Operai napló – Rigoletto II.

2024. július 10./17.
Magyar Állami Operaház

Verdi: Rigoletto

A mantovai herceg – Bartos Barna/Horváth István
Rigoletto – Mókus Attila/Kálmándy Mihály
Gilda – Szemere Zita/Topolánszky Laura
Sparafucile – Rácz István/Szvétek László
Maddalena – Szántó Andrea/Megyesi Schwartz Lúcia
Monterone – Gábor Géza
Marullo – Cseh Antal
Borsa - Papp Balázs e.h.
Ceprano gróf – Geiger Lajos
Ceprano grófné – Kapi Zsuzsanna
Giovanna – Wiedemann Bernadett
Apród – Kiss Diána
Porkoláb – Bátki Fazekas Zoltán

Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Cser Ádám/Dénes István

Előző írásom azzal zártam, hogy a Rigoletto-sorozat első előadása nagyon magasra tette a lécet. A további két este alapvető kérdése az volt, hogy az eltérő szereposztások meg tudják-e a szintet közelíteni vagy tartani, esetleg felülmúlni. Konklúziót általában az ügy végén szokás levonni, most mégis megelőlegezem általános véleményem: bár egy ponton még felülmúlni is sikerült az első szereposztást, összességében a két nemzetközi értelemben is klasszis énekes, Agache és Danyilov nélkül korrekt, repertoár színházban vállalható, olykor örvendetes, de nem kiemelkedő színvonalat láttam, hallottam.

A 10-i előadás szereposztása csak a három főszerepben tért el a korábbi két alkalomtól, így részletesen csak róluk szólnék. Rigoletto szerepébe Novi Sadból Bécsen keresztül érkezett Mókus Attila, aki a Staatsoperben comprimario szerepeket énekel, de curriculumában megtalálhatók főszerepek is, melyeket kisebb német színházakban énekelt. Mókus meghívását alakítása alapján nem gondolom tévedésnek, még ha a Magyar Állami Operaház nem is egy német vidéki színház, ahol kipróbálhatja magát olyan szerepekben, amelyeket Bécsben soha nem kapna meg.

Hangja az a mostanában gyakori világos bariton, amelyet egy árnyalat választ el a tenortól, és amelyet Leo Nucci óta szokás a szakmában „baritenor” névre keresztelni. Ilyen hangtípus több is van az Operában állandóan éneklő magyarok között, de Mókus hangja kellemesebb színű orgánum, énektudása is magasan azoké felett áll. De nem Rigoletto és nem Renato! A Verdi-repertoár fajsúlyos bariton szerepeihez Mókus – egyelőre legalábbis – kevés: hiányzik a megfelelő szín és volumen, de tulajdonképpen a személyiség súlya legfőképp. Rengeteg szerepet tudnék sorolni, amelyekben szívesen hallanám: ha már Verdi, mindenekelőtt Posa márki, Germont, esetleg Luna gróf, de sokkal inkább Mozart egyelőre, olasz repertoárból egy-egy Donizetti (Ashton, Malatesta), de azt hiszem, kitűnő Anyegin is lehetne.

Szemere Zitát, sok éve már, Papagena, Zerlina és Blonde szerepében ismertem meg, bájos alkata, csilingelő hangja nagyon kedvemre volt. Ezt a hangot majdnem sikerült tönkretenni a színháznak, mikor Melinda több számmal nagyobb szerepét kényszerítették rá. Utána hallott Oscarja már súlyos károkat szenvedett hangot mutatott. Azóta is évek teltek már el, a köztes időben nem láttam semmiben, most Gildája teljesen új hangot mutatott, előnyös és előnytelen változásokat egyaránt.

Ami elsőnek feltűnik, hogy nem csak testalkata, de hangjának volumene is rendkívül megerősödött; ebben a hangban már benne van egy Melinda is. Középregisztere sokkal teltebb, sötétebb színű lett, semmiben nem emlékeztet az egykori szubrettre. Szerencsére megőrizte magas regisztere stabilitását, kitűnő Esz-t énekelt a Bosszúkettős végén, hatalmas D-t a Viharhármasban. A hang megnövekedésével azonban sokat vesztett egykori hajlékonyságából, nehezen birkózik meg a kerti kép magas piano állásaival, többször csak intonációs bizonytalanságokkal.

A Mantuai herceg szerepében Bartos Barna rendkívül ellentétes benyomást keltett. Le kell szögeznem, hogy évtizedek óta az első és valószínűleg egyetlen olyan fiatal énekes, akinek hangját, mint matéria, kivételesnek mondanám. Teljesen bizonyos, hogy ez a hang természet adta kincs, nem tanulással szerzett: a természet tette torkába. Telt, erőteljes, sötét tónusú, robusztus hang, amely generációjában itthon olyan ritka, mint a fehér holló. Mindenképpen főszerepes hang – de nem mindegy, hogy melyik főszerepet osztják rá. A Herceg rendkívül kényes, folyamatosan magas regiszterben mozgó szólama eleve nem neki való, másrészt énektechnikailag nincs rá felkészülve.

Udvariasan mondhatnám: egyelőre, de nem teszem. Azt hiszem ugyanis, hogy ez a hang sose lesz otthonos ebben a repertoárban. Sokkal súlyosabb fach lehetne a területe, ha megtanulna énekelni, szilárd énektechnikával. Amit most csinál, az addig van rendben, amíg természet adta anyagból dolgozik: az alsó és középregiszterben. A magas regisztere teljesen kidolgozatlan, de annyira, hogy erőltetése hosszú távon a hangot magát fenyegeti. Az első felvonásban még csak apróbb hibák jelzik a gondokat, a 2-3. felvonásban azonban minden magas hangja alacsony, beszűkül, fülnek elég kellemetlen hangokat produkál. (Bartosnak azonnal meg kell találnia a neki megfelelő tanárt, egy tenort, akivel kidolgozza magas regiszterét, és jóslatom szerint hosszabb távon akár egy jó Wagner-tenort is kinevelhet belőle. Meg is nevezem jelöltem: a legjobb magyar tenorhoz és tanárhoz, Kovácsházi Istvánhoz kellene fordulnia.)

A 17-i előadás revelációja számomra Topolánszky Laura volt. Az Iphigénia egyik kis szerepében láttam csak eddig, ott nem mutatott számomra semmi különlegeset. Most az első felvonásban még nem győzött meg teljesen: hangja lírai szoprán, szép, egészséges színnel, volumennel és csengéssel, de a Rigolettóval énekelt duetthez és az áriához nem elég a mozgékonysága és koloratúr készsége. A 2. felvonástól, ahonnan a szólam egyre drámaibbá válik, sokkal jobban otthon érezte magát, gyönyörű piano tónussal énekelte a „Tutte le feste” ariosót és a duett lassú részét.

A Vendettában nem énekelte az Esz-t, amit általában nagyon nehezményezek egy szoprán esetében, ha Gildára vállalkozik. Ugyanígy, ha Luciára, és a fuvolás kadenciát Esz nélkül zárja. Ez utóbbi megbocsáthatatlan, de be kell vallanom, hogy Gildánál tudok elnéző lenni, ha egyéb erényekkel meg tud hódítani, mint egykor tette László Margit, később Pászthy Júlia. Most ez történt Topolánszky Laura esetében is: az alakítás egésze döntött, nem a két magas hang hiánya. Ezek nélkül is kijelenthetem, hogy a három Gilda közül ő tetszett a legjobban.

Kálmándy Mihályt 35 éve hallgatom, és csak kalapomat tudom megemelni előtte azért, ahogy még mindig őrzi hangi kondícióját. Ez manapság, a pár éves karrierek világában rendkívüli dolog. Rigolettója ma is hozza a szerephez szükséges színt, erőt, megvan a figura is. Nem nagy, de nagyon jó Rigoletto még mindig, mondanám. (Alakítása általában is elgondolkodtatott: ennek a színháznak az elmúlt évtizedekben három baritonja is volt a címszerepre: Agache, Fokanov és Kálmándy. Fokanov visszavonult, maradtak ketten, mindketten túl a hatodik X-en, még mindig kiváló vokális állapotban. De mi lesz, ha majd egyszer nem énekelnek többé?)

A Herceget Horváth István énekelte, a szokásos megbízható színvonalon. Jolly Jokere ő ennek a színháznak, Almavivától Edgardón át a Hercegig mindenben jó; ha kell, a Turandot egyik minisztereként is számítani lehet rá. Az ilyen énekesre szokták mondani, hogy a színház egyik oszlopa – és tényleg. (Ilyen volt egykor Korondy György.) Megbecsülendő kincs. Arról nem tehet, hogy hangja nem lesz kedvencem, hogy Danyilov után és árnyékában elismerően, de nem igazán lelkesen tapsoltam meg.

Szvétek László tavaly még Monterone volt, a tartott magas hangokon alig elviselhető vibrátóval. Sparafuciléje kitűnő karakter, de sajnos a vibrátó most már a középregiszter tartott hangjain is nagyon feltűnő lett. Tulajdonképpen érthető, hogy inkább a bérgyilkos kevésbé magas, alapvetően recitatív szólamát bízták rá az idei szériában.

Maddalena szerepében ismét egy kissé túlkoros megoldást kaptunk Megyesi Schwartz Lucia személyében. Színészileg ugyanazt a figurát láttuk tőle is, mint korábban Szántó Andreától – nem tetszett az se, ez se. Hogy énekelni hogy énekelt, nem tudnám igazán megmondani, mert a szerep legnagyobb részében alig vagy egyáltalán nem hallatszott. (Miért nem talál a színház erre a szerepre egy fiatal mezzót? Maddalena mindig is a tehetséges új tagok szerepe volt, mint egykor Gardelli vezényletével volt Budai Lívia vagy Takács Klára, később Póka Eszter és Pánczél Éva.)

Cser Ádám dirigálta a 10-i előadást, koncentráltan, kiegyensúlyozottabban, mint azt Dénes Istvántól hallottam. A zenekar egyformán magas színvonalon játszott az általam látott négy előadás mindegyikén, csak 10-én tűnt úgy, hogy a nyitányban a fúvósok még nem voltak egészen bemelegítve. Később azonban összeállt minden, ahogy kell.

A többiekről nincs újabb mondanivalóm: a színpadon tette mindenki dolgát úgy, mint korábban, és ahogy telik képességeiből. Egy szereplőt emelnék ki csak, nem épp pozitív értelemben: Kiss Tivadar a 2. felvonás férfikara alatt, a herceg jelenlétében, a nyílt színen elfogyasztotta a szőlőt, melyet Rigoletto kerti asztaláról rekvirált. Nem emlékszem, hogy ez az eredeti rendezés részét képezte volna, bár anno a produkció premierjét is láttam. Mindenesetre oly lelkesen táplálkozott, hogy nem énekelte az énekkarral együtt éneklendő szólamát (!), csak tömte, tömte befele a szőlőt – és majdnem lekéste a rendezésben ellenben bizton szereplő játékot, amellyel feltartóztatja a szobájába rohanni akaró herceget. Az egésznek menthetetlenül privát jellege volt.

Ennyit hát a Rigolettóról.

Legközelebb már a Traviata lesz „műsoron”.

fotó:© MÁO - Berecz Valter