Az énekesnő magánya – Operai napló – Traviata

2024. július 20./augusztus 2./6./ 7.
Magyar Állami Operaház

VERDI: Traviata

Violetta Valéry - Kolonits Klára / Lucia Kankova / Sáfár Orsolya
Flora Bervoix - Fürjes Anna Csenge
Annina - Sahakyan Lusine / Vincze Klára
Alfredo Germont - David Esteban / Szappanos Tibor / Boncsér Gergely
Giorgio Germont - Kelemen Zoltán / Şerban Vasile / Szegedi Csaba
Gastone - Ujvári Gergely
Douphol báró - Káldi Kiss András / Cseh Antal
d’Obigny márki - Fülep Máté
Grenvil doktor - Zajkás Boldizsár / Pataki Bence
Giuseppe - Oláh Levente Máté / Nótás György
Küldönc - Andrássy György / Bagdi Tamás

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Jankó Zsolt / Dénes István

Ha azzal kezdtem a Rigolettónál, hogy húsz év elteltével is nézhető, jól megcsinált produkció, akkor a Traviatáról is elmondhatom, hogy ugyanolyan maradt, mint volt a bemutató idején, 2016-ban: borzalmas. Nem botrányosan, mint volt egykor, réges régen egy Chereau, vagy Kupfer-rendezés, amely saját korában meghökkentett, vitát kavart, mert volt mögötte gondolat és művészi kvalitás – Anger Ferenc műve egyszerűen csak ostobán és bosszantóan tehetségtelen. (Mondtuk akkor sokan, hogy az a baj ezzel a rémes rendezéssel, meg az azóta sorozatban érkező hasonlókkal, hogy nézhetjük majd évekig, évtizedekig ezt a Traviatát, Otellót, Álarcosbált, Toscát és a többit. Még szerencse, hogy legalább a Trubadúrtól megkíméltek, az első szezonja után elsüllyesztették.)

Pedig valamicskét még javítottak is rajta, például az énekkar most a színpadon van, nem fenn a két proszcénium páholyban, ahova az épp akkor a világ legjobb operakórusának elismert együttest akarták kicsinyes bosszúból eldugni, nehogy már tényleg olyan jóknak hallhassa őket a közönség. Ez nem jelentéktelen változtatás, különösen zenei szempontból, ám az összképen alig változtat, a rendezést nem menti meg.

Ha valakik megmenthetik, azok az énekesek. Ha vannak magas színvonalon éneklő, színjátszó művészek a színpadon – és ez a Traviata sorozat, amelynek összesen négy előadását volt szerencsém látni, ilyen énekesekből többet is felvonultatott, számos örvendetes, vagy egyenesen meglepő alakításnak lehettem tanúja. Igaz, volt néhány kevésbé örvendetes is. (A színház három különböző szereposztást hirdetett, de az egyik címszereplő, Pasztircsák Polina az egész sorozattól visszalépett, és az ebből adódó helyettesítés és keveredések miatt nem három, hanem négy előadást kellett látnom, hogy mindenkivel találkozzak.)

Úgy adódott, hogy ennek köszönhetően Kolonits Klára Violettáját két alkalommal is megcsodálhattam. Nem először láttam a szerepben, 2012. óta több rendezésben is figyelhettem az alakítás fejlődését. Már első alkalommal is világos volt, hogy egy kitűnő énekesnő énekli nagyszerűen a szerepet, akkor még Békés András hagyományos rendezésében, de a figura csak most mutatkozott meg előttem teljességében.

Ez a Violetta nem egy köhögő kurtizán, aki hol vidám, hol szomorú, mert éppen mulatozik vagy mert éppen hagyta magát, és átverték. Számomra ez a Violetta az első pillanattól kezdve, ahogy színpadra lép, a saját sorsának és végzetének teljes tudatában lévő magányos hősnő. Aki hiába kacag, pezsgőzik, homlokán érzi a halál bélyegét. Régi közhely, hogy az egyedüllét és a magány nem azonos két dolog. Lehet valaki körül száz ember, érezheti magát teljesen egyedül -- mint ez a Violetta. Kolonits felszabadultan játszik, interaktív, tökéletesen megvalósítja a rendezést, mindenkihez van egy gesztusa, egy mosolya, és mégis abszolút magányos.

Magányos azért is, mert azt a játék és éneklésmódot, azt a színvonalat, ahogy ő él és létezik a színen, senki más nem tudja követni. Hihetetlen, és tulajdonképpen elemezhetetlen is, az az összetett alakítás, amelyben mindenre vannak apró gesztusok, vagy az éneklésben apró hangsúlyok és színek. Partnerei, még ha nem is tudnak felnőni erre a szintre, kitűnő társai abban, hogy ezt a mindenki felett állást megmutassa. Hogy minden eddiginél, és csak a legnagyobbak esetében ennyire egyértelmű legyen, hogy ez az opera Valery Violetta drámája.

A hangi alakításról felesleges külön szólni, mert az Kolonits esetében egyértelmű. Bár a Sempre libera végén, ahogy már tavaly Szegeden se, nem énekelt Esz-t, mint tette korábban, nem hiányzott szemernyit se. Az általam látott legnagyobb Violetták közül szinte senki nem csinálta, kottában írva sincs, örömmel lemondok róla, ha a szerep egésze megszólal. Márpedig most megszólalt, hihetetlen intenzitással és expresszivitással. Hozzáteszem még, hogy az interpretáció Kolonits első és utolsó előadása közt eltelt mindössze két hétben is kiteljesedett, az árnyalatok fantasztikus gazdagodásával. Mindkét estén tomboló ovációval ünnepelte a közönség, és ahogy felemelt karral, mosolyogva fogadta, szoborszerű mozdulatlansággal, az olyan volt, mintha saját emlékművét formázná: egy nagy Traviata büszke emlékművét.

Pasztircsák Polina helyettesítésére Prágából érkezett a felmentő sereg: Lucie Kankova, életrajza alapján, amely az Opera honlapján olvasható, olyan koloratúrszoprán, amelynek Violetta határszerep. Még határon innen, mert tulajdonképpen a szerepet korrektül el tudja énekelni, de anélkül, hogy egyetlen emlékezetes pillanatot is szerezne. Dekoratív jelenség a színpadon, középlágéban megfelelő volumennel szól, alatta erőtlen, legjobb a felső középregisztere. Magassága biztos, de a volumenhez társul egy, koloratúrok esetében gyakori, élesség is. Az ária végén énekelt, és tényleg jól megfogott Esz számomra szinte szimbolikus volt: hiába vágja ki valaki, ha a szerep több ezer másik hangja nem közvetít semmit vagy igen keveset.

A harmadik Violetta Sáfár Orsolya volt, akit korábban Violettánál jóval kevésbé megterhelő szólamokban láttam. Bevallom, elég szkeptikusan ültem be az előadására. Ami az alakítás hangi részét illeti, kellemesen csalódtam: győzte a szerepet, a magas regiszterben különösen jól, amit valószínűleg ő maga is érez, és igyekszik nagyot énekelni. Ez viszont megmutatkozott a gyengébb közép- és halovány alsó regiszterben. Hangilag legkevésbé megoldott része a második báli kép, ahol többször alig hallatszott vagy éneklés helyett prózára váltott.

Alakítása, különösen Kolonits után és hozzá képest, nem győzött meg teljesen. Nehéz jól megfogalmazni, de az első két felvonásban sem mulatozó kurtizánnak, sem megtört szerelmes lánynak nem volt hiteles. Az egyikből a másikba történő átváltozás maradt el, nem volt sem elég felszabadult, sem elég megtört; kicsit ellenszenves, érzelemmentes figurát láttam, tulajdonképpen a III. felvonás áriájáig. És ott egyszer csak Sáfár Orsolyát megérintette Verdi zsenije: a levelet kitűnő olasz dikcióval olvasta fel, őszintén, elkerülve minden teatralitást. Az áriában pedig megszólaltak a pianók is, melyeket addig hiányoltam, még egy nem egészen hibátlan, kicsit elfúló hang is a kifejezés igazságát szolgálta. Szerencsére ezt az ihletettséget az utolsó pillanatig megőrizte – alakítását a nézők, közöttük jómagam is, lelkesedéssel ünnepelték.

A három Alfréd közül Boncsér Gergelyé a pálma, aki talán a teljes sorozatot tekintve is, a legnagyobb meglepetést okozta. Tisztelettel jelentem, hogy Boncsér Gergely újjászületett, teljesen új hanggal. Az elmúlt években téves szerepekkel erején felül kihasznált tenoristából, vélhetően egy új zseniális énekmester segítségével más énekes lett. Mikor utoljára láttam a Giocondában, egy gyertyafénnyé zsugorodott hangocskát hallottam, amely nem jött át se zenekaron, se együtteseken. Most remek volumennel szól, visz a drámai jelenetekben, a korábbi nyafogós, operettes attitűd is örvendetesen eltűnt. Ellenben megmaradt a magassága: a cabaletta végén jól megfogott, kitartott, férfiasan erőteljes magas C az előadás kellemes meglepetése volt.

Davide Esteban ellentétes benyomásokat keltett: mintha egy estén két énekest hallottam volna. Az első részben teljesen elveszett, sokszor olyan volt, mintha hangilag jelen se lenne, elfogódott és félszeg. A kártya jelenettől kezdve mintha sárkányfüvet ivott volna, játékban és hangban is teljesen más minőséget mutatott, mint addig. Mondhatnánk, jól időzített, mert ez marad meg a közönségben konklúzióként, és így nagy sikert aratott.

Szappanos Tibor szereposztási tévedés. Nem nagy, nem végzetes, de az. Ez a maximum Mozart operáira alkalmas volumen, lett légyen Alfréd a legkönnyebb Verdi tenor főszerepei között, itt sajnos nincs a helyén. Csinál szép dolgokat, pl, az első felvonás szerelmi kettősének lassú része a rá jellemző finom muzikalitással szólal meg, de sajnos középmagas regisztertől felfelé a hang menthetetlenül beszűkül, falzettes színűvé válik. Azt hiszem ebben az operában továbbra is Gaston a szerepe, nem Alfréd.

A bariton főszerepben a nálunk ismeretlen, de külföldön szép karriert futó, nemrég Tokióban Riccardo Mutival Amonasrót éneklő Serban Vasile volt az aranyérmes. Szép matériájához a kiváló román bariton énekiskola erényei társulnak. Fiatal korához fiatal hang társul, ami ebben a szerepben érdekes, de szükséges ellentét. Idős figurát a szólam megkövetelte hajlékony, fiatal hangokra jellemző eszközökkel kell megszólaltatni, ebben Vasile példaszerű teljesítményt nyújtott.

Boncsér mellett a másik honi meglepetést Szegedi Csaba szerezte. Aki szokta olvasni írásaimat, tudja, hogy eddig nem sok jót tudtam mondani róla. Az első alkalom, mikor néhány hangjára felfigyeltem, akkor volt, mikor Domingo Boccanegrája mellett Paolo Albianit énekelte. Szegediről még nem mondhatom el, amit Boncsérról, hogy új énekes lett belőle, de fejlődése jelentős és szembetűnő. Fejrezonanciából testre tette a hangot, amitől sokkal dúsabb, baritonálisabb a színe, nagyobb a volumene. Ezt különösen a zárójelenetben érzékeltem és értékeltem, de a második felvonás kettősében is szép pillanatokat szerzett a Kolonitscsal való együtt muzsikálásban. Egyelőre megoldatlan az ária mindkét strófájának első fele, annál jobb a második. Szóval van még mit tenni, de az irány dicséretes és reménykeltő.

Kelemen Zoltán sajnos épp azt nem hozta, amit Vasilénél említettem: a hajlékony, fiatalos hangot. A covid óta másodszor hallottam, egy beugrásos Tonióban éppúgy, mint most Germont-ban, a korábbiakhoz képest megfogyatkozott volument, matt színt, a közép és magas regiszter elválását tapasztaltam. Remélhetőleg csak időleges fáradtságról van szó, ami nem lenne csoda, mert három egymás utáni napon énekelte a szerepet, kétszer előadáson, egyszer lemezfelvételen.

A rendezés egyetlen szerepnek kedvez: Annina nem Violetta főkötős, öreg komornájaként, hanem titkárnőjeként jelenik meg. Sokszor van némajátéka, hangsúlyos gesztusokkal a főhősnő partnereként, aki jelen van akkor is, ha meg se szólal. Mindkét Annina nagyon jól játssza a figurát, Vincze Klára jobban emlékeztetve a hagyományos odaadó szobalányra, Sahakyan Lusine több méltósággal, titkárnősebb viselkedéssel, az alakításhoz figyelemre méltó főszerepes hangot is mutatva.

A többi szerepről általában és konkrétan is: az Énekkar nagyon jó, mint szinte mindig. A Rigolettóhoz képest a mellékszerepek pár kivételtől eltekintve jó kezekben, jó torokban voltak. Itt volt néhány örömteli tapasztalatom: Fürjes Anna Csenge szép színű hangot, szerintem továbbra is inkább drámai szopránt, mint mezzót kölcsönöz gyönyörű ruhájához az ebben a rendezésben elég mostohán kezelt Flórának. Fülep Mátét végre hallom, nem csak látom a színpadon -- azt gyanítom, ő is új tanárral dolgozik, mert véletlenek nincsenek. Ujvári Gergely az augusztus 2-i előadásban meglepetésemre a legnagyobb, legegészségesebb hangot mutatta, a főszereplőket is beleértve.

Káldi Kiss András egykor nekem a gyenge hangú énekes egyik mintapéldája volt, most nagyszerű figura és jól szóló hang lett. (Ki érti ezt?) Váltótársa ellenben, az agyonfoglalkoztatott Cseh Antal, egyáltalán nem hallatszik. Értem én, hogy ha valaki minden nap énekel, tartalékolni akar, de legyen bármilyen kis szerep, hangot kell adni, nem orrból odadörmögni valamit. A két Grenvil, Zajkás Boldizsár és Pataki Bence kellemes hang, de elvárásaim szerint ebben a szerepben sokkal méltóságteljesebben kellene megszólalni. Mentségükre szolgáljon, hogy a rendezés a szereppel alaposan elbánt azzal, hogy Violettától értelmetlenül elszakítva, hátra rendezi őket a III. felvonásban. A hangerő hiányán pedig nem segít a reflektor se, amivel megvilágítják őket.

A két karmester közül igazán egyikkel se voltam megelégedve. Jankó Zsolt jellegtelenül, több szétcsúszással, de kiegyenlítettebben dirigált. (Biztos, hogy kell Ő nekünk?) Dénes István szokásához híven olykor fékezhetetlen volt, Alfréd áriáját Szappanossal ledarálta, mintha indulót vezényelne, de Szegedi Csaba áriájában is túl gyors volt a tempó. Gyakran rákiabál a zenekarra, ami persze nonszensz, mert a tempót előadás előtt vagy után kell megbeszélni. De és azonban: az augusztus 7-i előadáson olyan érzékeny figyelemmel követte és zenélt együtt Kolonits Klárával, hogy mindent egy pillanat alatt megbocsátottam neki. De kérem: ne vezényelje a közönséget! Hogy mikor tapsoljon és mikor ne! A közönség akkor tapsol, amikor akar, joga van, ha tetszik neki valami, még ha ott nem is szokás; és ahhoz is, hogy ne tapsoljon, ha nem tetszik neki.

Írtam fentebb egy emlékműről, a nagy Traviatáéról. De van ebben az az előadásban még egy, nem a szerepé, hanem a produkcióé. Az első rész végén Alfréd elrohan, az apja utána, és totál értelmetlenül ott hagyja egyedül a rendezésbe beszuszakolt leánykáját. Ül a pamlagon, mozdulatlanul, Germont György leánya: a tiszta angyal, a szép és fiatal… erősen túlsúlyos, idősödő hölgy, loknikkal, kék ruhában, piros térdharisnyában, csatos cipőben, kezében vattacukorral. Mint egy szobor, tényleg. Emlékműveként ennek a Hófehérkével és kanárisárga londinerekkel, felhőcskés pongyolával és krinolinnal, a zenét a leggyönyörűbb pontokon legyilkoló kanapéhordozással, felesleges mozgásokkal elba…..ltázott Traviata-rendezésnek!

fotó:© MÁO - Berecz Valter