga korábban nagy sikerű és gyakran játszott opera volt, majd teljesen eltűnt a repertoárról. Tulajdonképpen a Norma volt az egyetlen, mely mindig megőrizte népszerűségét, a többi csak szórványosan került színre, legtöbbször olyankor, ha akadt egy-egy díva, aki tündökölni szeretett volna női főszerepeikben.

A kortárs pletykák feljegyzései alapján az igen jóképű Bellini („a szép szicíliai” néven emlegették) rajongott a női nemért, és ez a rajongás nem is maradt viszonzatlan. Talán ezért is van, hogy szinte minden operája központjában a női főszereplő áll, szebbnél szebb, hálásabbnál hálásabb szerepekben aratva hatalmas sikereket. A férfi főszereplőkről sem feledkezett el: az igazat megvallva a hősnőknél kevésbé központi szerepeket írt nekik, viszont iszonyatosan nehéz szólamokat. Egy régebbi Operák könyvében Till Géza például a Puritánok Arturóját egyenesen elénekelhetetlennek nevezte. Tegyük hozzá: némi túlzással, hiszen azért akadtak fantasztikus tenoristák Filippeschitől Pavarottiig, Geddától Krausig és még néhány kiválóságig, akik igazán nagy Arturók voltak – akiket azonban megszámolni két kezünk is elegendő lehet.

Így áll a helyzet A kalóz esetében is. Imogene szerepét, és vele együtt magát a művet is, Maria Callas támasztotta fel a Scalában 1959-ben egyetlen sorozatra, hogy később Montserrat Caballé egyik legendás szerepe legyen Firenzében, Rómában és New Yorkban is. Ezeket az előadásokat szerencsére gyönyörű felvételek őrizték meg az utókornak, de később is, ha valahol vállalkoztak az előadására, legtöbbször készült felvétel azokból is. Köztük igen jók is, de azt hiszem, Callas és Caballé felvétele etalon marad örökre.

Imogene szerepe az életműben nem az Alvajáró Aminája, Júlia vagy a Puritánok Elvirájának rokona, hangilag közelebb áll Norma, Alaide (La straniera) és Beatrice di Tenda koloratúrák nélküli változatához. Ez persze nem jelenti azt, hogy könnyebb lenne azoknál: kevésbé csicsergős, kevésbé cikornyás szólam, sokkal erőteljesebb közép- és mély fekvést követel, de néhány ponton koloratúrkészséget is.

Tökéletesen megfelel magyar bel canto dívánk, Kolonits Klára mostani hangjának. Azt hiszem, a legjobb pillanatban találkozott vele, mikor egyszerre élvezhetjük a tökéletességig kiforrt hangot és a hozzá csatlakozó hangi alakítókészséget is. Pódiumon is hiánytalan volt a kifejezés ereje, minden fekvésben tökéletes a hangi diszpozíció, kiemelve a magas regiszter biztonságát, gyönyörű fényét és erejét. Már korábbi operák előadásában is egyértelmű volt, hogy érte, miatta, neki érdemes, sőt szükséges elővenni ezeket a műveket, mert minden alkalommal óriási élménnyel ajándékozza meg a közönséget.

Sajnos ezen az estén a főszerepek szólistái között egyedül volt. Mint fentebb céloztam rá, a tenor főszerepre megfelelő énekest találni manapság szinte lehetetlen. Callas és Caballé partnerei (Pier Miranda Ferraro, Bernabé Marti, Flaviano Labó) pompás hangú spinto tenorok voltak, remek magas regiszterrel. Később Stuart Neill és Marcello Giordani is hiánytalanul megfelelt a szólam követelményeinek. Ma már ilyen tenor igen kevés van, megszerezni őket két koncertre nehéz lenne. Ezért is gondolhattak egy lírai tenorra, aki talán könnyebben győzi a rettenetesen kényelmetlen fekvésű szólamot.

Paolo Fanale ebben szerepkörben jól csengő név, azt gondoltam, reméltem, hogy megfelelő választás lesz Gualtiero szerepére. Sajnos hatalmasat tévedtem: Fanale az est legkellemetlenebb perceit szerezte a pódiumon. Már bemutatkozó áriájában teljesen indiszponáltnak tűnt: ahogy a szólam kicsit is emelkedni kezdett, a középfekvésnél magasabbra, a hang elvékonyodott és beszűkült, a magas hangok leginkább kukorékolásra emlékeztettek, de azt is rekedten. Végig azon gondolkoztam, hogy beteg-e vagy sem, hiszen két frázis közti másodpercnyi szünetben is torkát köszörülte. Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy nem egyszerű indiszpozícióról vagy betegségről volt szó: mivel a középfekvésben a hang teljesen egészségesen, szép színnel, csengéssel és volumennel szólt, a magas regiszterben való generális technikai, esetleg pszichés gondokkal állunk szemben. Egyszerűbben: Fanale fél a magasságoktól. De akkor miért vállal el egy ilyen feladatot? Aki pedig meghívta, nem hallgatta meg előtte?

Szolid teljesítményt nyújtott a harmadik főszerepben az orosz bariton, Alexey Bogdanchikov. Mivel A kalóz nem olyan opera, melynek szerepeire tucatjával állnak rendelkezésre énekesek, akik tudják, mert már énekelték a szerepüket máshol, olyat kell találni, akinek nem kell megtanulni külön erre az alkalomra. Bogdanchikov lényegében kotta nélkül, kívülről énekelt, amiből gyanítható, hogy nem először. Ha mégis, külön elismerés jár neki, hogy ilyen jól felkészült feladatára. Hangja a ma gyakori, se nem tenor, se nem bariton matéria, színben, volumenben is épp megüti a főszerepes középszer szintjét, különösen a magas regiszterben nyújtott halvány teljesítményt.

A kisebb szerepekben tetszett Busa Gabriella és Kovács István, ellentétben Tötös Rolanddal, akire a tőle Szegeden korábban hallottakhoz képest rá se lehetett ismerni. Csak remélni tudom, hogy a szerep nem fekszik neki és nem hangi krízisről van szó.

Kolonits Klára egyetlen méltó partnere a főszereplők közül a Nemzeti Énekkar volt. Bellini operáiban a számos kórusrész miatt az Énekkar minősége és felkészültsége döntő fontosságú, és ahogy azt korábban Gruberova partnereként többször tették, ezúttal is homogén hangzással, kitűnő volumennel járultak hozzá az est sikeréhez. Hasonlóan elégedett voltam a Nemzeti Filharmonikus Zenekar játékával is, különösen azért, mert nekik opera csak évente pár alkalommal jut feladatul, bel canto pedig jó esetben több évente – mégis a más repertoárban megszokott biztonsággal és színvonalon működtek közre.

Dinyés Dánielnek, az koncert karmesterének szívügye a belcanto, ezt már több kiváló pesti és vidéki produkcióval bizonyította. Nem titok, sőt közismert, hogy Kolonits Klára és ő egy párt alkotnak az életben is – talán ezért is van, hogy mindig a Sutherland-Bonynge páros jut róluk eszembe. Dinyés kitűnő partner volt minden pillanatban, az emelkedettekben éppúgy, mint Fanale kritikus pillanataiban, alkalmazkodó és segítőkész kísérőként. Mint Bonynge is egykor, ő is kevéssé, legalábbis az én ízlésem szerint kevéssé, használja az ollót – azaz nem nagyon húz a műből semmit. Pedig szerintem hasznos lett volna, mert a koncert hosszúsága alapján a teljesen, vagy majdnem teljesen nyitott verziót játszották.

Ennek ellenére a koncert telt ház előtt, nagy sikert aratott, a közönség lelkesen és forrón ünnepelte Kolonits Klárát, és elnézően megtapsolta, érzésem szerint érdemeiken felüli mértékben, a másik két főszereplőt. A következő bel canto állomás, ha Isten is úgy akarja, és a körülmények is engedik, az Operaházban Donizetti Stuart Máriája lesz, ismét Kolonits Klárával. Aztán ki tudja… reméljük a széria folytatódik, és nem maradunk belcanto élmények nélkül a jövőben sem. A női főszereplő mindenesetre garantált hozzá. Reméljük, legközelebb a méltó partnerek is gondosabban lesznek kiválasztva mellé.

fotó:© Csibi Szilvia