A kultúra ÍGY nem vész el – A kamara.hu negyedik koncertjéről
2024. november 16
Zeneakadémia, Solti Terem
Dvořák: Szerelmi dalok, op. 83
Chopin: g-moll zongoratrió, op. 8
Liszt: Oh! quand je dors
Liszt: S’il est un charmant gazon
Liszt: Kling leise, mein Lied
Liszt: Die Loreley
Janáček: Hegedű-zongora szonáta JW VII/7
Martinů: Variációk egy szlovák témára H. 378
Kolonits Klára (ének)
Lena Neudauer, Anthony Marwood (hegedű)
Christian Poltéra (cselló)
Simon Izabella, Szilasi Alex, Várjon Dénes (zongora)
Gyanútlanul úgy terveztem, hogy csak simán beülök a KAMARA.HU egyik estjére, után szép élményekkel hazamegyek. Nem szándékoztam írni róla, de már a földalattin elkezdtem fogalmazni, miért volt ez a koncert lenyűgöző. Mert az volt.
„A kultúra elvész a produkció tömegében, a betűk lavinájában, a mennyiség őrületében.” – írta Milan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című népszerű regényében. A kamara.hu fesztivál minden évben egy-egy regényt tűz ki mottójául, az idén Kundera került műsorra. De ha jobban belegondolok, Simon Izabella és Várjon Dénes immár évek óta ismétlődő fesztiválja pont a mennyiség őrületével szemben jött létre. Egy olyan biztos pont a hazai zenei életben, ahol csak egymásra, a kamarázás élményére figyelhetünk. Mert azt hallgatni éppoly jó, mint művelni.
Az olyan megkötöttség, hogy egy fesztivál egyetlen irodalmi alkotásra épüljön, lehetne akár akadály is. Esetünkben inkább felszabadító érzés, hogy milyen fantasztikus alkotások tudnak és hány fajta szálon kötődni ehhez az igazán kultikus irodalmi alkotáshoz. Kundera élete amúgy ezer szálon kötődik a zenéhez, s ez műveiben is folyton megjelenik. Konkrét zeneművek szólalnak meg, kerülnek elemzésre, pontosan úgy, mint egy igazi rajongó életében. Látjuk, miként hat a mindennapokra egy-egy motívum, dallam, vagy akár egy egész tétel. Filozofikus gondolatai számos ponton kapcsolódnak remekművekhez, kiindulnak belőle, vagy akár tanulságképp szolgálnak.
A cseh származású (tavaly Párizsban elhunyt) író amúgy is vonzotta a cseh/szlovák/morva témákat, így nem véletlen, hogy esténk is Antonin Dvořák itthon ritkán felcsendülő dalciklusával, az op. 83-as Szerelmi dalokkal indult. Mint a koncert művészeti vezetői a koncert előtt elmondták, a dalciklus szólistáját, Kolonits Klárát mindössze pár nappal korábban kérték fel, megbetegedett kolléganőjét helyettesíteni. (Persze, Simon Izabelláék nem vakon választották ki, korábbi fesztiváljukon is szerepelt, a dalok iránti elkötelezettsége közismert, elég, ha csak a Covid alatti el nem fogyó online dalsorozatára gondolunk.) Kolonits nem ismerte korábban e dalciklust, de mégis úgy hallatszott, mintha évtizedek alatt csiszolta volna ilyen sokszínűre, mint a koncert második felét indító négy Liszt-dal, mely tényleg évtizedek óta Kolonits legsajátabb terepe. Mindekinek ajánlom ezt a Dvořák-dalciklust, aki az elmélyült gyöngédség hangját keresi. Simon Izabella érzékeny kísérete remekül szegélyezte a énekesnő vokális fimonságait.
A folytatás némileg leült. Frederic Chopin fiatalkori, g-moll zongorás triója enyhe csalódást okozott. Az előadásből a darab iskolás mivolta tűnt leginkább fel. Lena Neudauer (hegedű), Christian Poltéra (csello) és Szilasi Alex (zongora) tisztességgel állt helyt, gyanítom, inkább a komponista nem találta meg igazán a vonós hangszerek titkát, nem véletlenül alkotott keveset számukra.
Szünet után a már említett Liszt-dalok jelentettek megint erős felütést, a folytatás hasonlóan impulzívra sikeredett. Leoš Janáček hazánkban méltatlanul ritkán előforduló Hegedű-zongora szonátáját adta elő székbe szögező előadásban Anthony Marwood (hegedű) Várjon Dénessel. A darab önmagában felér egy filozófiai alapművel. Ahogy ez a két hangszer, ez a két világ küzd egymással az eltérő formálással, majd az utolsó tételben, ami nem szokásos módon Adagio, az ellentétek összesimulnak. Várjonék elképesztő egymásra hangoltságról tettek tanúbizonyságot, kamarázás volt ez a javából.
A koncert előtt Várjon depressziósnak nevezte a darabot, ezért került zárószámul műsorra a nálunk megint ritkán játszott darab, Bohuslav Martinů Variációk egy szlovák témára c. csello-zongora műve. Az erős népzenei ihletésű alkotás kétségkívül sokkal derűsebb, mint Janáček műve. Várjon partnere Christian Poltéra fölényes technikai tudással, szenvedélyességgel vetette bele magát a műbe, Várjon mesteri kíséretével.
Visszatérve a bevezetőben említett Kundera-idézetre: ezen az estén a valódi kultúra szele csapott meg, ami nem veszett el (ezúttal) a produkció tömegében.
fotó:© Zeneakadémia, Erdős Dénes
