Végül is... - A Staatskapelle Dresden a Müpában

2024. november 15
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Frank Peter Zimmermann (hegedű)
Drezdai Staatskapelle
Vezényel: Daniele Gatti

Saariaho: Ciel d’hiver
Schumann: d-moll hegedűverseny, WoO 23
Schumann: III. (Esz-dúr, „Rajnai”) szimfónia, op. 97

Nagyon vártam már ezt a hangversenyt. Egyrészt a legendás múltú Staatskapelle Dresden zenei minősége személyesen is megérintett, amikor még kamaszkoromban megvettem bakelit-gyűjteményem egyik legelső kincsét, a Weber Freischütz komplett felvételét Carlos Kleiber vezényletével – de élőben azóta sem sikerült meghallgatnom őket.

Daniele Gattira viszont már jegyem is volt, 2018-ban Mahler hetediket vezényelt volna Amsterdamban a Concertgebouw élén, amikor elbocsájtották onnan. Egy e-mailt kaptam a szervezőtől, hogy visszatérítik a jegy árát, vagy meghallgathatom helyette a Bernard Haitink beugrásával „megmentett” koncertet – aki viszont a szerző kilencedik szimfóniáját vezényli.

Azt hiszem érthető, hogy nekem ez az utóbbi lehetőség nagyon is megfelelt:
(mahler-negende-symfonie-in-d)

A mostani hangverseny műsora is érdekelt, bár a Schumann hegedűverseny nem tartozik a személyes kedvenceim közé. Kissé túlbonyolított, és talán terjengős is, és éppen ezért nagyon nehéz előadni.
A második félidő szimfóniáját viszont kifejezetten szeretem, és a bevezető kortárs darab ellen sem volt semmi kifogásom.

Kaija Saariaho, nemrég elhunyt finn zeneszerző művei kevéssé ismertek nálunk, de hátha éppen ez a koncert fog megmozdítani valamit.
A youtube-on is szétnéztem, és szerencsére elég sok mindent találtam. a „Ciel d’hiver” című darabot is meg tudtam hallgatni és kifejezetten tetszett, ahogy a szimfonikus zenekar egyszerű hangszíneiből hogyan tud „hangulatot” építeni. Végül a koncerten is hasonló volt az érzésem, utána fogok nézni a több kompozíciónak is.

Magát az előadást nehéz volna a kortárs mű alapján megítélni, szerintem nem csak nekem, hanem a zenekarnak és a karmesternek is új volt a darab…

Tulajdonképpen ez után kezdődtek a bajok!

Előbb-utóbb feltűnt, hogy a karmester és a zenekar is újak egymásnak, ráadásul Gatti sajátos technikája az, hogy néhány fontos dolgot megmutat, de egyáltalán nem tartja saját kézben az előadást. Jelez, de nem dirigál! (És néha beledúdol – ha jól hallottam. A koncert után a feleségem megerősítette, illetve ő is határozottan hallani vélte ezeket a soron kívüli hangokat…)

Ez a technika, az egyszerű kísérő jelzésekkel terelt mutogatás egy összeszokott csapatban működhet, de a szólistának, a zenekarnak, sőt, magának a hegedűversenynek ez most nagyon kevés volt. Gatti indítja, majd szabadjára engedi a darabot, de ez nem lesz elég. Ettől önállóan se a szólista sem ez a hegedűverseny még nem fog működni.

Frank Peter Zimmermann nem mutatott sokat magáról. Virtuóz és határozott ember, de ma este nem sokat zenélt. Nekem a ráadásként kapott Erlkönig-átirat sem volt meggyőző - a tisztaságával is voltak gondjaim, és ez a fajta "presto" hegedülés nem alkalmas sem a mélység, sem a tartalom bizonyítására.
(Emlékszem, amikor Dvořák hegedűversenye után a Hilary Hahntól kapott Bach szólószonáta tételt hogyan hallgattuk lélegzet-visszafojtva…)

A második félidőben aztán a Rajnai szimfónia sok súlyt levett mindannyiunkról. Mintha a zenekart is szabadjára engedték volna. A hangszercsoportok kiegyenlített és fényes színei már tényleg egy rendkívüli zenei minőségről szóltak. Különösen a kürtök - ahogy azt el is vártuk - tudtak úgy megszólalni, hogy minden kétség elszálljon. Ez tényleg egy világsztár zenekar.

És kaptunk még egy ráadást - Mendelssohn Szentivánéji álomból a scherzo - már csak arra kellett, hogy felszabadultan mosolyogjunk. Ez egy "minden jó, ha a vége jó" koncert volt!

fotó:©MÜPA, Nagy Attila