Soron kívül (Meláth Andrea a Márványteremben)

2008. február 9.
A Magyar Rádió Márványterme

Meláth Andrea – ének
Virág Emese – zongora

Nyilván nem azért írok saját feledékenységemről és butaságomról, hogy dicsekedjek, de hátha más is tanul belőle...

Épp a minap gondolkodtam azon, vajon miért megy ritkaságszámba mifelénk a dalest, mint műfaj. Bécsben bezzeg gyakoribb, igaz, ott a kamarakoncert is jellemzőbb, mint nálunk. A közönséget elkényezteti a csillogás, a Művészetek Palotáját már meg-megtölti egy sztárzenekar, de cserébe mintha az intimitásra kevésbé lennénk vevők – igaz, épp ezért a kínálat sem olyan nagy.

Ezért tegnap szinte bosszantott, hogy újságunk jobboldali hasábjában Meláth Andrea hangversenye volt az egyetlen budapesti programajánlat. Tudtam, hogy el kellene mennem – de este hatra? Sehogy nem érnék oda, hiszen éppen csak akkor, vagy később szoktam fölállni a helyemről. Hiába készülnék autóval, a Márványterem annyira a belváros, hogy oda azzal sem gyorsabb, sőt. Így aztán – talán a méreg elleni önvédelemből – el is terelődött róla a figyelmem.

De haza sem érek gyorsan, úgy háromnegyed órányit szoktam sétálni ilyenkor, ráadásul hegyre föl. Veszélyeztetett korú férfiemberre ráfér a kardio-edzés, ami ráadásul kellemesen is telhet – már ha nem süvít a havas szembeszél. Egyébként is rádiót szoktam dugni a fülembe, jobban telik az idő...

Vessenek meg érte, egyszerűen nem tudom miért nem jutott korábban eszembe, hogy a Rádió Márványterméből nyilván közvetítenek is! Így csak az első félidő vége felé kapcsolódtam be, de konferansz nélkül, már az első hangoknál is tudtam, hogy hol vagyok.

Szép hangverseny volt, a helyszínen pedig biztosan még szebb. Meláth Andreára nem először csodálkozom rá. A volumen és a hang szépsége Mahler- és Wagner-szerepekben tűnt fel nekem, de most a bensőséges, intim hangja is meggyőzött. Virág Emese pedig nem kísérőként, hanem igazi partnerként zongorázott. (A második félidőt kettéosztó közjátékként – stílszerűen – egy Brahms-intermezzót hallottunk, kifejezetten sokszínű és finom billentéssel.)

A rádióból nehéz megítélni, legfeljebb a taps sűrűségéből tudok a hallgatóság létszámára következtetni, de nagyon sokan nem lehettek. Ehhez viszont két megjegyzést mindenképpen hozzá kéne tennem – már csak azért is, mert ezt a miniatűr beszámolót pontosan ezekért rögtönöztem.

Egyrészt a dalest talán nem is való a legnagyobb termekbe. Lehet, hogy az eddiginél sokkal inkább oda kellene figyeljünk a Márványteremre, talán éppen az a műfaj igazi terepe.

Másrészt pedig szeretném megköszönni Meláth Andreának, hogy a nagyobb visszhanggal és nagyobb megbecsüléssel járó operafellépések között elvállalt egy – legalább olyan, igényes és fárasztó – dalestet. Ha meghajláskor az operaházi páholy-sorokhoz képest kevesellte volna a tapsoló közönséget, kérem, számítson hozzájuk nyugodtan (legalább) még egy főt!