Menj vidékre! – Operai napló – Tosca / Requiem

Menj, ha Budapesten nem találod meg, amit keresel, vagy ha mégis, nem olyan formában, mely neked elfogadható. Ezzel a gondolattal vágtam neki november végén két többszáz kilométeres kiruccanásnak, nem kímélve sem erőm, sem időm, sem pénztárcám.

2024. október 29.
Szegedi Nemzeti Színház

Puccini: Tosca

Floria Tosca – Ádám Zsuzsanna
Cavaradossi – László Boldizsár
Scarpia – Nikola Mijailovic
Sekrestyés – Kiss András
Angelotti – Gábor Géza
Spoletta – Pál Botond
Sciarrone/Börtönőr – Erdős Attila
Pásztorlány – Forrai Anna Zsófia

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kovács János

Tavaly decemberben az Operaházban lélekben elbúcsúztam Puccini művétől, amelyet összehasonlíthatatlanul a legtöbbször láttam élőben. (1971-től vezettem teljes listát arról, hogy mit láttam és kivel, de aztán annyira gyakran töltöttem estéim az Operaházban, de főleg az Erkel Színházban, hogy abbahagytam a statisztikát: csak a Toscát számoltam, egészen 550 előadásig, aztán már azt se, de biztos „ráhúztam” még utána 40-50 előadást.) A Nádasdy-Oláh rendezés után évtizednyi időre volt szükségem, hogy megszokjam Nagy Viktor munkáját, de nincs annyi idő a világon, hogy ez megtörténhessen Ókovács Szilveszter rendezésének esetében – inkább feladtam a kísérletezést egyetlen előadásnak első felvonása után.

Mivel a nyári Álarcosbálok élménye után Ádám Zsuzsanna bárhol, bármit énekel, ott a helyem, követtem az Operaház vendégjátékát Szegedre, de itt szerencsére koncertformában adatott a mű, majdnem teljes mértékben operaházi erőkkel. (Egy nappal korábban egyébként Székesfehérváron is eljátszották, a három főszerepben más énekesekkel.) Horti Lilla címszereplése miatt az se lett volna számomra érdektelen, de sajnos egyéb elfoglaltságommal nem tudtam egyeztetni, így maradt csak Szeged.

A zenekar és az énekkar Kovács János vezényletével most sem okozott csalódást: a hosszú ingázás, buszozás, kialvatlanság nem hagyott nyomot produkciójukon, hozták önmaguk mindenkori jó formáját. A szólisták azonban, két kivétellel, nem okoztak semmi örömet, sőt!

Kénytelen vagyok a legrosszabbal kezdeni. Eredetileg a szegedi koncerten lett volna Scarpia Fokanov Anatolij, de sajnos áttették a fehérváriba, és egy teljesen ismeretlen szerb bariton lépett színre, bizonyos Nikola Mijailovic. Utánanéztem koncert után, ki ő és hol, miket énekel. A belgrádi opera szólistája, hatalmas meglepetésemre ott Luna grófot és Amonasrót énekelt az utóbbi időben is. Scarpiaként nyújtott teljesítménye alapján ez számomra az abszurditás kategóriájába tartozik. (Argentin operabarátnémnak volt szavajárása a bécsi Staatsoper állóhelyén, ha tényleg rosszat láttunk, hallottunk: „ma questo rovina tutto!” – „de ez tönkretesz mindent!” – és tényleg!)

Mijailovic hangja már első megszólalásával megdöbbentett, de nem úgy, mint egy Scarpia berobbanása a templomba szokott. Egy hősbariton jelentős volumene helyett egy öreg, hangtalan tenor secund hangját hallottam, azt is rekedten, félgikszerrel. Sajnos később sem lendült bele, sőt: elfogadhatatlan színvonalú, kottából való éneklésével (mindenki más kotta nélkül) esélye se volt, hogy partnere legyen Toscának bármelyik jelenetük szuggesztív előadásában. Elszédültem már tőle, mivel minden megszólalásakor fejemet csóváltam vagy ráztam, éppen aszerint, hogy a vokális elégtelenség éppen melyik fokán állt. Ismét egy talány: hogy került egy ilyen énekes vendégként az Operaház bármelyik produkciójába?

Ádám Zsuzsa megpróbálta a lehetetlent: egyedül helytállni ott is, ahol kettőn állna a vásár, és nagyrészt sikerült is neki. Néhány kevésbé sikerült pillanatban lehetett hallani, egy-két elfordulós köhintésen látni is, hogy nem egészen egészségesen énekelt. A hang azonban, ez a hatalmas, itthon és a világban is párját ritkító matéria nem tévesztett hatást most sem; egy ilyen vocét élmény mindig hallani. Hogy Tosca lenne a legjobb szerepe, abban egyelőre nem vagyok biztos, igazi fachjának a Verdi-repertoár tűnik: a klasszikus belcanto dallamformálással nyílik ki hangja igazán, ott tárulnak fel valós értékei; a verista stílus és akcentusok nem mutatják meg teljes szépségében. Legalábbis egyelőre: fiatal még, tanulhat, fejlődhet, személy szerint nagyon sokat várok tőle a jövőben.

Hangilag rajta kívül, bármily furcsa is, a Sekrestyést éneklő Kiss András nyújtott hiánytalan produkciót. Ez a fiatal basszus, mióta épp tíz évvel ezelőtt hallottam a Varázsfuvola Öreg papjaként, rendkívül ígéretes hangnak tűnt, amely azonban különböző szerepekben hullámzó teljesítményt mutatott. Gyakran túl harsány, kissé bárdolatlan éneklést hallottam tőle, máskor szinte rá se ismertem, olyan jó volt, mint például a nyári Álarcosbál egyik összeesküvőjeként. Most szép, telt, kontrollált hangon énekelt egy olyan szerepet, amely általában nem a nagy hangok műfaja: ő sokkal többet mutatott, mint amit általában kapunk vagy elvárunk egy Sekrestyéstől. Ezt a hangot, ezt az énekstílust kéne megtalálnia véglegesen, ezzel menni tovább, folytatva és megőrizve.

László Boldizsártól azt hallottam, amit az utóbbi időkben és szerepekben általában. Érdekes, hogy még énekelni se kezd, és én már szinte hallom, hogy fog szólni. És úgy is szól: a szorított technikával való éneklés állandósulni látszik, ez a technika, úgy tűnik, biztonságot ad neki, és emiatt mindent el is énekel hiba nélkül. Csak éppen mindent egyformán, és a nekem rendkívül fontos szabad szárnyalás nélkül. Sok ilyen tenort hallottam kezdő operakoromtól kezdve, a biztos repertoár-énekes képviselőit. Aki egyfajta garancia egy színház gördülékeny működésére, de igazi hangi élményt nem várok tőle.

A kisebb szerepekben fellépőkről sok jót nem tudok mondani, illetve lényegében semmit. Közelről látva Gábor Gézát Angelotti szerepében, feltűnt, hogy mennyire erőből, izomból énekel, feje és egész felső teste szinte remeg belé. Pál Botondot a Borisz Godunov Grigorija után, mint jelentős tenor ígéretet emlegették, teljesítménye Spolettaként nem igazolt, de nem is cáfolt egy ilyen állítást. Kellemes színű, kis volumenű lírai tenor, akit csak nagyon behatárolt főszerepes körben tudok elképzelni egyelőre.

Erdős Attilát pedig nem értem: még akadémista korában, operatanszak előtt hallottam egy vizsgán, a Víg özvegyből énekelte Danilo belépőjét, pódiumon is színpadra termetten. Buffó szerepkörben az Operettben igen jó lenne, gondoltam. Mikor Offenbach Kékszakálljában egy ilyen karakterű főszerepet énekelt, illetve inkább játszott, egészen remek volt. Most énekesileg értékelhetetlen produkciót hallottam tőle, a két szerepet, Sciarronét és a Börtönőrt lényegében prózában adta elő. És ő lesz hamarosan Ping az új Turandotban… hogy mi?? Ping Melis György és Radnai György szerepe volt egykor!!!

fotó:©Filharmónia Magyarország

2024. október 31.
Miskolc, Művészetek Háza

Verdi: Requiem

Létay Kiss Gabriella – szoprán
Schöck Atala – mezzo
Ewandro Stenzowski – tenor
Dani Dávid – basszus

Miskolci Szimfonikus Zenekar
Nyíregyházi Cantemus Énekkar
vez. Török Levente

Évtizedes szokásom volt, hogy Halottak napja táján meghallgatok egy, olykor több Verdi Requiemet is. A mű számomra az egyetemes kultúra egyik legnagyobb csodája. Több, mint zene: találkozni vele igazi spirituális élmény, lélekemelő varázslat. Mivel az Operaházban éppen most állítják színpadra, egyenesen „gyászoperának” nevezve – tetszenek érteni? opera, amit persze lehet mindenféle rendezéssel megerőszakolni; az opera, szegény, az mindent kibír. Nekem nem. Amiket az új produkcióról hallottam, a mű ismeretében számomra szentséggyalázás, amelyhez még nézőként sem vagyok hajlandó asszisztálni. Tehát: irány Miskolc!

Miskolc, ahol a Miskolci Szimfonikus Zenekar új vezetőjével adta elő Verdi Gyászmiséjét, egy nappal előtte Nyíregyházán is. Török Levente először találkozott a művel, és ennek tudatában majdnem hihetetlen, hogy milyen tökéletesen, alaposan és mélységében ismeri ezt a kolosszális alkotást. Előtte volt a partitúra, de egyetlen egyszer nem láttam, hogy belenézett volna.

Török a karmesterek mostanában egyre ritkább típusába tartozik, amelyet én az évek múlásával egyre jobban értékelek és szeretek, ahogy egyre távolabb kerülnek tőlem a kétségtelenül nagy zenésznek számító showmanek. Nem a ma divatos, tükör előtt próbáló, önmagát mutogató pálcabűvész. Nem hiszem, hogy egyetlen pillanatban is azt figyelné, arra gondolna, hogy egy-egy mozdulat jól mutat-e, vagy milyen hatással van a közönségre. Manualitását, mely hallatlanul világos és követhető, teljes egészében az ügynek, a zenének rendeli alá: hogy megértesse magát munkatársaival, közvetítse a zenéből mindazt, amit ő már megértett, hitelesnek és igaznak tart.

Kezében van minden hang, szeme előtt minden hangszer, minden énekes: jelen van szakadatlan, mutat és támogat, mosollyal segít mindenkit, hogy a legjobbat hozza ki magából. Igazi vezető és irányító, amilyen magyar pódiumon egykor Ferencsik János vagy Lukács Ervin volt. Eddig is rendkívül széles repertoárban hallottam vele műveket, egyformán otthon volt Kodály, Dohnányi, Britten, Puccini, Rahmanyinov, Verdi műveiben, ám ez a nagyszerű Requiem meglepetés volt nekem is.

Úgy éreztem, ezen a koncerten is a legjobbat hozta ki mindenkiből. A négy szólista teljesítményének értékelésekor alá kell húzni, jobban mint bármelyik másik közreműködő esetében, hogy két egymás utáni napon, szünet nélkül kellett abszolválniuk rendkívül igényes szólamaikat, és ez igazán nem hallatszott teljesítményükön.

A legkiegyenlítettebb produkciót Schöck Atala nyújtotta. Neki a Requiem valóban a torkában van, érti és érzi a művet, a stílust, de mégse tűnt úgy, hogy rutinból dolgozik, sőt: benne éreztem a legnagyobb együttműködési szándékot, a tökéletes megértést, együtt lélegzést karmesterével. Zenén kívüli elismerés, de nem tudom nem leírni, hogy elegáns fekete csipkeruhájában, tökéletes frizurával hódítóan szép jelenség volt a pódiumon.

Létay Kiss Gabriella az operaházi Otello-széria közben vállalkozott a két koncertre. Szép volt, amit csinált, biztos technikával, különösen a magas forte regiszterben, bár időnként kicsit mintha rövid lenne a levegője: ezt jelezték a közvetlenül a magas C-k előtt vett levegők, és sajnos hiányzott annak az öt-hat kulcsfontosságú piano állásnak valóban piano éneklése. Más szólamokban, mint pl. nemrég írtam, Desdemonában, el tudok tekinteni tőlük, elfogadva köztes megoldást, itt csak nehezen sikerül.

A basszus szólót éneklő Dani Dávidot most hallottam először. A fiatal művész a Zeneakadémia elvégzése után a Honvéd Férfikarba került, amit most, utólag sem tudok megérteni: hogy létezik, hogy egy ilyen igazi basszus hangra az Operaház nem tartott igényt? Vidéken már énekelt főszerepeket is, sőt, az Operaház bukaresti vendégjátékán a Pelléas és Mélisande hallatlanul igényes basszus főszerepébe is beugrott igen rövid határidővel – és mégis, a pesti előadásokban azóta se találkoztam nevével, hacsak a Rigoletto Ceprano grófjaként nem. (Az nem szerep.) Önmagában bravúr, hogy szólamának legnehezebb részében, a „Confutatisban” mutatta legjobb formáját, de az együttesekben is öröm volt hallgatni remek hanganyagát, melyhez foghatót a fiatal Rácz István egykori feltűnése óta nem hallottam magyar színpadon.

A brazil-lengyel tenor, Ewandro Stenzowski korrekt teljesítményt nyújtott, de a matéria értékét tekintve elmaradt magyar kollegáitól. Sajnos épp az „Ingemisco” két magas B-je volt produkciója leggyengébb pontja. Az együttesekben tette a dolgát, de az igazat megvallva, a Requiem tenor szólójába az övénél erőteljesebb hangot képzelek és szeretek.

A Miskolci Szimfonikus Zenekar kiegyenlítetten, dirigensét nagy figyelemmel követve játszott. Legszebb hangzást a mély vonósoktól hallottam, az általános jó benyomást néhány rézfúvós bizonytalanság rontotta csak le. Az együttes és vezetője még csak most kezdték a közös munkát, adjunk nekik időt – megérdemlik, és azt hiszem, sőt meg is vagyok győződve róla: érdemes.

A Nyíregyházi Cantemus Kórus közreműködött a Requiem előadásában döntő jelentőségű énekkarként. Produkciójukat két, egymással teljesen ellentétes szemszögből is nézhetem, és megítélhetem. Az tagadhatatlan, hogy létszámban, és ebből következően, volumenben, tömörségben nem hasonlíthatók az Operaház vagy az Állami Énekkar profi együtteséhez. Ami azonban lefegyverző volt, az az énekkar minden tagjának arcán ülő ügyszeretet. A feladat iránti alázat és elkötelezettség. A tudat, hogy amit teszünk, fontos és nem kevesebb, mint a muzsika szolgálata.

Aminél több, aminél nagyobb célja egyetlen zenésznek sem lehet. Ezt a hallgató, a néző is megérzi, ha van rá szeme, füle és szíve. Ilyen lelkesedést, legjobbat akarást látva átmelegszik a szív, és öröm tölti el. Él a zene, hat, ha hagyják, és nem tesznek ellene semmit. Nem kell hozzá, csak sok jó ember, jó művész – és a közönség lelkesen ünnepel. Mint ezen a miskolci estén is, hosszan, hangosan és őszintén.

fotó:©Rogosz Péter