„A történelem visszatartja a lélegzetét” – A Nixon Kínában magyarországi bemutatója

2024. szeptember 22.
Eiffel Műhelyház – Mozdonycsarnok

John Adams: Nixon Kínában

Richard Nixon - Szemerédy Károly
Pat Nixon - Kolonits Klára
Mao Ce-tung - Nyári Zoltán
Csiang Csing - Rácz Rita
Csou En-laj - Azat Malik
Henry Kissinger - Kovács István
Nancy Tang, Mao első titkárnője - Kiss Diána Ivett
Mao második titkárnője - Fürjes Anna Csenge
Mao harmadik titkárnője - Sahakyan Lusine

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez. Vajda Gergely

Az Operaház hatalmasat lépett előre a Nixon Kínában c. John Adams-opera magyarországi bemutatójával, még akkor is, ha ezt a lépést akár két-három évtizede is megtehette volna. Ugyan, az intézmény háza felől permanensen az anyagi gondokról szólnak leginkább a hírek, a produkció ezt a legkevésbé sem tükrözte, sőt, helyenként pazarló kiállítással találkozhattunk. De nézzük sorjában!

Ott kezdeném, hogy a szereposztást egészen remekül sikerült összerakni, gyakorlatilag gyenge láncszem nélkül ment le a premier. Ez azért is nagy szó, mert hosszú évek óta hasonló szituációval nem találkozhattunk. Pedig a Nixon rendesen kihívás elé állítja az énekes szólistákat, ezt a pesti rendezés még überelni is tudta.

John Adams zenéje egyszerre minimalista, avantgard és neoromantikus (de még sorolhatnám a jelzőket). Bátran használ könnyűzenei effekteket és megjelenik a kínai zene is (egy amerikai szerző nézőpontjából). A témája pedig kifejezetten merész és újszerű, mert egy majdnem kortárs (a premier idején 15 éves) politikai eseményt tettek az Alkotók (Adams mellett még Alice Goodman szövegírót és Peter Sellars rendezőt és ötletgazdát kell említenünk) operaszínpadra: Richard Nixon és Mao Ce-tung 1972-es pekingi tárgyalásait. Mindenki az volt, aki, nem voltak (legalábbis a szerzők részéről) ködös szimbólumok, a cselekménybe beleírt, fantázia által szült mellékszálak.

Éppen ezért nem kerülhetjük meg, hogy az aktuáltörténelmi szituációt ne boncolgassuk egy kissé.

Ha a vasfüggöny XX. század végi leomlásának és a hidegháború megszűnésének első lépcsőjét kell meghatározni, akkor a történészek többé-kevésbé egybehangzóan Nixonék ötnapos kínai látogatását szokták emlegetni. Persze a szereplők ezt akkor nemigen tudhatták, de ez a szép a történelemi folyamatokban, hogy csak rakódnak-rakódnak az egymásra épülő lépcsők, amelyek egyszer csak, gyakran teljesen megváltozott közreműködőkkel, elvezetnek valahová.

Az opera szinte minden elemzése kiemeli, hogy Adams (aki az ötlet felvetésekor mindössze 36 esztendős volt és egészen addig még nem vágta bele fejszéjét operacsinálásba) eleinte húzódozott az ötlettől, majd később is csak a mítoszok keletkezését látta meg benne. Végül a kész mű ugyan élethűen végigköveti a pekingi látogatás főbb pontjait, de igazából egyetlen nagy gondolatra fűzi fel a darabot: az eltérő kultúrák találkozására. Mert talán 1972-ben nem is lehetett elképzelni ellentétesebb pólust az államkommunista Kína és a végtelenül liberális irányba haladó USA szembeállításánál. Az előzmények ismeretében már az is elképesztő eredménynek volt tekinthető, hogy a két szuperhatalom vezetője egyáltalán szóba állt egymással.

Fentiekből következik, hogy Adams operája nem a hagyományos értelembe vett operai szüzsére épül. Kevés igazi cselekmény zajlik benne, de annyi mégis, hogy beleverje a néző orrát ennek a történelmi eseménynek a rendkívüliségébe, ugyanakkor a megoldásai nélkülözik a XX. század megszokott operai paneljeit. Éppen ezért egyaránt izgalmas a darab színreállítása és a főszereplők megformálása, mert sem a rendező, sem az énekművészek nem támaszkodhatnak eddigi sablonjaikra. Hadd kezdjem a közreműködőkkel!

Nixon szerepe egészen kivételes módon telibe találta Szemerédy Károlyt. Fantasztikusan jellemzi a súlyosan narcisztikus politikust, bemutatva az emberi gyengeségeit, persze az amerikai álom ködfelhőjén keresztül. Ez az alakítás váratlanul kiemelte Szemerédyt az eddigi „szerepköréből”, ami persze nem igazán létezett, mert a színház változatos szólamokban egyebek mellett Mozart, Puccini, Csajkovszkij és Wagner hőseivel, egymáshoz szinte semennyire nem hasonlító feladatokkal terhelte a fiatal énekest az eddig itt töltött évtized alatt. Szemerédy pedig mindent megcsinált úgy-ahogy, de hiányzott az érzés (a nézőből mindenképpen), hogy egy kész személyiséggel találkozik a színpadon. Ez most megvan, látjuk Nixon vívódásait, kétségeit, elbizonytalanodását, az egész személyiség labilitását. Olyan összetett jellemzését nyújtja az Egyesült Államok 37. elnökének, ami korábbi szerepeiben töredéknyire sem sikerült. És közben teljesen üzembiztosan, imponáló muzikalitással teljesíti azt a rendkívüli énekesi feladatot is, amit a komponista rámért.

Közhely, mert annyian mondják, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő. Ahhoz, hogy ilyen hatásosan tudjon Nixon szerepében Szemerédy megjelenni, köszönhető még Kolonits Klárának, aki Pat Nixon szerepében gyakorlatilag végig ott állt mellette. Kolonits megint meglepett, de tőle már-már el is várja az ember, hogy egy szerepben akkor is rukkoljon elő valami váratlanul hatásos megoldással, ha az nem vág egybe eddigi, folyamatos fejlődést mutató pályájával. Ez a First Lady nemcsak szimplán ott áll/él az Elnök mellett, segíti és erősíti azt, aki egyébként jócskán rászorul a támogatásra. Kettejük párosa ritka összeszokottságról árulkodik (noha emlékeim szerint még nemigen kerültek össze színpadon), ami mindkettejük színpadi jelenlétét erősíti. Kolonitsnak van magánszáma is a dalműben, a Városi Séta, amit végtelenül természetesen és hihetően teljesít a szétszabdalt színpad ellenére is, a tőle megszokott hangi megfelelésen túl. Hogy Kolonits Klára mekkora színésznő, azt zárókép kiemelkedően ihletettre sikerült jelenetében tapasztalhatjuk, amikor a két „elnöki” házaspár egy kanapén egymás mellett ülve szemléli a világot (erre a jelenetre még visszatérnék). Az amerikai elnökné szerepében olyan döbbenetes elhihető erővel néz bele a kamerába, hogy nézőként is nem tudjuk levenni a tekintetünket róla. Ott értjük meg az ötnapos elnöki látogatás sikerét, ezen a mindent leuraló szuggesztív tekinteten keresztül.

Mao Ce-tung szerepében Nyári Zoltán megint tud hozni egy nagy karaktert, ami azért szerencsés, mert ez a fajta intenzív színpadi közreműködés neki mindig jótékonyan szokott segíteni. Talán kevésbé mélyedt el Mao jellemében, de ott van az évezredes tradíció, a kínai uralkodók (nevezhetjük pártfőtitkárnak is) könyörtelensége és tévedhetetlensége, ami így együtt a rengeteg tévedésen is átsegíti őt és magát a birodalmat is. Nyári ezért erős ellenpólust tudott felmutatni Szemerédy labilisabb Nixonjával szemben. Ettől még keményebben jelenik meg az összeegyeztethetetlen két világrend közti óriási különbség.

És akkor még nem beszéltünk Mao éppen aktuális, negyedik asszonyáról, Csiang Csingről, aki mellett tudott a birodalom mindenható vezetője lenni. A vadállatias keménységű hitves szerepét Rácz Rita alakította – nem kis meglepetésre – végtelen természetességgel. Aki a lírai koloratúr és szubrett szerepkörben, Adéltől Susannán és Gildán át Sophieig, Zerbinettáig terjedő eddigi klasszikus (és némileg egysíkú) szerepformálásait látta, hihetetlen átalakulásnak élhette most meg Mao összeszorított szájú, villámokat szóró, kegyetlen feleségét az Eiffel Műhelyházban. Bő másfél évtized után felül kell bírálni Rácz Rita színpadi megjelenéséről eddig gondoltakat és ez nagyon jó. Rácz remekül ellenpontozta Kolonits teljesen más eszközökkel dolgozó elnöknéját. Hangban is hatásos volt, a számára legideálisabb fekvésben mozgó szólam impozánsan és kifejezőerővel szólt.

Adams és szerzőtársai remekül látták meg, hogy a két házaspáron és az istenadta kínai népen kívül még fontos lehet további személyeket felvonultatni. A szürke eminenciásokat, akik az említett történelmi találkozón is rendkívüli szerepet játszottak.

Amerikai részről Henry Kissinger töltötte ezt a szerepet, azidőtájt nemzetbiztonsági tanácsadóként. Kovács István élt a lehetőséggel, hogy ezt az éleseszű politikai kalandort a maga összetettségében jelenítse meg. Nem könnyítette meg ugyanakkor helyzetét a rendező, aki – a szerzőkkel ellentétben – pakolt a produkcióba jelentős mennyiségű ködös szimbólumot és ennek jelentős része Kissinger alakítóján csattant. Kovács dicséretesen teljesítette a feladatot, még a balettba is beáll, de talán maga sem volt mindig meggyőződve arról, hogy érti, amit játszik. Hangban messzemenő biztonsággal teljesíti a feladatot.

A produkció egyetlen nem magyar énekese a kínai miniszterelnököt, Csou En-lajt alakító, kazah születésű Azat Malik. Az Operaház látókörébe az egyik Marton Éva Énekversenyen kerülhetett, s érteni vélem, hogy azért esett rá a választás, mert eredendően tudja megjeleníteni azt a keleti gondolatiságot, ami a szerep eredendő jellegzetessége. A darabban ugyanis Csou az, aki átmenetet képez a két világrend között, aki lefordítja Mao szavait az amerikaiaknak. S mint minden szürke eminenciás, ezzel a közvetítéssel sokszor el is dönti a dolgok menetét. Malik, mint színpadi jelenség, itt egyenesen telitalálat, de azt hiszem, zavarna egy klasszikus olasz produkcióban. (Ez amúgy nemsokára eldőlhet, mert az évad során Ford szerepében is viszontláthatjuk az Operaházban.)

Az operairodalomban számos dalműben bukkan fel együtt három nő, akik valami cselekményen kívüliséget jelenítenek meg. (Hirtelenjében a Varázsfuvola dámái, a Rajna kincse/Istenek alkonya sellői, vagy a Ruszalka nimfái jutnak eszembe, de biztos van még.) Az Alkotók nagy ötlete volt, hogy Mao titkárnőit hasonló szerepben megjelenítse. Kiss Diána Ivett, Fürjes Anna Csenge és Sahakyan Lusine három különböző személyiségként, de mégis egymásra rímelve tudják Maot, a tanítását és egyáltalán a kínai fogadóbizottság ezernyi arcát megmutatni, persze a rendszer maximális elfogadásával. Fontos szerepük van zeneileg is, amikor az amerikaiak jelenlétében ellenpontozzák amazok nyugati megszólalásait és főleg gondolkodását.

Az előadás Vajda Gergely dirigens kezében biztonságban volt, aki a lehetetlennek tűnő színpadi elrendezés ellenére általánosan ura volt a helyzetnek. Ugyanakkor nézői oldalról nem egyértelmű, mennyi a felelőssége a hangosítás első felvonásban hallható túlvezéreltségéért. A darab ugyanis – a szerző elképzelése mentén – hangosítással ment, de (ezen az előadáson legalábbis) csak a második felvonástól kezdődően került szinkronba a színpad, az énekkar és a zenekar. Vajda érzésem szerint még az utolsó jelenet zenei intimitásán csiszolhatna még, ennek ellenére utólag is azt gondolom, hogy a kortárs-specialista karmester határozottan jó választás volt Adams extrém darabjára.

Az Operaház Énekkara a dalmű nagy tömbökben megszólaló jelenetekben volt igazán elemében. A Zenekar korrekt hangzással segítette az előadást, kicsit indokolatlanul kiszolgáltatva a (színlapon nem szereplő) hangmérnök ízlésének.

Az előadást az Operaház művészeti igazgatója, Almási-Tóth András rendezte. Sajnos azt kell mondanom, hogy megannyi rendezését látva messziről felismerem a ködös és nehezen értelmezhető, a nagyközönség számára követhetetlen szimbólumrendszerét, ami nem hozzátesz az adott darabhoz, hanem inkább megcsonkítja azt. John Adamsot (ha találkozik valamilyen formában az előadással) valószínűleg kevésbé nyugtatja majd, hogy ezen az úton olyan neves elődök nyomában jár, mint Mozart, Muszorgszkij vagy Wagner, hogy csak az elmúlt évek „terméseit” említsem.

Almási-Tóth számos ötlete ugyanakkor nemcsak zavaros, hanem költséges is, itt utalnék vissza arra, hogy mostanság az Operaház anyagi gondjaitól hangos a főigazgató-párti sajtó. Úgy vélem, hogy négy színpadon párhuzamosan zajló cselekvéssor, vagy a jelenetek kissé esetleges, szinte folyamatos videózása modern(nek látszó) trükk, ám csak olykor-olykor tesz valamicskét hozzá a darabhoz. Mao titkárnőinek folytonos átöltöztetése, az Mozdonycsarnok falát borító hatalmas kínai drapéria viszont gyakorlatilag semmit, mégis valószínűleg tetemes költséget emésztettek föl. A láthatóan nagy apparátust mozgató, és minimum kétséges minőséget felmutató hangosító/videós megoldások sejthetően hasonlóképp.

Egyetlen igazán szép és egyedi rendezői megoldást találtam az előadásban, az utolsó felvonás záróképét, amikor a két házaspár külön-külön (de mégis együtt) elemzik az életüket, a tárgyalások eredményét, Csou En-laj rezignált, de mégis emelkedett megjegyzéseivel kísérve. Majd Nixonék egyszer csak, „mintegy” átmenve Maoékhoz, egy kanapén ülve egymástól függetlenül néznek bele a kamerába. A mozdulatlanság egyben végtelen intimitást jelent, megélhetjük, amit Nixon korábban említ is: „A történelem visszatartja a lélegzetét”

Ui.1: Azért kínosan indult az este. Már az is érthetetlen, hogy egy köztudottan három órát meghaladó produkció miért kezdődik fél 8-kor a kies kőbányai helyszínen, mert emiatt sok érdeklődőt a hazajutás nehézkessége eleve elriasztott a darabtól. Utólag az sem lett világos, hogy miért kellett érkezés sorrendjében hirdetni a helyfoglalást. Aki jó előre érkezett, ácsoroghatott a Mozdonyház huzatos előterében 20-30-40 percet, mire megindulhatott a nézőtér felé. Ott érte a hideg zuhany: a láthatás szempontjából legjobb szektor gyakorlatilag megközelíthetetlen volt a protokoll részére lefoglalt helyek miatt. Nem igazán elegáns és nem igazán közönségbarát megoldás…

Ui.2: A produkcióról további recenziót közlünk hamarosan.

fotó:© Nagy Attila