Nem kell mindig mélyen szántani - Az NFZ és Denis Kozhukhin hangversenye

2024-11-24
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Brahms: Változatok egy Haydn-témára, op. 56
R. Strauss: Burleszk zongorára és zenekarra
Berlioz: Rómeó és Júlia, op. 17 – zenekari részletek (Szerelmi jelenet, Mab királynő-scherzo, A magányos Rómeó, Báli jelenet)

Denis Kozhukhin (zongora)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Lawrence Foster

Szerintem az nagyon fontos kérdés, miért és hogyan kap valaki kedvet ahhoz, hogy elmenjen egy hangversenyre. Nyilván rengeteg szempont van: az előadók iránti rokonszenv, a művek ismerete és megbecsülése, bármiféle "elkötelezettség". Az NFZ jelen estjével nem volt könnyű dolgom, sőt - amilyen hülye vagyok - előzőleg még fintorogtam is kicsit. A Brahms mű, de a Berlioz se igazán kedvencem.
Persze Brahms egészen kivételes képességű zeneszerző, de éppen a Haydn variációk nagyon is "német"! Kicsit tárgyilagos, körülményes, teoretikus, körmönfont. Nagy elragadtatással nem kecsegtet.
Berlioz rendszerint mindennek az ellentéte. Nagyon sokat markol, gyakran fog bele olyasmibe, amihez a felkészültsége egyszerűen nem elegendő. Vannak közlésre érdemes gondolatai, de ha rászánja magát, akkor gyakran körülményes - és izzadságszagú...

Bevallom, alapvetően Richard Strauss Burleszkjére voltam nagyon-nagyon kíváncsi. Ez még fiatalkori, pimaszul virtuóz darab. Az ajánlása Hans von Bülownak szólt, de a remek zongorista-karmester elhárította a feladatot - és oka volt rá! Rendkívül nehéz, sok szempontból embert próbáló feladat - és talán nem véletlen -, az elmúlt nagyjából harminc, negyven évben nem is emlékszem hazai előadására...
Először és - mindeddig - utoljára 1992-ben, Svájcban hallottam a Montreux-i Fesztiválon. Mondjuk, így ez sem teljesen igaz. Ott és akkor Lilya Zilberstein volt a szólista, a kíséretet pedig a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara szolgáltatta - én pedig, mint a rádiózenekarnál ügyködő ifjú szerkesztő (magyarul valójában "lótifuti") meghallgathattam az előadást a Suisse Romande koncertterem mellé parkolt közvetítőkocsijában. Face to face csak a koncert ismétlését láttam, másnap Besançonban...

Strauss Burleszkje egészen különleges, sziporkázó darab, ha akarjuk, akkor valójában egy zongora-timpani kettősverseny. Nem tudom, hogy miért nem szokták előadni. A zongoristának tényleg rendkívül nehéz, különleges virtuozitást igénylő feladat, de ismerek egy pár muzsikust, aki - egyéb képességei nem lévén - pontosan ilyesmiben utazik. Lehet, hogy ők még nem fedezték fel maguknak?

Egy szó mint száz - én elsősorban ezért éreztem fontosnak elmenni erre a koncertre... Aztán persze pontosan az ilyen okoskodásokat szokta az élet felülírni – szerencsére.
Most például a karmester oldott fel minden görcsöt és más problémát, és vezényelt mindent másképp, mint amire én fel voltam készülve.

Ahogy Lawrence Foster látványosan nehezen, a lábát vonszolva kiballagott a pódiumig, és lassan elhelyezkedett a bárszék-szerű támaszon, valami nagyon-nagyon másra számítottam, de amit láttunk és hallottunk az minden várakozástól eltért.
Lawrence Foster ugyanis - nincs rá jobb kifejezés - egy nagyon "laza" figura. Az egész estét valami derűs könnyedséggel dirigálta végig. Belegondolni se merek, hogy ebben a stílusban hogy tetszett volna vele egy Mahler, esetleg Bruckner hangverseny, - de amin magam is nagyon meglepődtem - az este darabjainak ez a stílus kifejezetten jót tett.

Denis Kozhukhin játékával is meg voltam elégedve. Az egy dolog, hogy fölényesen virtuóz zongorista, de a stílusérzékével és kifejezőkészségével sincs semmi gond. Árulkodó volt a ráadás kiválasztása is. Az előző héten hallott - túlságosan is csak a virtuozitásra támaszkodó hegedűs ráadásához képest - nagyon is tudtam értékelni, hogy Kozhukin a fő műsorával nagyon komolyan kontrasztáló hangulatú darabban is megmutatta képességeit. Csajkovszkij Op.39-es Gyermekalbumából játszotta a "Templomban" című utolsó tételt.

Az egész koncert végén aztán kaptunk még egy ráadást. A Weber Felhívás keringőre végén - az eléggé hatásos finálé után - a darabot kevéssé ismerő közönség nagy tapsviharban tört ki. Érdekes volt, ahogy a karmester nem megsértődve pisszegett, hanem beszállt a játékba, megdícsérte a művészeit, majd az egész együttes mosolyogva mégiscsak eljátszotta a kódát is.

Derűsen ért véget a hangverseny, és mi is nagyon jól éreztük magunkat. Nem kell mindig görcsösen mélyen szántani...

fotó:©NFZ - Csibi Szilvia