Különbözőségünk feldolgozásának folyamatai – John Adams: Nixon Kínában az Eiffelben
2024. szeptember 29.
Eiffel Műhelyház – Mozdonycsarnok
John Adams: Nixon Kínában
Richard Nixon - Szemerédy Károly
Pat Nixon - Kolonits Klára
Mao Ce-Tung - Nyári Zoltán
Csiang Csing - Rácz Rita
Csou En-Laj - Azat Malik
Henry Kissinger - Kovács István
Nancy Tang, Mao első titkárnője - Kiss Diána Ivett
Mao második titkárnője - Fürjes Anna Csenge
Mao harmadik titkárnője - Sahakyan Lusine
km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez. Vajda Gergely
1972. február 21-én két ellentétes kultúra találkozott nagy reményekkel a pekingi reptéren. Az évtizedes konfliktust enyhítendő találkozóra történelmi szempontból is fontos időszakban került sor, mindkét fél közös érdekét szolgálta, végül – bár erőteljes ideológiai ellenszenv és kulturális fenntartások mellett – hosszas egyeztetéseknek köszönhetően létrejött a találkozó, melyről 15 évvel később John Adams komponált egy meglehetősen eklektikus zenei világú operát. Még egyes modern operahallgatói fülek sem tudtak mit kezdeni a művel 1987-es megjelenése idején, fogadtatása vegyes volt, nem is „játszották agyon” utóbb. Ahogy megannyi művel és szerzővel történt, később, a 21. században ismerték és ismerik el korszakalkotó jelentőségét.
A kortárs operákhoz ambivalensen vagy elutasítóan viszonyulók problémája e művekkel leginkább az atonalitás, a dallamosság hiánya, a sötét és hideg hangzás, s így a nehéz befogadhatóság. E jellemzők főleg a 20. század operáira és ezek közül is leginkább a modern európai operákra igazak, a 21. századi, tehát a ma kortársnak tekinthető művek azonban némileg ettől eltérőek. Az angolszász modern, illetve kortárs operák zenei világa pedig eleve nagyon hasonlatos a náluk őshonos musicalekéhez vagy esetenként a slágeresebb vagy jazz muzsikákhoz, elég csak Gershwinre, Brittenre és Bernsteinre stb. gondolnunk. De még az ettől eltérő sokkal modernebb és alternatívabb Glass vagy Adés is hömpölygő dallammotívumokra építette fel a műveit, így az előítéletek nem helytállóak a Nixon Kínában esetében sem, ugyanis Adams ezeket a hagyományokat gyúrja össze. Zenéjében egyszerre van jelen Glass álomszerű, hipnotikus, de mégis minimalista dallamvilága, a ’30-as éveket idéző, szinte (vagy ténylegesen is) táncra perdítő big band/jazz zenéje, a musicaleket idéző kórusjelenetek, valamint a keményebb, erőteljesebb európai, sőt, olykor a kínai zenét idéző dallamvezetések is. Ezek a zenei stílusok, hangvételek a darabon belül különböző világokhoz rendelődnek.
Az amerikai elnök érkezésekor diadalmas, szinte himnikus a zene; Nixon monológja mintha egy Live Aid koncerten a világ megmentéséért szólna. A tárgyalási jelenetekben jelenik meg leginkább a Glass-féle drámai morajlás: ezekben a jelenetekben találkozik a két kultúra, itt próbálják megérteni egymás teljesen idegen világát, ami bábeli zűrzavart eredményez a zenében is. Nixon és Mao első közös duettjében például párhuzamosan beszélnek, illetve elbeszélnek egymás mellett. Megjelenik a 19. század második és 20. század első felének német zenedrámája: ilyenek például a három titkárnő nyugtalanító, baljós „ellendallamai”, egy-két taktus a Rajna kincse sellő-jelenetéből, valamint a színházi jelenet, amely teljes egészében Alban Berg Lulujának abszurd, 20. század eleji, sötét és expresszionista világát idézi meg. A kínai szereplők dallamai egyébként is feszültek és feszesek: sokszor militánsnak hatnak akár Mao, akár Maoné áriái és főképp a titkárnők tercettje, míg amerikaiként Nixon és Nixonné kapja a populáris, jazzesebb dallamokat.
Kissinger és Csu En-Láj, a két villámhárító, a két ország minisztere és képviselője szervezték meg a találkozót – zeneileg és karakterben is próbálnak elmerülni, idomulni a másik világához. Mindketten tudják, mindkettőjük érdeke, hogy ez a találkozó sikeres legyen. Ennek megfelelően Kissingerből a végére szinte tradicionális kínai üzletember/színész/harcos – mikor mi, Csu En-Lájból pedig elmélyült nyugati filozófus lesz, amint ez a képletes, önként és érdekből vállalt „szerepcsere” szólamaik folyamatos átalakulásából is kihallik. A darab legérdekesebb figurái, amihez a rendezés is remek alapot biztosít. Az egymáshoz idomulás annyira jól sikerül, hogy a végére Kissinger el akarja venni Nancy Tangot, Mao egyik titkárnőjét, illetve maga is szerepet vállal kínai népviseletben a Nixonnét felháborító, tradicionálisan naturalista kínai színdarabban. Csu En-Láj pedig egész életét átértékelve azon tűnődik, hogy a végletekig követett ideológiáknak és a Földön létrehozott rendszereknek vajon mi köze van a lét értelméhez? Kanti módon fejteget és goethei módon ábrázol természeti képekkel, egészen más hangvételben, mint amikor a darab elején zengő hangján, kőkemény határozottsággal üdvözli az amerikai elnöki párt.
Kovács István, mint Kissinger meggyőző, nem kizárólag komoly külügyminiszter, hanem inkább bohém filozófus, aki emigránsként könnyen idomul egy újabb idegen kultúrához – hangilag is inkább játékos, mint tekintélyes, ami jól ellenpontozza az Azat Malik megformálta Csu En-Lájt. Malikot most hallottam először, és életkorát is megtudva meglepődtem szépen zengő, drámaiba hajló baritonja hallatán. Az est legerősebb hangi produkcióját egyértelműen ő nyújtotta. (Noha – a zeneszerző instrukciója szerint – mindenki mikroportba énekelt, e tény így is megállapítható/hallható maradt.) Karakterformálása is kiváló volt: a fentebb leírt jellemfejlődés a merev és tekintélyt követelő Csu En-Lájból Malik az opera végére fiatal énekesként ki tudott hozni egy olyan megtört, rezignált hangot, amit idős karakterektől életük alkonyán szoktunk hallani. Itt tudjuk, érezzük, hogy Csu En-Láj szerint – akármilyen válaszokat is talál létezésének értelmére – a választott pályáról, rendszerből nincsen kiút, másnap reggeltől a munka folytatódik.
Ha Malik tenor lenne, szívesebben láttam volna őt Mao Ce-Tung szerepében, Nyári Zoltánnak egy kommunista diktátor frusztrációit ugyan sikerült érzékeltetnie, azonban azt a tekintélyt, amit egy nagyhatalom elnökével szemben képviselnie kellett volna, nem mindig lehetett érezni. Ennek oka lehetett egyrészt a számára rettenetesen magas szólam, amelybe több gikszer is becsúszott, de a rendezés sem adott neki túl sok lehetőséget erőteljes figuraként tündökölni. Már-már felesége, Csiang Csing (Madame Mao) – aki többször is megjelent a színen még énekszólam nélkül – is félelmetesebb, zordabb jelenségnek tűnt szigorú tekintetével, az alávetettekkel szembeni fizikai erőszakkal. Ezekben a némajelenetekben kiváló volt Rácz Rita, ahogy a nyaktörő koloratúrákkal megtűzdelt szólam is feküdt neki. A koloratúrszopránokat a 20. század második felének operái szeretik komoly fizikai kihívások elé állítani a folyamatos, kemény fortékkal és a sokszor akár váltóhangokon le-föl ugráló, hatalmas hangterjedelmet kívánó frázisokkal. Ezt Rácz Rita technikailag is remekül abszolválta. A karakterformálásával a második részben akadt némi probléma, különösen az „I am the wife of Mao Tse-Tung” kezdetű áriában, amikor Pat Nixon ellenpontozásaként én egy ízig-vérig realista, kegyetlen és földhözragadt nőt szerettem volna látni és hallani. Ehhez képest eltúlzott gesztusai, mimikája inkább egy mérges Olympiát idéztek, és ettől a képtől a hálószobában játszódó jelenetükben sem lehetett szabadulni. Nyári és Rácz kémiája ott sem működött kellőképpen; nem egy összeszokott, ideológiájuk révén összeérett, világhatalmi státuszt megcélzó ország vezetőit láttuk, hanem friss házasokat, nagy tervekkel. Ami nem volt éppenséggel zavaróan idegen, de a másik páros tökéletes összhangjának fényében hiányérzetet keltett.
A kínai „oldalnak” szerencséje volt a három titkárnő erős, baljós, wagneri nornákat idéző jeleneteivel, a három szólam (egy mezzo és két alt) mindig akkor szólalt meg, mikor a tárgyalás vagy az amerikaiak szónoklatai túl idillibe csaptak volna át, egy percre sem hagyva, hogy a (később kifejlődő) feszültség lankadjon a színpadon. Dicséret illeti Kiss Diána Ivett, Fürjes Anna Csenge és Sahakyan Lusine alakítását is, valamint a jelmeztervezőt, aki az impozáns külsővel még markánsabb jelenlétet biztosított a három hideglelős atmoszférát sugárzó nőnek.
Szemerédy Károly és Kolonits Klára – mindketten lubickoltak a szerepükben – duója annyira jól sikerült, hogy azon gondolkodtam közben, hogy szívesen látnám párosukat duettben egyéb darabokban is. Szemerédy szép, telt hanggal és erős jelenléttel hozta a néha eltúlzottan béke- és emberszerető amerikai elnököt, aki talán még hisz is a sok közhelyben, amiket kezdő monológjában elmond, de e találkozó sikerében pedig biztosan. Nyugodt, megfontolt republikánus, aki ettől még szereti az életet, közös jelenetükben egy érett, összeszokott párt látni, akik felelősségükből olykor fiatalkoruk emlékeibe menekülnek vissza, de amikor kell, józan racionalitással képesek a jelenbe visszatérni. Kolonits Klára tradicionálisan szép koloratúráiról és bravúrtechnikájáról is közismert, de aki megnézett/meghallgatott vele egy-két interjút, vagy látta valamelyik önálló (dal)estjét, tudja, hogy lelkileg sokkal összetettebb, kalandvágyóbb, nyitottabb zenei személyiség. Így világába tökéleten passzolt Pat Nixon szerepe. Nem hallottam még koloratúrszopránt, aki Beethoven-dalokat egyszerre villámló tekintettel és jéghegyeket megolvasztó hangadással énekelt volna, így nagyon örültem, hogy megtalálta ez a szerep. Ugyanis egyrészt a darab legszebb áriája az övé, másrészt pedig egy összetett karaktert kelt életre. Nixon is idealistaként (vagy látszólag idealistaként, ez nem derül ki) megy el a találkozóra, Nixonné viszont egyértelműen az is, méghozzá a végsőkig. Civilizált, kulturált és magas érzelmi intelligenciával rendelkező hölgy, aki minden lehetőséget megragad, hogy – persze az amerikai First Lady szerepén belül maradva – megtalálja a közös pontokat az idegen kultúrával, amelyekhez kapcsolódni tud. Így természetesen a hozzá közel álló oktatás és kultúra területére téved; kétségbeesését első nagyjelenetében tudja leplezni, a színházban azonban már nem: a fikciós előadásba beleavatkozik, erős kulturális gyökerei belőle is éppúgy előtörnek, mint a kínai Madame Maoból, mikor „A könyv”-ről énekel. Igazából Pat Nixon az a karakter, akinek jelenlétén keresztül a néző megvilágosodhat arról, hogy az opera mit is akar közvetíteni. Ahhoz, hogy egymás különbözőségét megértsük, nem a különbözőt kell elsősorban elemezni, hanem magunkban kell megkeresni azokat a biztos pontokat, amelyeken keresztül a másik másságát megérthetjük, ehhez pedig fejlett empátia és önismeret szükségeltetik. Pat Nixon beleavatkozása a sötét és naturális horrorelőadásba a belénk nevelt reflexekből adódó ösztönt jelképezi, amely még a legteljesebb nyitottságon is felülkerekedhet, ha erkölcsi rendszerünkbe nem illeszthető jelenséggel szembesülünk. A valóságban ilyen aligha történhetett meg, itt viszont remekül megjelenik, hogy micsoda felkészültség és vasfegyelem szükséges két különböző világ közeledéséhez.
Almási-Tóth András rendezése a szereplők egymáshoz fűződő viszonyát és a darab egészének lényegét tulajdonképpen hibátlanul tárta elénk, szokatlanul erős és impozáns látványvilággal (óriási dicséret a díszlet-és jelmeztervezőnek), rá eddig kevéssé jellemző feszes dramaturgiával és nagyon egyedi megvalósítással. Kiválóak voltak a kivetítőn megjelenő történelmi utalások, amelyek a darabban játszódó korszaknál korábbra is visszavezettek minket. A politikai közeledést megágyazandó, a találkozót eleve azokra a pontokra hivatkozva szervezték meg, amikor a két állam jól tudott együttműködni: a 19.században, a kereskedelmi együttműködés idején. A három részre osztott színpad (az amerikaiak világa, a közös platform és a kínaiak világa) abszolút unikális megoldás, egyetlen szépséghibája, hogy vizuálisan nehéz befogadni. Így az Eiffel nem feltétlen volt a legalkalmasabb a mű előadására ebben a rendezésben, érdemes lenne egy arénát vagy stadiont legközelebb kibérelni erre a célra, van úgyis belőlük bőven.
Az előadás magyar viszonylatban abszolút szuperprodukciónak tekinthető, elég szomorú, hogy ennyi beleölt pénz és munka gyümölcsét mindössze háromszor tekinthettük meg a körülmények miatt, mindenképpen érdemes lehet megpróbálkozni akár egy operaházi átvétellel is. Ha volt a rendezésnek hibája – de az inkább csak összeszokás, gyakorlás kérdése –, az a nem mindig tökéletesen megszerkesztett kórusjelenetekben jelent meg. Ha a hangadás militáns, akkor a mozgásnak is annak kellene lennie, -még ha néhol musicales is a zene -, mert így a nem túl sikeresen egységesített mozgástól a kórusmunka hangilag is olykor szétesett. Nyáron írtam a Bécsben látott Julius Caesarról, nem azt mondom, hogy egy ligában játszik a két előadás, de a ráfordított idő, pénz és befektetett munka így is látszik. Almási-Tóth Andrástól pedig mindenképpen nagy előrelépés, hogy ezúttal ötletei nem operaparódiát eredményeztek (mint például az Idomeneo esetében), hanem egy-két erőltetett szimbólumot (fehér angyalok?) leszámítva segítették a mű üzenetének megértését.
Vajda Gergelynek sem volt egyszerű dolga a kicsit mostoha helyi adottságok miatt, ennek ellenére át tudta adni a darab feszességét. A líraibb jelenetek nem voltak szétmaszatolva, a drámaiak erősen megszólaltak, de nem burjánzottak el. A populárisabb dallamokra az ember elkezdte mozgatni a lábát, de csak kimérten, így, ami fontos ennél a műnél: a történelmi feszültséget végig lehetett érezni.
A darabban ugyanis végig ott rejlik a hidegháború legbelsőbb szorongása, az „egy gombnyomástól függ” érzése. Ez a két világégés óta és az utóbbi évek eseményeinek tükrében is örök félelem marad. Elfelejteni sosem szabad, és mindig meg kell akadályozni. A Nixon Kínában azért fontos a jelenben, és azért marad jelentős a jövőben is, mert lehetséges megoldást enged látni a „hogyan”-ra, annak minden bonyodalmával és küzdelmével.
fotó:© MÁO - Berecz Valter
