Semmi nem ugyanaz – Operai napló – Carmen

2024. szeptember 14/17
Magyar Állami Operaház

Bizet: Carmen

Carmen - Szántó Andrea / Mester Viktória
Don José - Brickner Szabolcs / László Boldizsár
Escamillo - Sándor Csaba
Dancaïre - Erdős Attila / Fülep Máté
Remendado - Beeri Benjámin / Ódor Botond
Zuniga - Rácz István / Gábor Géza
Morales - Dobák Attila / Káldi Kiss András
Micaëla - Sáfár Orsolya / Brassói-Jőrös Andrea
Frasquita - Kapi Zsuzsanna / Megyimórecz Ildikó
Mercédes - Heiter Melinda

km.a Magyar Állami Operaház Zenekara, Énekkara és Gyermekkara
vez. Halász Péter

Világkörüli útja során eljutott Budapestre Calixto Bieito Carmen-rendezése. Az operavilág katalán fenegyerekének évtizedekkel ezelőtti produkciója ausztriai megálló után került magyar színpadra három éve – ha már levetett ruhát vásárolt az Operaház, ajánlottam volna inkább Zeffirelli 1978-as klasszikus bécsi rendezését. Akkor legalább annyi sikertelen próbálkozás után, amelyeket Bizet remekművének Budapesten el kellett szenvednie az utóbbi hatvan évben, lett volna egy igazi Carmenünk pár évtizedre. A bemutató idején nem néztem meg, sem a Margitszigeten, sem az Operaházban, mert képek alapján nem tűnt számomra fogyaszthatónak, de most, az operai naplóírás feladatától vezérelve, kénytelen voltam egy mély lélegzettel nekiveselkedni. Leszögezem, hogy összességében nem bántam meg, sőt: bizonyos értelemben kellemesen csalódtam.

Milyen ez a Carmen? Nem hasonlít lényegében semmiben egy hagyományos, darabhoz és librettóhoz hű produkcióhoz. Ha tollal, papírral kezemben néztem volna, jegyzetelve kifogásaimat, mennyiben és miben ellentétes Bizet és Mérimée művével, biztos lett volna egy ötven-százas listám, beleértve a kifejezetten énekes ellenes megoldásokat is (amelyek amúgy nem csak énekes- hanem közönségellenesek is, mert megfosztják a nézőt az ideális hangzási élménytől). Nem listáztam, inkább csak bosszankodtam az első találkozáskor, a 14-i előadás első háromnegyedében, de az utolsó felvonásban, amelyre később, a szereplők elemzésekor ki fogok térni részletesen, hirtelen megértettem valamit. És ettől 17-én már másképp néztem és figyeltem a teljes előadást.

Megvilágosodtam volna, hogy ez a Carmen egyetlen érvényes értelmezése? Nem, eddig nem jutottam el, de elfogadtam, hogy ez is lehet egy lehetséges koncepció. Mert igaz, hogy Calixto alaposan átértelmezi a figurákat, szerintem sokszor ellentétesen a darab szövegben és zenében is megírt karaktereivel, de a közöttük levő kapcsolatokat kétségtelen invencióval és tehetséggel elemezte és bontotta ki úgy, hogy ebben nem volt egyáltalán ellentétes a vélhető szerzői elképzelésekkel. (Eszembe juttatta, mint rendezői koncepciót Christof Loy müncheni Roberto Devereux-rendezését Gruberovával, mely számomra az átértelmezett, de mégis jó, sőt zseniális modern rendezés mintaképe. Mert nem a rendezői önmegvalósítás, öncélú polgárpukkasztás süt belőle, hanem egy jellem és problematika olyan értelmezése, amely valóban közelebb hozza a művet korunkhoz és a mai kor emberéhez.)

Szóval nem rossz ez a Carmen-rendezés, csak szokni kell az olyan vállaltan konzervatív nézőnek, mint én, aki azért mégis nyitottan ül be egy előadásra, és szívesen hagyja magát meggyőzni, ha van, mi meggyőzze.

És persze vannak hozzá énekesek, akik meggyőzik. Ezen a ponton az operaházi Carmen sajnos nem teljesen és minden ponton sikeres.

Itt van mindjárt a címszereplő kérdése. Kinek kell énekelni Carment? Az a mezzo kellene legyen (esetleg nem egy, hanem több énekesnője is lehet egy szerencsés operaháznak), aki egyik hét keddjén Amneris, pénteken Azucena, következő hét szerdáján Eboli után vasárnap bújik Carmen jelmezébe. Tehát a szerep feltételez egy attraktív hangot, mely elsődleges és mindenek előtti feltétel kéne legyen. Van ilyen énekesnője a pesti Operaháznak? Lenni talán lenne – no, nem sok, maximum egy vagy kettő –, de ebben a rendezésben van még egy elengedhetetlen feltétel: az énekesnőnek karcsúnak is kell lennie. Mert a szerepnek ezzel a koreográfiájával, ezekkel a jelmezekkel egy akárcsak enyhén molett énekesnő is menthetetlenül nevetségessé válik.

Eme szempontokat mérlegelve kerülhetett már a három évvel ezelőtti bemutatóba is Szántó Andrea. Aki életkorban már túl van a szerepen, hangilag meg végképp nem az a búgó hangú, érzéki színekben tobzódó orgánum, amit például a Habanera és a Seguidilla kívánna. Még kevésbé van otthon az alakítás mélypontját jelentő Kártyaária mélységeiben, melyeknek a túlvilág fenyegető atmoszféráját kellene sugallni. Folyamatosan küzd volumenhiánnyal is… egyszóval az első három felvonásban egyebet se tettem, csak fejemet csóváltam.

Így érkeztünk el a negyedik felvonáshoz. Ahol Carmen rendezői értelmezése hirtelen megváltozik. Nem az a szinte nimfomániásnak tűnő, durván és közönségesen szexuális nőstény, akit az első három felvonásban látunk. Eldob minden addigi külsődleges gesztust és sallangot: Szántó Andrea is hirtelen természetes mozdulatokkal, arcokkal embert kezd játszani, őszintén. Érdekes módon a hang is hirtelen jobban kezd működni, elveszti gyakori élességét, kompaktabb, kellemesebb színnel kezdi megközelíteni a szerephez elvárható ideálisat. Megszületik a nagy pillanat, amikor az ember hirtelen unott ülőpózából felül a zsöllyében, rámered a színpadra és nem lankadó figyelemmel követi az eseményeket – mert történik valami!

Hogy ez így legyen, természetesen kell egy megfelelő partner, aki ezen az estén Brickner Szabolcs személyében adott volt. Meggyőződésem, hogy a Szántó-Brickner páros ebben a jelenetben azért tudja megteremteni a nagy pillanatot, mert tökéletesen kidolgozták, sőt teljesen magukévá tették, vérükké váltak Calixto instrukciói. (Gyanítom, hogy ezt a részt rendkívüli alapossággal próbálták.) Brickner a magyar színpadon nagy hagyományokkal rendelkező lírai Josék, Simándy és Kelen utódja. Nem az a drámai tenor, aki igazán csak a III-IV. felvonásban érzi magát jól hangilag a szerepben. Megvannak eszközei, hangszíne a Virágária, és még inkább az I. felvonás José-Micaela duettjének poéziséhez is. Kár, hogy mindkét részben ellene dolgozik a rendező: az áriában a színpad leghátsó részébe állítja, így az ária első fele alig hallatszik; illetve a duett szexuális aktust imitáló beállítása is gyilkolja a dallamból sugárzó költészetet.

Ott, ahol a drámai tenor akcentusai és volumene kell, Bricknernek mozgósítani kell minden hangi és kifejezési tartalékát – de sikeresen teszi. Olykor hallatszik az erőfeszítés, de valahogy ez is expresszív eszközzé válik nála: a mindenre való elszántságot, a szerelem mindenen túli akarását mutatja. Fiatalos, szinte kisfiús alkata miatt számomra felidézi azt a kontrasztot is, amelyet Callas és Gedda csodálatos lemezfelvételén lehet érezni: az érett, mindent próbált, romlott nő, és a fiatal, tapasztalatlan, romlatlan fiú ellentétét.

A másik páros Carmenje Mester Viktória, aki nem ebben a rendezésben énekli először a címszerepet. Szó, mi szó, ő sem az a voce, aki a nagy drámai mezzók felől közelít, alapvetően belcanto és nadrágszerepekre alkalmas hangja, minden színezési szándék ellenére, elmarad a szólam követelményeitől. Jobban és főleg szebben szól a szélső pontokon, mint váltótársa, de alapvetően ő is általános volumen problémával küzd. Megtesz mindent, eljátssza a rendezés minden rá kirótt feladatát, de gyanítom, egyéniségétől eleve távol állhat a rendező elképzelte erotikus ösztönlény, amely Szántónak jobban fekszik; hasonlót játszott nemrég a Rigoletto Maddalenájaként és a Borisz Godunov kocsmárosnéjaként is.

A zárójelenet Mester és partnere, László Boldizsár előadásában sem téveszt célt. Ők is itt érik el a maximumot: Mester hang és játék szempontjából is, László csak színészileg, mert erre a pontra hangilag már a III. felvonás fináléjától kezdve kissé lefáradva érkezik. Azt hittem, ő fog közelebb állni a drámai tenorra képzelt ideálishoz, de mégse így történt. Az első két felvonásban úgy éreztem, alkatilag is túl van a szerepen – némi iróniával fogalmazva, már nem tizedes, inkább őrnagyi rangban van –, az utolsó kettőben pedig általános hangi fáradtságot érzékeltem. Ezen azonban a tőle megszokottnál sokkal önfeledtebb játékával a záróduettben sikerült szépítenie.

Micaela szerepe esett át a legradikálisabb rendezői átalakításon. A zeneileg és szövegkönyvileg is pontosan körülhatárolt figura helyett egy határozott, tarka blézeres fiatalasszony jelenik meg a színen farmerben, és hogy senkit ne zavarjon Bizet meghatározása, kihúzták a műből azt a párbeszédet, melyben szőke copfos, kék ruhás falusi kislánynak írják le. Aki biztosan nem hagyta volna magát „abuzálni” egy telefonfülke előtt, még kevésbé köpné le Carment, mikor távozik a színről a III. felvonás fináléjában. Ezen túl megfosztották áriájának gyönyörűséges bevezetőzenéjétől és recitativójától, amely nélkül megjelenése a III. felvonásban teljesen érthetetlen: bejön és rázendít az áriára, miszerint nagyon fél. Kitől és mitől?

Mindkét Micaela elmarad a szerep kifejezési lehetőségeitől. Eleve hálátlanabb feladat, mert a nagyon éles kontúrral megrajzolt főhősnőhöz képest túlságosan is vázlatos, háttérbe szorított – nagy énekesnőknek sikerülhet csak szép hangon, igéző muzikalitással felhívni magukra a figyelmet. Ilyenek egykor többen is voltak a budapesti Operaházban. Ez most egyiküknek se sikerült igazán: Sáfár Orsolya alkatilag és külsőleg közelebb áll a figurához, de a Traviatában hallotthoz képest sápadtabb hangi produkciót nyújt. Brassói-Jőrös Andrea nagyobb volumennel szól, de olykor intonációs pontatlanságokkal, magasban itt-ott élesen, a figurához pedig kissé túlságosan asszonyos külsővel.

Mindkét estén Sándor Csaba adta Escamillót. Megjelenése rokonszenves, de kevéssé elementáris, melyben jellegtelen jelmeze is ludas. Rendkívül kellemes színű baritonja jól szól a középfekvésben, csak a Torreádordal csúcshangjai megoldatlanok énektechnikailag, azokat ki kellene megfelelően dolgozni, hogy az ária valódi hatást érjen el a nép közé történő pénzszórás nélkül is. Ami egyébként rendezői tévedés, mert Escamillónak ellenállhatatlan egyéniségével, lehengerlő hangjával kell azt a hatást kelteni, amely már a szólószám bevezetőzenéjében is exponálva van. Ennek ellenére a produkció korábbi Escamillójához képest Sándor Csaba az idei színrevitel nagy nyeresége.

Zuniga szerepében az első szereposztásban Rácz István. Ágyúval verébre? Nem, egyáltalán! Ezt a szerepet mindig is vezető basszusok énekelték, ifjú koromból jól emlékszem például Várhelyi Endrére és Mészáros Sándorra Obrazcova oldalán. Ráadásul ebben a rendezésben Zuniga kifejezetten fajsúlyos karakternek van beállítva, és ezzel Rácz kitűnően él, hangban és játékban egyaránt. Hasonlóan jó alakítás minden szempontból Gábor Gézáé is. Morales szerepében Káldi Kiss András folytatja jó hangi kondícióban énekelt karakterszerepeinek szériáját. Sajnos Dobák Attiláról nem tudok semmi jót mondani hangilag: jó színészi alakításához majdnem értékelhetetlen vokális produkciót rendelt.

A csempészkvintettben közreműködő epizódszereplők közül kiemelkedik a két szoprán: Kapi Zsuzsanna ismét igen jó benyomást tett rám jó színpadi játékával, még annál is jobbat az üzembiztos és jól szóló magas C-kkel. Megyimórecz Ildikót még akadémista korában, operatanszak előtt egy koncerten láttam, hallottam a Régi Zeneakadémia koncerttermében, a Messze a nagy erdőt énekelte jelentős testsúlyban, ígéretes matériával, de súlyos, énektechnikai problémákból eredő intonációs gondokkal. Ha nem olvasom a nevét a színlapon, most rá nem ismertem volna, se külsőleg, se hangilag: egykori súlya felére fogyva, tiszta intonációval énekelt. Magassága is biztos, épp ezért kéretik a II. felvonás záróegyüttesének C-jét hosszabban tartani.

A két hölggyel egyenrangú alakítást mutatott Fülep Máté, aki egyre ütemesebb léptekkel halad ahhoz, hogy nagyobb szerepekben is bemutatkozzék. (Ha a vezetés is szíveskedne észrevenni a fejlődést.) Erre remek alkalom lehetne a közelgő Turandot-produkcióban Ping – de nem ő kapta meg, hanem Erdős Attila, aki most az első szereposztásban szinte teljesen hangtalan Dancairo volt. Sajnos a két tenor kolléga, Beeri Benjámin és Ódor Botond se jeleskedett, Mercedesként a továbbra is mezzo szerepkörben erőltetett, valójában szoprán Heiter Melinda se. Mindannyian az alig hallható tartományban énekeltek. Persze, ezek nem olyan szerepek, ahol viharos hangot lehet és kell mutatni, de annál mindenképpen többet, mint amit ezen a két estén hallottam.

Az idei Carmen szériát karmesterként Halász Péter viszi. A véleményem szerint indokolatlanul sokat foglalkoztatott dirigens jobb benyomást keltett, mint a tavaszi Parasztbecsület-Bajazzókban, melyeket egyes részekben szétvert, másokban elaltatott. Most kevésbé volt szélsőséges, de a rá jellemző rapszodikus dirigálás egyes részekben most is jelentkezett: pl. a Kártyaáriában és tercettben, illetve a Csempészkvintettben kevésbé hajszolt tempókkal lehetne jobban tekintettel énekeseire; ellenben a Cigánydalban izgalmasabb tempóval pótolhatta volna azt a pezsgést és volument, mely a címszereplők hangi teljesítményéből hiányzott.

Végezetül jöjjön az, amivel talán kezdenem kellett volna, mint az est maradéktalan élménye: az énekkar. Nem újdonság, tudjuk évtizedek óta, hogy az Operaház Énekkara milyen nagyszerű együttes. Pár éve, covid előtt, alatt és után nem írtam recenziókat, de most utólag bevallhatom, hogy volt pár év, amikor úgy éreztem, hogy nem ugyanúgy szólnak a kórusrészek, mint korábban. Egymás után látott produkciók, különösen az Álarcosbál és most a Carmen alapján örömmel állapíthattam meg, hogy az akkor hallottak csak kisebb, időleges megingást jelentettek. Ezúttal csodálatos volt a leheletfinom Cigarettakórus, vérbő a Veszekedőkórus, remekül szóltak az együttesekben, de olyan káprázatos, döbbenetes energiával szóló kórusélményben, amelyet a IV. felvonás kórustablójában kaptam, nagyon ritkán van része operalátogatónak. Az énekkar az Operaház ékköve, ezt újólag meg kell állapítani, és a gyémánt ismét régi fényében ragyog.

fotó:© Berecz Valter