Vannak még csodák! – Operai napló – Az álarcosbál

2024. augusztus 9/10/13/14/15/17
Magyar Állami Operaház

VERDI: Az álarcosbál

Gustavo – László Boldizsár / Pataki Adorján
Renato Anckarström – Kálmándy Mihály / Mókus Attila
Amelia – Ádám Zsuzsanna / Miksch Adrienn
Ulrica – Schöck Atala / Wiedemann Bernadett
Oscar – Zemlényi Eszter / Kapi Zsuzsanna
Horn – Gábor Géza / Kovács István
Ribbing - Kiss András
Christiano – Fülep Máté
Főbíró / Amelia szolgája – Kósa Lőrinc

km. a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kovács János / Szennai Kálmán

Az álarcosbállal ért véget az Opera nyári Verdi-sorozata, amelyet a Rigolettótól és a Traviatától eltérően csak két szereposztásban hoztak színre – igaz, hogy azokhoz képest kevesebb előadásban. Ha a korábbi két írásomban a rendezés rövid értékelésével kezdtem, most azt mondanám, hogy ez az Álarcosbál a vállalhatatlan, sőt kommentálhatatlan ópiumbarlangos II. felvonást és azt a 15-20 darabidegen, felesleges vagy suta rendezői ötletet leszámítva, egészen úgy néz ki, mint egy normális Ballo-produkció. Fabio Ceresa rendezése valahol félúton van Szinetár Rigolettójának tisztes konzervativizmusa és Anger Ferenc Traviatája eredetinek vélt sületlensége között.

A szokásostól eltérően a két karmester, az ének- és zenekar értékelésével kezdeném: maximális elismerés és köszönet a két együttesnek, hogy minden nap, egymás után nyolc alkalommal, ilyen színvonalon, ilyen lelkesedéssel és profizmussal teljesítették feladatukat. Az énekkarból egyik este a fiúk, másikon a lányok excelláltak, de minden alkalommal árnyaltan, szép tónusokkal, pianótól a fortissimóig az összes dinamikai tartományban perfekt énekesi összteljesítménnyel.

A zenekar muzsikálásában bámulatosnak találtam, hogy bár mindkét este ugyanazt a darabot játszották, tökéletesen alkalmazkodtak a dirigensek eltérő személyiségéhez és a szereposztások eltérő adottságaiból fakadó felfogásukhoz.

Kovács János - akitől épp huszonöt éve láttam legutóbb az Álarcosbált, a felejthetetlen Sudlik Mária utolsó Améliáinak dirigenseként - energikusabb, erőteljesebb a drámai csúcspontokon.

Szennai Kálmán felfogása kicsit pasztellesebb, roppant fogékony a lírai pillanatokra, de mindketten perfekt darabismerettel, tökéletes manualitással, az énekesekre minden pillanatban odafigyelve vezették az előadásokat. Azt hiszem, a világon nincs olyan énekes, még a zeneileg leggyengébbeket is beleértve, akik e két mester kezéről ne tudnának tökéletesen olvasni.

Mint fentebb röviden céloztam rá, a két szereposztás között, különösen a három főszereplőt illetően, igen jelentős eltérés mutatkozott hangban, énekkultúrában egyaránt, az első szereposztás javára. A másodikban hárman az elvárhatóhoz képest több számmal alacsonyabb hangi kategóriába tartoznak, ellenben Ulrica és Oscar szerepét illetően számomra ez a cast volt az erősebb.

László Boldizsárról nyolc éve írtam le először, hogy az akkori legjobb magyar tenor címére pályázhat. 2019-es Gustavo-debütje volt az utolsó alkalom, mikor állításomat tarthatónak gondoltam. Az utóbbi években túlvállalásból adódó jelentős hanyatlást, hangi problémákat hallottam, különösen a Hoffman meséi premierjén és a tavaly decemberi Toscában. Most örömmel észleltem, hogy visszatérni látszik a régi forma, ha még nem is teljesen. Kétségtelenül ura a szerepnek, amelyet láthatólag szívügyének is tart; technikailag imponáló, minden fekvésben biztosan szól, legfeljebb a legmagasabb regiszterben szűkül be olykor kissé, ott változik a hangszín is némileg, és jelentkezik az a feszített éneklésmód, amely az elmúlt évek gyenge produkcióiban számomra annyira zavaró volt. Azonban minden apróbb fenntartásom ellenére kijelenthető, hogy jelen pillanatban személyében az Operaháznak érvényes és színvonalas Gustavója van.

A második szereposztásban Pataki Adorján középfekvésben egységes, szép, telt hangon énekli a király szerepét, egészen addig, míg el nem ér a magas regiszterig. Volt olyan előadás, ahol a szerelmi kettős záróhangja előtti A-t se tudta jól megfogni, utána a C-t már meg se kísérelte, bedőlt az ágyba, a feladatot partnernőjére hagyta. Alapvetően B-től felfelé a hang hátraesik, erejét veszti, valójában azok a hangok nincsenek megénekelve – gyanítom, hogy Pataki tart tőlük. Kár, mert így ennek az attraktív szerepnek csak a fele megoldott, csúcspontok nélküli Gustavót hallhattunk.

Az első szereposztás Améliája Ádám Zsuzsanna. Alakításának értékelése előtt el kell mondjam, hogy több éve már, hogy elvesztettem hitem az operában, mint műfajban, a nagy énekes egyéniségek vészes fogyatkozása, újak megjelenésébe vetett remény kimúlása miatt. Ádám Zsuzsanna most visszaadta a reményt, hogy érdemes lesz megint operába járni, legalábbis ha ő énekel, biztosan. Alakítása csodát jelentett nekem, olyan női hangélményt, amilyenben az utolsó 20-25 évben nem nagyon volt részem, ha volt egyáltalán. A magas regiszterben hihetetlen színnel, fénnyel és erővel áradó hang ez, a matériának abból a fajtájából, melyet igazán csak élőben lehet megítélni és élvezni. Érezni, hallani kell, ahogy betölti a teret, nem ismerve korlátokat, átzeng minden együttesen és zenekaron. Emellett a középregiszterben bársonyos puhasággal szól, gyönyörű pianókkal él, a III. felvonás áriája minden este az alakítás egyik csúcspontja volt. Az egyik, a megszámlálhatatlan és felsorolhatatlan diadalmas pillanat mellett. Csak remélni tudom, hogy ezt a nyugodtan káprázatosnak mondható formát megőrzi további alakításaiban is. Szurkolok neki és magunknak, magamnak is, hogy ez így legyen.

Miksch Adrienn Ameliáját 2019-ben hallottam már, akkor hangilag meggyőzőbb volt. Tekintve, hogy matériája messze elmarad az igazi olasz drámai szopránt kívánó szereptől, alakításának erős és szép pontjai a lírai részek, melyekben nem kell forszíroznia, hogy kicsikarja a szükséges hangerőt: a III. felvonás minden este nagy sikert arató áriáján kívül ide tartoznak a szerelmi kettős intim pillanatai. Sajnos a magas forte állásokon erős vibrato, gyakran kellemetlen élesség mutatja a hang és szerep közötti diszkrepanciát. Milyen kár, hogy a színház ilyen, nem neki való szerepben tűzi ki, de nem jut a szereposztó eszébe Mimi, Liú vagy Micaela szerepében. Azok lennének az ő fachja, nem Amelia.

Kálmándy Mihály megismételte már ismert, színvonalas Renatóját. Vokálisan őrzi az utóbbi évek szintjét, amely jobb, mint 8-10 évvel ezelőtt volt. Volumenben teljesen rendben van, kifejezésben és hangi alakításban szintén, színben azonban nem tartozik az igazán nemes orgánumok közé. Ebben a szériában nagy erényének tartottam erős színpadi jelenlétét, a III. felvonás szobajelenetében különösen, ellenben megoldatlannak találtam Renato megdöbbenésének hangi és színészi interpretációját a gyilkosságot követően, Gustavo rendeletének olvasásakor. Ott egy alkalommal teljes lapsusa is volt, a szöveget és zenét majdnem teljesen elfelejtve.

Azonban Kálmándy Renatóját csak akkor tudtam igazán értékelni, mikor meghallgattam és megnéztem Mókus Attiláét, akinek Rigolettóját meghagyásokkal, de még elfogadhatónak tartottam. Meglepő módon Renatója teljes csőd, minden szempontból. A Rigolettóban még csak gyanakodtam, de ebben dalműben hangja egyértelműen tenornak mutatkozott, nélkülözve minden gömbölyűséget, puhaságot; egyenes hangon, érzelmi és hangi gazdagság nélkül, iskolás módon interpretálta Verdi életművének egyik legszebb bariton szólamát.

Színészileg roppant gyenge: egyetlen kifejezési eszköze a szem meresztgetése, egyformán, függetlenül attól, hogy kétségbeesés vagy düh dúl benne. Nyilvánvaló, hogy ilyen feladatra teljesen alkalmatlan, nincsenek meg szükséges vokális adottságai, megfelelő színpadi képzettsége – maga is érezheti, hogy túl nagy ez a ruha neki, ettől mozog olyan idegenül, esetlenül a színpadon. Lehet, hogy ez elegendő Bécsbe karakterszerepben, de nem hogy nem elegendő, hanem egyenesen elfogadhatatlan Budapesten főszerepben. Nem tudom, hogyan és kinek jutott eszébe a meghívása, de fatális tévedésnek kell minősíteni – remélhetőleg még nem késő szerepeltetését a jövő évi Álarcosbál-előadásokból törölni.

Ulrica szerepében most debütált Schöck Atala. Nem gondolom, hogy ez az ő szerepe lenne, egyáltalán nem. Ez a szép hangú, végtelen kulturáltan éneklő énekesnő nagyszerű szólista volt Verdi Requiemjében, otthon van a francia muzsikában, muzikális dalénekes, de Ulrica az más, egész más. Vegyük példának csak a nagyáriáját: első hangjának a pokolból kell megszólalnia, majd záróhangján ugyanoda visszatérnie. Ehhez Schöck Atala hangja és egyénisége sajnos nem elegendő – most is a maga magas nívóján énekelt, de a szerepen és annak elvárásain kívül maradva.

Wiedemann Bernadett huszonhat éve énekli a szerepet, 1998-as Ulrica-debütálása volt tulajdonképpen karrierjében a nagy áttörés. Mezzók életében huszonhat év nagy idő, nyilvánvaló, hogy hangja már nem szól úgy, mint egykor. Középen őt is elérte a mezzo-sors, ott érzékelhető a kilukadás, de a szélső értékeken, a magas és mély hangokon, ha jó napja és diszpozíciója van, még mindig bámulatos módon össze tudja terelni vokális értékeit. Sajnos vannak gyengébb napok, amikor ez nem sikerül, ebben a szériában is volt ilyen este. De: bárhogy is van, még mindig HANG és SZEMÉLYISÉG, akit nekem öröm látni és hallani.

A két Oszkár közül Zemlényi Eszter a tipikus koloratúrszoprán verzió. Nagyon jól szól a két áriában, különösen a második slágerben, gyengébb az együttesekben, elvész az átvezető konverzációs részekben. Figurája, talán alacsony termetéből is adódóan, a még gyerek apródé: mozgékony, szemtelen csínytevőt játszik. Kapi Zsuzsannában több a tartás, ő már egy kamasz apród, aki teljes tudatában van, hogy nem akárki, a svéd király mellé van rendelve. Hangilag ő a jobb, erősebb; nem koloratúrszoprán, hanem lírai, jó koloratúr készséggel, akinek nem okoznak gondot az áriák magasságai, de jobban hallatszik középfekvésben is.

A két basszus szerepben három basszust hallottam, mert Kiss András mindkét szereposztásban az egyik összeesküvő volt, a másik szerepen Kovács István és Gábor Géza osztozott. Egyáltalán nem jelentéktelen feladatukat kiválóan oldották meg, hangilag biztos alapot adtak az együtteseknek, kontrasztosak a világosabb hangok mellett, játékban teljes odaadású közreműködők, akikre mindig lehetett figyelni és odafigyelni is. Silvano szerepében minden este Fülep Máté erősítette meg már a Traviatában is konstatált hangi fejlődését: azt hiszem, jó úton jár.

Az Operaház nyári, három operából álló sorozatának terve első hallásra istenkísértésnek tűnt. Ki akar nyáron operába járni, ráadásul ilyen árakon? Ennyi operabarát turistára pedig nem lehet számítani – gondoltam jómagam is. Örömmel kell elismernem, hogy tévedtem, az előadások lassan, ha kedvezményes árakon is, elég szép házakká teltek; több estén igazi telt ház volt, és kivétel nélkül minden este hatalmas siker.

Az egy érdekes megfigyelés volt számomra, mennyire megváltozott a közönség: az előadás közbeni tapsok helyéből és idejéből pontosan érzékelhető, hogy olyanok ülnek a nézőtéren, akik a műveket nem ismerik, a valós énekesi teljesítményt se tudják megítélni. Ám az előadás végén a kapott élmény hatására lelkesen tapsolnak, sőt ünnepelnek. Márpedig az opera célja és lényege ez: az élmény. Ki tudja, hány olyan emberből lesz rendszeres operalátogató, aki itt, Budapesten kapta az első impulzust arra, hogy a műfajjal közelebbi kapcsolatba kerüljön. Ilyen impulzusokban pedig ez a július-augusztus igencsak bővelkedett. Mindenkit felsorolni lehetetlen, de Agache, Danyilov, Kolonits, Boncsér és Ádám Zsuzsa az én nem létező, nem vezetett operai naplómba is piros betűs bejegyzést érdemelnek.

Köszönöm nekik, köszönöm mindenkinek.

fotó:© MÁO - Berecz Valter