Egy új élet kezdetének két változata – A Scævola és a Gianni Schicchi a Csokonai Színházban

2024. november 15.
Csokonai Teátrum

MÁTYÁSSY: Scævola

Plamen – Körmendy Flórián
Mirela – Horti Lilla
Borya – Gábor Géza
Baldo – Kulcsár Boldizsár
Frater – Cseh Antal
Sofija – Rendes Ágnes
Slava – Donkó Imre
Növendék – Grega Csaba

Kodály Filharmonikusok, a Csokonai Nemzeti Színház Énekkara, a Gradient Kortárs Balett Debrecen, a Lautitia Gyermekkar
vez. Sándor Szabolcs

PUCCINI: Gianni Schicchi

Gianni Schicchi – Molnár Levente
Lauretta – Kovács Csilla
Zita – Ujvárosi Andrea
Rinuccio – Kovács Gábor
Gherardo – Böjte Sándor
Nella – Benedekffy Katalin
Gherardino – Vona Hunor Marcell
Betto di Signa – Donkó Imre
Simone – Gábor Géza
Marco – Udvarhelyi Péter
La Ciesca – Janovicz Zsófia
Spinelloccio – Cseh Antal
Amanti di Nicolao – Bátki Fazekas Zoltán
Pinnelino – Kovács Levente
Guccio – Kulcsár Boldizsár

km. Kodály Filharmonikusok
vez. Kollár Imre

Hosszan töprengtem, mi sodorta egymás mellé a kortárs komponista Mátyássy Szabolcs és a kerek száz esztendeje elhunyt Giacomo Puccini egyfelvonásosait, végül arra jutottam, hogy nyilván a feltűnő ellenpont. Mátyássy operája, a Scævola rideg és riasztóan ismerős háborús hangulata a látszólag pozitív végkicsengés ellenére sem hagy a nézőben derűs nyomot, ezzel szemben a Gianni Schicchi a halál (szó szerint) kézzelfogható közelsége ellenére is megmarad az operairodalom egyik legoptimistább remekművének. S jut eszembe még egy közös vonás, melyről ritkán beszélünk: mindkét darab végén valami új kezdődik hőseink életében.

Mátyássy Szabolcs operája, a Scævola a közismert római legenda mára adaptált feldolgozása, Janik László szövegére. Az alaptörténet átvétele egy az egyben a bonyolult kerettörténet ellenére is a szerzőktől némi naivitást feltételez. Menti őket a szándék, hogy megláthassuk: a történelmi szituációk az idők során megismétlődhetnek, akármilyen zászló alatt, akármelyik oldalról is szemléljük őket.

Számomra a mű legizgalmasabb szála Mirela alakja körül alakul ki, akit összetett élethelyzete különös szituációba sodor. Míg férje, Baldo a háborúban van, érzelmei annak öccsére, Plamenre tevődnek át. Plamen viszonozná is az érzést, de észleli, hogy az valójában bátyjának szól(na). A fiatalember elmegy megkeresni testvérét, közben, mintegy véletlenül kerül abba a mártírhelyzetbe, ami kísértetiesen hasonlít a római Mucius Scævola történetére.

Az operát Mátyássy 2016-ban fejezte be, s a Miskolci Operafesztiválon egy évvel később be is mutatták. Abban bíztam, hogy az ősbemutató tapasztalatai nyomán a Szerzők némileg átdolgozzák a darabot, ez azonban nem történt meg. Határozottan jót tett volna némi dramaturgiai átfésülés, s néhány kevésbé feltűnő, de annál hatásosabb zenei korrekció is. A mű két jelentősebb pontja annyira röviden jelenik meg a darabban, hogy mire a néző felfogta, már nyomban tovább is siklott róla. (Az a bizonyos tűzbenyúlás, illetve a fináléban Mirela öngyilkossága.) Ezért azután az előadás csúcsa nem ez a két szegényesen kidolgozott jelenet lett, hanem az a kicsit bizarr „szerelmi kettős” Mirela és Plamen között. A közönség kitörő tapssal honorálta is, zavarba hozva a darab karmesterét.

Ennél is nagyobb problémának érzem, hogy a komponista nem gondolkodhatott valós előadókban, mert többen olyan szólamot kaptak, mely meghaladta hangi határaikat. De ez már az ősbemutatón is így volt, erről nem a szereplők tehetnek. Annál inkább a szerző, aki hősei énekszólamát leginkább a legalsó és a legfelső hangi tartományokra kárhoztatta úgy, hogy a zenekari szövet ezt a legkevésbé sem segíti. A debreceni produkció ugyanakkor határozottan meg tudta teremteni a katarzist, ami azt mutatja, hogy a darab még így is életképes.

Szabó Máté rendező Antal Csaba kellően variábilis díszletében ügyesen mozgatta a tömeget és a hősöket. A főszereplők közt elsőként említeném Horti Lillát, aki már a miskolci ősbemutatón is Mirela alakítója volt. Horti ütemesen egyre halad a drámai szoprán szerepkör felé, kérdés, nem túlzottan tempósan-e, nem hagy-e ki fontos szerepeket, lényeges lépcsőfokokat? Az énekesnő remek érzékkel mutatja be a lány túlfűtött egzaltáltságát. Személyiségét az elfojtott szenvedély köré építi föl.

Szenvedélyéhez ügyesen csatlakozott a Plament alakító fiatal Körmendy Flórián, szép lírai magasságaival. Körmendy idővel érdekes színpadi személyiséggé válhat, s technikailag okosan nem akarta túlénekelni a túlénekelhetetlen zenekart, így is el tudta érni a kellő hatást.

Cseh Antal (Frater) és Gábor Géza (Borya) basszusai egyaránt küszködtek a nem igazán adekvát szólammal, ez alakításukra is rányomta a bélyeget. Slava markáns szerepében Donkó Imre súlyos hősbariton szólammal birkózott meg tisztességesen. A darab izgalmas jelenete volt még a békét szimbolizáló ária, melyet Rendes Ágnes megkapó líraisággal tolmácsolt.

A Csokonai Nemzeti Színház Énekkara és a Lautitia Gyermekkar kellő drámai hatással vett részt a tömegjelenetekben.

Az előadás dirigense, miként az ősbemutatóé is, Sándor Szabolcs volt, aki együtteseit jól fogta össze, talán néhány ponton volt az árok túlvezérelt, de erről az akusztika is tehetett (lásd később).

XXX

A Scævola a maga gyakran tömbös formákban megszólaló zenekarának pontosan ellentéte a Gianni Schicchi a maga hihetetenül játékos, ezernyi színben pillanatonként változó effektusaival. Amikor szétnyílt a függöny, szinte alig változott a díszlet, s ott voltunk Firenzében. Szabó Máté a korunkba helyezte Puccini örökbecsűjét, ami persze nem újdonság, mert a dalmű kortalan.

A karmesteri pulton immár Kollár Imre feladata volt összefogni ennek a tizenöt szólistát felvonultató remekműnek a gárdáját. Hogy a feladat jól sikerült, abban nagy szerepe volt Szabó Máté ezernyi apró poént felvonultató és azokat okosan egymásra építő rendezésének. A tizenhatodik szereplő a fél felvonáson keresztül a színpadon fekvő Buoso Donati néma alakítója volt. A rendező szellemesen rakta össze a darabot, a szereplők feladata a mérnöki pontossággal összeillesztett koreográfia teljesítése volt. A rendező kitalálta minden figurához az odaillő személyiséget, ebben persze nem volt nehéz dolga, mert Puccini erős alapokat tett le.

Egy Schicchit az unalmas rendezésen túl a címszereplő ronthat leginkább el. Molnár Leventét talán még sosem hallottam ennyire szabadon játszani és énekelni, mint ebben a rászabott produkcióban. Fölényes hangi képességek birtokában, falstaff-i alkata ellenére is mozgékony színpadi játékkal lubickolt a szerepben.

A két szerelmest (akikkel majd az az új élet elindul a darab végén), Kovács Csilla (Lauretta) és Kovács Gábor (Rinuccio) alakította, rokonszenves lelkesedéssel az első főszerepeknek kijáró némi elfogódottsággal. A figurát pontosan és ihletett zeneiséggel teremtették meg.

A Donati-rokonok pedig az ezernyi karakter felvonultatásával szolgálták a vígoperát. Kiemelném közülük a folytonosságot képviselő Böjte Sándort, aki már 1997-ben is Gherardo szerepében excellált a maga szerény, de remek karaktert megjelenítő modorában. La Ciesca alakítója, Janovicz Zsófia a tiszta énekléssel, míg Marco szerepében Udvarhelyi Péter, Betto alakítója, Donkó Imre a markáns szerepformálással tűnt elő.

Sok-sok főszerep után Cseh Antal (Maestro Spinelloccio) és Bátki Fazekas Zoltán (Amanti jegyző) leckét mutatott abból, hogy egy szerep hosszúsága s a hatása nem áll egyenes összefüggésben.

Az egész előadásból sugárzott az ügyszeretet és lelkesedés, ami így együtt akkor is profi emsemble-produkciót eredményezett, ha néha egyes pillanatokat apró szépségpöttyök zavartak meg. Soha rosszabbat!

fotó:© Éder Vera

Ui.: Először voltam a többéves munkával felújított, igazán mutatós Csokonai Színházban, melyet az elmúlt évtizedek számos élménye nyomán a kedvenc vidéki teátrumomnak tartottam. A gyönyörűen csillogó impozáns aula, az igényes kiszolgáló helyiségek ellenére mégis szomorúan konstatáltam, hogy a felújítás során akusztikus valószínűleg nem találkozott a tervekkel. A nézőteret egykor borító rusztikus fa díszítések nagy többsége eltűnt, helyette hangelnyelő szőnyegpadló és drapéria uralkodik, ami bár szép, nem segíti a zene befogadását. Jelentősen nőtt a zenekari árok (a nézőtér rovására), de annak jelentősen megnőtt nyílása miatt (is) gyakran elnyomja a színpadot az orkeszter. Kár érte!